Bürokratikus nacionalizmus és dákoromán mítosz – két modell érvényesül a román nemzetépítésben


-A A+

A román állam 19. századi módszerekkel és eszközökkel igyekszik megteremteni a 21. századi román nemzetet – véli Bakk Miklós politológus, a Sapientia EMTE oktatója. A különbözőségek központosítással történő teljes felszámolásával a sokszínűséget egyneműséggé igyekeznek változtatni. A  politikaelmélettel, kisebbség- és nacionalizmuskutatással foglalkozó szakember a Magyar Tudomány Napja alkalmából foglalta össze a mai román állam létrejöttében szerepet játszó két különböző román nemzetépítési projekt lényegét, és azok hatását a mai romániai állampolgárokra.

A gyulafehérvári román nemzetgyűlés

A kutató a két nemzetépítés hipotéziséből kiindulva felvázolta, hogy az erdélyi román nemzetépítés közép-európai jellegű, civil társadalmi alapú volt,  és birodalmi keretek között ment végbe. Ennek a folyamatnak az értelmezési keretét Hroch modellje szolgáltatja. A regáti román nemzetépítés különbözik az erdélyitől: ezt az egyesítő, államépítő nacionalizmus elméletével lehetne körülírni, ahol az állami elit a kelet-európai típusó szolgáló elitből fejlődött ki, és értelmezési keretét Breuilly és Hechter nacionalizmuselmélete adja.

Az erdélyi modell: a nemzetépítés közép-európai útja

Az erdélyi románság modern nemzetté válása a Miroslav Hroch által leírt nemzetépítési modell alapján értelmezhető a legkézenfekvőbben. Hroch az angolszász szakirodalom megközelítéséből indul ki: a nemzeteket a „nacionalizmus” eszméi kibontakozásának és elterjedésének a folyamata teremtette meg.  Az eszmék terjedéséhez Hroch szerint a következő három körülmény szükséges:  a sorsként  értékelt múlt emlékezete;  azok a nyelvi és kulturális kötelékek, amelyek révén a csoporton belüli kommunikáció  erős kohéziót eredményez;  és végül a csoport erős önszerveződési képessége.

A nemzetté alakulás folyamata ezen az alapokon két eltérő utat követett. A nyugat-európai országokban, Angliában, Franciaországban kialakult egy erős, etnikai alapon szerveződő állam, amely kialakította a maga civil társadalmát, és ez kiépítette a nemzetállamot, mint egyenlő polgárok közösségét. Ezzel szemben  a közép- és kelet- európai térségre volt jellemző, hogy birodalmi kereteken belüli népcsoportok felett (románok, szerbek, csehek, stb.) idegen elitek uralkodtak.  

Míg a nyugati modellben az állam volt az etnikus kultúra elsődleges terjesztője, addig a közép- és kelet-európai átalakulásban a nem-domináns etnikumok nemzeti mozgalmakat, nacionalizmusokat fejlesztettek ki, amelyeknek célja a saját állam megalapítása volt.

Hroch a közép-európai  nemzetépítés  három tipikus szakaszát különbözteti meg.  Az első szakaszban a mozgalmat kezdeményező aktorok csak történeti, földrajzi kutatással foglalkoznak, keresik a közös etnikai, nyelvi, kulturális „gyökereket”. A következő fázisban  megjelennek az „ébresztők”, akik az előző szakasz eredményei alapján az egész nemzetet akarják öntudatra ébreszteni és agitációjukkal tömegmozgalmat akarnak létrehozni, amely már politikai célokat is megfogalmaz. Végül ez a nemzeti mozgalom áthatja a teljes társadalmat, programot dolgoz ki magának, pluralizálódik.

Bakk Miklós szerint az erdélyi románság mint nem-domináns etnikai csoport végigjárta a nemzeti mozgalom kifejlődésének e három szakaszát. Ezek időben átfedik egymást, de  megkülönböztethetőek, és a korszaklehatárolások kiindulópontnak tekinthetők: a dákoromán elmélet megalapozása  a XVIII. sz. eleje és 1848 közé tehető;  az „ébresztés” szakasza (1792–1867) a 19. században zajlik le;  végül a román nemzeti mozgalom pluralizálódása (1848/49–1918) az első világháboróval zárul le – részletezte a szakember.

 Az erdélyi román nemzeti projektnek a politikai célok tekintetében is volt egy sajátossága: e célok viszonyítási kerete Erdély volt.

