Ceaușescu egyetlen forgatókönyve a szigorítás volt – interjú Stefano Bottoni történésszel

Minek a következményeként zárult be a Ceaușescu-rendszer a nyolcvanas években, hogyan értette félre a diktátor a nemzetközi kontextust, mindez hogyan érintette az erdélyi magyarságot? Stefano Bottoni történészt kérdeztük minderről egy friss tanulmánya kapcsán, de arra is kíváncsiak voltunk, hogy miért él pozitív kép erről a korszakról ma is az emberek szűk többségében?

Egy friss tanulmányában az 1989. decemberi történéseket racionális emberi döntések következményeként értékeli, nem külföldi összeesküvésként. De sokan ellopott forradalomként is szokták jellemezni az eseményeket, azt állítva, hogy a Tőkés László református püspök körül kialakult spontán tiltakozást meglovagolva államcsínyt követtek el azok a romániai struktúrák, amelyeket mai terminológiával „mély államként” szoktunk jellemezni, és amelyben természetesen a legnagyobb szerep a titkosszolgálatoknak jut. Lehetségesnek tartja-e ezt az értelmezését az eseményeknek?

Egy forradalomban mindig keverednek racionális és irracionális elemek. Nem mindig magától értetődő fellázadni, kockáztatni, ebben az esetben emberi életeket is, bármilyen cél érdekében. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a forradalomhoz olyan szubjektív tényezők is hozzájárultak, mint az éhség, a megalázottság, a félelemből való hirtelen felszabadulás, a bosszúvágy. A romániai lakosság olyan lelki állapotban találta magát 1989 őszén, amikor a berlini fal ledöntése után, a szófiai és a prágai eseményeket követően Románia maradt az egyetlen ország a keleti tömbben, ahol nem történt semmi. Mindenki érezte, hogy itt valami nagyon nem stimmel, csak nem tudták, mikor és hogyan megy végbe a középtávon várható változás. Csak „robbanhat ez a puliszka”, bár arra kevesen számítottak, hogy napok kérdése…

Előre tervezett, racionális lépéssorozatról nyilván nem beszélünk, azt viszont érdemes lenne finomítani, ami a román köztudatba beépült már 1990 óta, hogy ez az ország, ez a nép semmit nem képes kipréselni magából, és ezt a forradalmat is külföldi ügynökök és összeesküvők készítették elő és hajtották végre. Ezekben nem hiszek, két ok miatt.

Az egyik, hogy soha nem tudtak kiállítani egyetlen hiteles iratot, ami igazolná, hogy bármilyen emberek beléptek volna az országba azzal a céllal, mint például 2014-ben Kelet-Ukrajnába a „kicsi zöld emberek” (a Krímben az irányítást átvevő orosz fegyveresek – a szerk.), azaz egy hibrid háborúban, ahol nem reguláris alakulatok követnek el dolgokat, nem lehet őket felelősségre vonni – ezek lettek volna Romániában a „szovjet turisták”. A másik a kontextus: azt pontosan tudjuk, hogy a Szovjetuniónak annyi belső problémája volt 1989 telén, hogy egy felbomló birodalomról nehezen képzelhető el, hogy odamerészkedik megdönteni egy formálisan még szövetséges ország politikai vezetését – bármennyire nem szívlelte Gorbacsov a Ceaușescu-féle despotizmust.

Azt is írja a tanulmányban, hogy a Ceaușescu-rezsimet pénzügyi és társadalmi korlátok szorították a nyugati hitelezők, ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy a peresztrojka elől elzárkózzon a vezetés. A növekvő feszültségek kezelésére milyen forgatókönyve volt vagy lehetett Ceaușescunak?

Egy ilyen rendszernek az egyetlen forgatókönyve, hogy minden áron megtartsa a hatalmat, annak az árán is, hogy folyamatosan szigorít a belpolitikában. Ezt csinálta Ceaușescu, és ettől vált igazán elviselhetetlenné a helyzet. Ne áltassuk magunkat, Romániában ez a diktatúra már a negyvenes évek végétől kemény arcot mutatott, valódi desztalinizáció, liberalizáció soha el sem indult, de a nyolcvanas évek mégis „minőségi ugrást” jelentettek, mindenki érezhette, hogy változik valami – ez volt Ceaușescu rációja.