A dákoromán elmélet megalapozása

Az első szakasz, mely a románság eredetmítoszának a megalapozását eredményezte, kétségtelenül a görögkatolikus egyház létrejöttével (1697), a görögkatolikus klérus megerősödésével vette kezdetét. Az eredetmítosz alaptétele, hogy a románság (és ekkor elsősorban az erdélyi románságról van szó) római eredetű.

Az Erdélyi Iskola (Scolala Ardeleana) tagjait ábrázoló szoborcsoport Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetem előtt

A latin származás gondolata azonban régebbi keletű; nyugati humanisták már korábban felfigyeltek a beszélt román nyelv és az európai újlatin nyelvek közötti rokonságra. Erről Antonio Bonfini már a XV. század végén értekezést írt erről, azonban programszerű alaptétellé a latin származás eszméjét az Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană), a görögkatolikus papság tevékenysége nyomán kibontakozó felvilágosodás kori román kulturális mozgalom tette.

A pápai fennhatóság alatt működő görögkatolikus klérus a római kapcsolat hatására juttatta el a felvilágosodás eszméit az erdélyi románokhoz. A mozgalom neves tagjai, Samuil Micu-Klein, Gheorghe Șincai, Petru Maior programszerű műveik zömét 1780 és 1825 között jelentették meg; ezek a történelmi és nyelvészeti munkák a románság római eredetét bizonyították, illetve a román nyelv modern – latin írásmódú – grammatikáját alapozták meg.

Az eredetmítosz első, alapozó változatának fő állítása az volt, hogy a rómaiak elűzték, elpusztították a dákokat, tehát a Dácián belül a rómaiak leszármazottjaként egy új nép született, a románok. A dák-római keveredés tézise csak jóval később alakult ki, az 1830-60-as évekig a latinista iskola dominált, mert ekkor az erdélyi románság új elitjének (élén a görögkatolikus papsággal) a tiszta római származás szolgált „harci fegyverként” a magyarokkal szembeni harcban.

Ezáltal az erdélyi románok, mint a világ urainak utódai, „akiknek a nyelve ekkor még hivatalos nyelv volt Magyarországon és Erdélyben, nem fogadhatták el a végtelenségig olyan nép felsőbbségét, amely – a korabeli normák szerint – »faj- ra« és származásra náluknál alacsonyabb rendű” – idézte az előadó Lucian Boia történésznek a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájának egyik alapgondolatát.

Dák harcosok ábrázolása a római Traianus-oszlopon (részlet)

Az eredetmítosz kialakulásához vezető folyamatot nem az erdélyi román társadalom„belső” fejlődése, hanem a Habsburg-uralom berendezkedése Erdélyben váltotta ki. A bécsi udvar a katolicizmus megerősítésével próbálta növelni befolyását a protestáns nemzetek (magyar és szász) által uralt Erdélyben. Mivel a rekatolizációra nem sok lehetőség nyílt Erdély protestáns társadalmában, Bécsnek más irányban kellett keresnie a katolikus befolyás növelését.

Így fogalmazódott meg a görögkatolikus egyház erdélyi megalapításának a gondolata. Az ortodox egyházból és vallásból kilépő papok számára Bécs biztosította a társadalmi felemelkedés lehetőségét: a korábban lényegében jobbágyi sorban élő ortodox papság mentesült a jobbágyi szolgáltatások alól, és ez a rendekkel egyenlő jogok élvezésével kecsegtette az így létrejövő új elitet. A román egyházi unió sikerét lényegében azzal érte el, hogy megnyerte a papságot anyagi érdekeinek kielégítésével, és egy új státus megteremtésével.

Ezzel azonban egy új, feszültségekkel terhes viszony is létrejött az új görögkatolikus elit, és az ortodox hitéhez erőteljesen ragaszkodó román parasztság között. Olyan feszültség ez, amelyet mindeddig kellően még nem vizsgáltak az erdélyi román nemzetépítés folyamata felől – részletezte Bakk Miklós politológus, és felhívta a figyelmet I. Tóth Zoltán munkásságára, aki szerint: „A keleti ortodox valóságban megmaradó nép és a nyugati formákba öltöző értelmiség eltávolodása egymástól az erdélyi román nacionalizmus egyik legfontosabb kérdése”.

A kutató úgy véli, hogy a felemelkedés egyfajta – az angolszász szakirodalom kifejezésével élve – „státusinkonzisztenciát” eredményezett.

A felemelkedett csoport bizonytalan és nyugtalan volt új helyzetét illetően, elégedetlen hagyományos identitásával, zavarodott feladatait és elfogadottságát illetően, ezért folyamodott az előkelő római származás eszméjéhez.

 A görög-katolikus papság a latin származás elmélete segítségével elérte azt,  hogy egy olyan közösségi érzületet teremtett meg a széles néptömegek és az új vallási elit tagjai között, amely képes volt ennek az új elitnek a  vezető státusát biztosítani.

A második szakasz, az „ébresztés” és az agitáció szakasza (1792-1867)

Az erdélyi román nemzetépítés második szakaszában a görögkatolikus papi elit mellett a már formálódó polgári társadalom képviselői is megjelennek. Ekkor adják ki az első román nyelvű lapokat Erdélyben, amelyek a római eredet-eszme állandó propagátorai voltak. Az „ébresztés” korszakának két emblematikus alakja, George Barițiu (1812–1893) és Timotei Cipariu (1805–1887), már az erdélyi román nyilvánosság meg- alapozói voltak.

George BaritiuGeorge Barițiu nemcsak történészként, hanem publicistaként is jelentős személyiség volt, ő alapította az első erdélyi román lapot, a Gazeta Transilvaniei-t, de tanárként is tevékenykedett. 1861-ben megalapította az ASTRA egyesületet (Asociatia Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Popoporului Roman – Egyesület a Román Irodalom és a Román Nép Kultúrájának Támogatása Érdekében).

Timotei Cipariu nyelvész, filológus a latinista iskola első átfogó grammatikáját dolgozta ki, 1835-ben kiadta az első latin betűs egyházi könyvet, majd elérte, hogy az erdélyi görögkatolikus egyház elsőként térjen át az új írásrendszerre.

A harmadik korszak: a pluralizálódás

A román nemzeti ideológia alakulásának harmadik fázisában az eredetmítosz módosulását találjuk – részletezte Bakk Miklós azokat a folyamatokat, amelyek a 19. század második felében kezdődtek el.

 Az erdélyi román fejlődés sajátossága, hogy ekkor valósul meg az erdélyi és az óromániai nemzeti mozgalmak közötti eszmekapcsolat. Ez hatással volt a tiszta római származás eszméjének az átalakulására, amely körülbelül 1850 táján kezdődött el, ugyanis a regáti nemzetépítők a két román fejedelemség egyesítése után nem tartották fontosnak a kizárolagos latin származás mítoszát,  és beemelték mellé a köztudatba az egykoron itt élő dákokat is. Ez alapjában véve egy összeillesztés volt: a nyugati források, rómaiak, a latin testvérnemzetekkel való rokonság és a "hazai" dákok összekapcsolása.  A „dák fordulatot” elsősorban I.C. Brătianu 1857-es cikksorozata és B.P. Hașdeu  történelmi kötetei készítették elő, de szerzők sokasága kezdett el dolgozni az eredetparadigma módosításán.

Egy olyan szintézis alakult ki a római és a dák elem kombinációjából, amely a különböző társadalmi és politikai helyzetekhez alkalmazkodva mindig lehetővé tett egyfajta „újraalapítást”, vagyis az az eredet-paradigma újrafogalmazását, amely  – Anthony D. Smith kifejezésével– egyfajta mythomoteur-ként (mítosz generátor) kezdett működni.

A dákoromán származáseszme olyan szintézise lett a kulturális és történeti mítoszoknak, jelképeknek, értékeknek és „emlékeknek”, amely egyfajta etnikai vallásá vált azok számára, akik hittek benne.

 

A bürokratikus államnacionalizmus – a regáti román nemzetépítés

Az erdélyi román társadalmi helyzettel szemben a Kárpátoktól délre és keletre, Moldva és Havasalföld egyesülése előtt, majd azt követően az Egyesült Fejedelemségekben, az Óromániának, Ókirályságnak vagy Regátnak nevezett államban egy állami elit kezdte el a nemzetépítést, és ez – első közelítésben – a nyugat-európai erős államokban végbement folyamathoz hasonlítható.

A regáti elit történelmi teljesítményének értelmezéséhez fontos megkülönböztetnünk az állam- és a nemzetépítést – figyelmeztetett Bakk Miklós, aki szerint ezek egymást átfedő, a valóságban azonban különböző folyamatok.  A politológus a román és az olasz államépítés párhuzamára hívta fel a figyelmet, ugyanis mindkét ország esetében az államépítés elsőbbsége azt eredményezte, hogy egy szűk állami elit létrehozta  Romániát/Olaszországot, de román/olasz állampolgárok nélkül. Ennek a jelenségnek  a dilemmáját találóan fogalmazta meg – az olasz egyesítés esetén – Massimo D'Azeglio piemonti politikus 1860-ban: „Olaszországot megteremtettük, most olaszokat kell teremtenünk”.