Az egyetlen alternatíva a nyitás lett volna, egy rendezett utódlás előkészítése és a diktatúra merev korlátainak fokozatos lebontása, de ő nem akarta és valószínűleg nem is tudta elképzelni, mert a rendszer nem erre volt trenírozva, ahogy Gheorghiu-Dej rendszere sem volt erre alkalmas. Ceaușescu azt tanulhatta tőle és ’56 után, hogy nem engedni kell, hanem tartani a gyeplőt. Ő többször is eljátszotta a nyolcvanas évek eleji munkássztrájkoknál, ’87-ben Brassónál, ’89-ben Temesvár első napjaiban, hogy ezeket ugyanúgy lehet leverni vagy kontrollálni, mint ahogy eddig, vagy ahogy a csehszlovákok és a kelet-németek is ellenőrizték saját társadalmukat.

Ceaușescu azonban nem vett figyelembe két új tényezőt: a nemzetközi kontextus megváltozását, és azt, amire egyre több alapkutatás volna szükséges, az országon belül végment generációváltás kérdését. Felnőtt akkorra a dekrétum-nemzedék, azok, akik 1967-70 között születtek, majdnem egymillió ember, aki húszévesek lettek. Ők nem értették, miért kell fázniuk, éhezniük, félniük. Dühösek voltak a diktatúrára, mert megalázóan bánt velük és előmeneteli lehetőségeket, tisztes megélhetést sem biztosított már. A „dekrétum-nemzedék” kevésbé félt a múlttól, mint szülei, viszonylag rendezett diktatúrában nőtt fel a hetvenes években, ami aztán bedurvult, ezt pedig nem tudták feldolgozni és elfogadni. Nem meglepő, hogy a tüntetésekben és a halottak között is rengeteg fiatal van – ők a „bukaresti srácok” vagy „temesvári srácok”, mondhatnánk.

Az is olvasható a szövegében, hogy a geopolitikai helyzetet ebben az időszakban Ceaușescu félreértelmezte: túlértékelte a nyugati támogatást az ország helyzetének konszolidálására és alulértékelte azt, ahogyan a nemzeti kérdések kezelése – amire még visszatérnék – kihat a megítélésére. Milyen érdekei voltak a nyugati államoknak és hogyan értelmezte ezeket Ceaușescu?

Ezek az érdekek változtak, ezt nem vette észre ő. A hetvenes évek végéig az elsődleges érdek a geopolitikai stabilitás megőrzése volt a térségben, és egy a Szovjetunióval ellenséges vagy rossz viszonyt ápoló biztonsági sáv fenntartása. Ebből a szempontból Jugoszlávia, Románia vagy akár Magyarország is kijátszható volt, minden a szovjet vonaltól történő eltérést támogatni kellett, mert ez gyengíthette a tömb kohézióját. Románia azért volt fontos ebből a szempontból, mert külpolitikailag eltért a tömbtől, és ezt a Nyugat kihasználta.

Amikor kiderült, hogy Ceaușescu nem fog semmit adni a támogatásokért –itt nem is a liberalizálásra gondolok, hanem arra, hogy nem hagyja ott a Szovjetuniót, nem lesz belőle egy második Tito –, és az emberi jogok szempontjából is egyre problémásabb lett, akkor változott a helyzet. A Nyugat nem volt sokáig érzékeny ezekre a kérdésekre, de 1975-től kezdődően – azaz Helsinki után folyamatosan nőtt ennek a kérdésnek a súlya, és nem látta be a román vezetés, hogy rengeteg olyan ügy van – mint például a nemzeti kisebbségek és a kis keresztény egyházak zaklatása –, ahol a rendszer szembekerült egy új nyugati felfogással: az emberi jogok doktrínájával.

A Nyugat sokáig érzéketlen volt ezzel szemben, de a nyolcvanas években már nem volt pardon, és az ellenpropaganda-műveletek ellenére nem tudtak válaszolni az aggályokra, senki nem hitt nekik.

Az erőltetett iparosítás, amelyet Dej bevezetett, és Ceaușescu idejében is folytatódott, és ennek fenntartására vette fel az első kölcsönöket a Nemzetközi Valutaalaptól. Miért ragaszkodott ennek a mesterséges folyamatnak a fenntartásához, illetve voltak-e olyan tanácsadói, akik figyelmeztethették volna a veszélyre?

Ez egy ideológiai tétel. Ha meg tudjuk majd írni a hetvenes-nyolcvanas évek történetét, akkor látni fogjuk, mennyire összetett és ellentmondásos a két évtized mérlege. Részben nyugati kölcsönökből és technológiából elképesztő kapacitásokat hoztak létre – atomerőművet, bukaresti metrót, vegyipart, de idesorolhatom a nagyváradi számítógépgyárat is –, amivel Románia felkerült egyfajta világtérképre, még ha később nagyrészt feleslegesnek bizonyultak is ezek.

Volt ennek tehát egy felfutása, szakember-képzés is folyt, Ceaușescu számára ez pedig valóban ideológiai tétel volt abban a tekintetben, hogy szocializmus nincs nehézipar nélkül, ez egy fejlődési szakasz, amin át kell menni. Egy olyan ország volt ez, ahol rengeteg szakembert foglalkoztatott a rendszer, de perspektívát is adott. Ez a perspektíva, bár a mai világban furcsának tűnik, de ideológiából indult ki: hogy ez szükséges lépés.

A későbbi diktátor már a megválasztása utáni első időszakban látványos engedményekkel közeledik az erdélyi magyarsághoz, erdélyi körútjain magyarul mondja a szlogeneket, az új alkotmányban látványosan ott szerepel, hogy a kisebbségek minden jogot megkapnak. Mikor és miért fordul át mindez? Vagy eleve volt egy terv, csak erről nem minden szereplő értesült?

Szerintem ő sosem közeledett – ő az az ember, aki 1959-ben levezényelte Kolozsváron a Bolyai és Babeș egyetemek egyesítését román nacionalista szellemiségben. Ő igazán nem változott se pozitív, se negatív értelemben, azok között volt, akik szerint a pártnak elsősorban kellett képviselnie, és ez alapvetően a románok országa, ahol, ha (együtt)élnek is mások, de a románság az úr a házban.

Az 1968-as pillanat (amikor az erdélyi magyarság pozitívan fogadta a prágai szovjet beavatkozást, Ceaușescu pedig ezt követően székelyföldi körútra ment – a szerk.) érdekes, volt itt ugyanis egy taktikai találkozás: fel kellett neki mutatnia az ország egységét és a kisebbség, főleg a magyarok támogatását, Magyarországgal szemben, hiszen ők részt vettek a csehszlovákiai bevonulásban. A magyarok számára – Fazekas Jánosék, Bodor Pálék, Domokos Gézáék generációjának szempontjából – ez azért volt fontos, mert ki lehetett ekkor csikarni engedményeket, rádiót, tévét, néhány intézményt, egy szabadabb szellemi légkört néhány évig. Mindkét fél reménykedett abban, hogy nyerhet a találkozóból, de a helyzetből fakadóan természetesen a román állam nyert többet, mint a kisebbség.

Az erdélyi magyarságon belüli ellenállás gyakorlatilag egyfajta generációváltás eredménye. Domokos Géza generációja, Sütő Andrással és sok más, a kulturális vagy politikai elit tagjaként elkönyvelt személyiség, az adott rendszer keretei között próbálta megvalósítani a magyar kisebbség számára a megmaradás, a kulturális reprodukció feltételeit. A fiatal generáció volt az, amely vállalta, és kimondta, hogy az adott rezsimen belül nincs lehetőség a túlélésre. Kik voltak azok az emberek, akik leírták, megmondták mindezt? Hogyan viszonyult a hatalom a szamizdat kiadványokhoz, a disszidensekhez?

Ez a nagy, a ‘26-29-es generáció, akik 1949-ben nagyjából húszévesek voltak, és körülbelül hatvanévesek 1989-ben. Nem remélnek már semmit, sok mindent láttak, nagyon mélységesen csalódtak a rendszerben, de vannak néha pozícióik és ezeket féltik. A fiatal generáció, a gyerekeik az ötvenes években születtek – Szőcs Géza például –, akik számára már egyértelmű kudarc és csalódás az egész rendszer, ők semmit nem építenek, számukra ez a rendszer dermesztő, nevetséges a külsőségeiben, és nemzetiségi vonatkozása is van a magyarok szempontjából, hiszen az önfelszámolás időszaka ez.

A hatalom ellenséges velük szemben, az a célja, hogy fizikailag eltávolítsa őket és emigrációba kényszerítse. A régieket próbálja megtartani valamilyen szinten, de a fiatal generációval már nem tudja kezelni: nem akar politikai pereket, nem akar mártírokat, inkább távozásra bírja őket.

Minek tudható be az, hogy a Ceaușescu-korszakot a mai napig a lakosság több mint fele pozitívan ítéli meg? Megrajzolható egy robotkép azokról, akik így vélekednek?

Nem meglepő eredmény ez. Legalább tíz, de talán még több éve folyamatosan mérik a lakosság viszonyulását a múlt rendszerhez, és mindig 40 százalék fölött, de válság vagy gazdasági visszaesés idején volt, hogy ötven százalék fölött voltak azok, akik azt válaszolták, hogy jobb volt akkor.

Ennek több összetevője van: az egyik – és ez objektív dolog, amit el kell tudni fogadni –, hogy sokak számára tényleg jobb volt, bármilyen hihetetlennek tűnik is mondjuk egy nagyvárosi szemszögből, van tehát igazságalapja annak, hogy a rendszerváltás és EU-csatlakozás után rétegek folyamatosan leszakadtak vagy csúsztak vissza. A nyugdíjakat nem megfelelően indexálják, az alkalmazottak jó része ma is párszáz euróért dolgozik, amiből egyszerűen nem lehet megélni, akár csak a fűtésszámla miatt. Tehát széles rétegek maradnak ki a jólétből, fejlesztésekből, milliók távoznak az országból. A vidékiek jelentős része joggal érezheti, hogy nekik rosszabb. Ha elmegy az ember egy Vajdahunyadra, Zsil-völgyére, Balánbányára, mit mondjon az embereknek, hogy ott jó? Ez egy csőd, katasztrófa, hogy egész vidékek így nézhetnek ki a rendszerváltás 30. évében.

Ez persze nem adná ki az ötven százalékot. Van egy ennél szélesebb réteg, amelyik úgy érzi, hogy a reményei helyett kapott egy nem kielégítő helyzetet. Ez nemcsak a válságra vonatkozik, hanem a „Nyugat iránti vágyra – azaz, hogy nyugati színvonal, infrastruktúra lesz elérhető könnyen –”, amely nem lett kielégítve.

Erre jön rá a harmadik szempont, a „média hype-olás” (felhajtás – a szerk.): ahogyan a médiában, amely a kilencvenes évek óta nem egyszer a titkosszolgálatok által manipulált, folyamatosan befolyásolták a közérzetet. Ők nagyban felelősek azért, hogy az országban, ahol a felnőtt és idősebb lakosság nagy része még mindig a tévét kuksolja és ezeket a borzalmas beszélgetős műsorokat nézi, állandóan azt hányják a képükbe, hogy a forradalom egy külföldiek által szervezett puccs volt és semmi nem világos, és azt a képet erősítik, hogy itt minden kusza. Ezeket a rossz érzéseket nem árnyalják, vagy racionális mederbe terelik, hanem kimondottan erősítik. Ennek a következménye, hogy a lakosság beletörődik a kormányváltásokba, a hülye politikusaiba és a versengő maffiák harcába.

Mindhárom elem fontos, és meg lehet érteni azokat, akik úgy érzik, hogy jobb volt régen – egyébként fiatalok is vannak, akik ezt érzik, pedig nem is éltek abban a rendszerben, de a család közvetíti nekik. Ez lehet a negyedik szempont, hogy az oktatás ma sem igazán tud mit kezdeni a múlt rendszerrel.

Címlapi illusztrációnk forrása: Reuters

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?