A két román fejedelemség az 1859-es egyesüléskor

Havasalföld és Moldva esetében a római eredet mítosza már a 17. században megjelent Grigore Ureche és Miron Costin krónikaírók  révén, akik a két tartomány nyelvi azonosságát tudatosították. Az egység, azonosság gondolatát paradox módon a török, fanarióta uralom teljesítette ki. Boia szerint az Oszmán Birodalom be nem avatkozó, adóztató politikája lehetővé tette azon állami-etnikai magnak a fennmaradását, amelyből az Egyesült Fejedelemségek kialakultak. A „bérbe adott” uralom, a fanarióták – fenntartotta a két fejedelemség konvergens fejlődését.

Az óromániai nemzeti ébredés

Az elit orientációs elképzeléseinek európai irányát jelentős mértékben gazdasági-piaci átalakulások alapozták meg. Az 1820-30-as években a gabonakivitel révén a román fejedelemségek betagolódtak a világgazdaságba, ez átalakította a román társadalomfejlődést, elindította a bojárság „európaizálódását”. Ez a bojárság egyik napról a másikra hátat fordított a görög-fanarióta világnak, a művelt körökben a görög nyelvet gyorsan felváltotta a francia, és a francia nyelven keresztül támadt fel a nemzeti kultúra iránti szomjúság. Ezáltal megteremtődött a nemzetépítés fontos feltétele.

Az óromániai nemzeti „ébredés” tehát nem annyira az alapító mítoszra, hanem inkább az európai öntudat kialakulására, az európai minták átvételére épült.

A nemzetté válás modern formáját végül Cuza reformjai készítették elő. A nemzeti képzelőerő standardizálását a 19. századi Európában a modern közoktatás segítette elő, Cuza is ezt próbálta megalapozni.

A standard nemzeti kultúra elterjedésének feltételeit tehát Cuza oktatási reformjai teremtették meg: 1864-ben bevezeti az első modern közoktatási törvényt, 1866-ban jelenik meg a középiskolák, gimnáziumok egységes szabályzata, majd 1870-ben bevezetik az elemi iskolák egységes szabályzatát is. A rendszer a francia közoktatás, III. Napóleon rendszerének mintájára alapozott, és rendkívül központosított volt, minden döntésre miniszteri rendelettel került sor.

Alexandru Ioan Cuza, az egyesített román fejedelemségek uralkodója

A 19. század végére kialakult tehát a regáti román nemzet „képzelt közössége”, de a tényleges politikai részvétel tekintetében ez nem működött, hiszen az 1859-es egyesülés utáni választási törvények rendkívül magas cenzussal működtek: az első választásokon a választók körét 3800 főre korlátozták, ami a társadalmi versenyt néhány szűk politikai elitcsoport versenyére korlátozta. Ezek a politikai csoportosulások megpróbálták kialakítani és eljátszani azokat a szerepeket, amelyeket a nyugati polgárság játszott a kor fejlett piacgazdaságaiban, azonban anélkül, hogy az ehhez szükséges piaci és társadalmi háttér meglett volna.

A „románok megteremtésének” a problematikája végig megmaradt, az államépítő nacionalizmus „tartalom nélküli formákra” épült rá.

A két nemzetépítés egyesítése: Nagy-Románia megteremtése

A kétféle nemzetépítési koncepció bemutatása után Bakk Miklós politológus vázolta, hogy ez a két ideológia hogyan egyesült Nagy-Románia 1918–20-as megteremtésekor. Az egyetlen állami keretbe való egyesítésnek egyik fontos problémája volt az erdélyi és regáti románok hazáról alkotott fogalmainak eltérő volta.

Bakk Miklós a következőkben Sorin Mitu román történész osztályozását ismertette, mely szerint az erdélyi románságnak három konkurens haza-fogalma alakult ki. Ez főleg a Hroch által vázolt fejlődés harmadik szakaszához, a politikai elképzelések pluralizálódásához kapcsolódik. Az első politikai-államigazgatási keret, mely a 18.–19. századi erdélyi románság számára mintegy magától adott volt, az Erdélyi Nagyfejedelemség. Ez is több változatban fogalmazódott meg.

Az első változatban Erdély, mint többnemzetiségű térség jelenik meg,  és a politikai elit elképzelése az volt, hogy az Unio Trium Nationum rendszerébe bevett nemzetiségként kerüljön be a románság is. A másodikban Erdély úgy többnemzetiségű térség, amelyben a románság többségben van, és így joggal aspirál egyfajta vezető szerep elnyerésére. Végül, létezett a politikai Erdélynek egy – a románság által kevésbé elfogadott – percepciója, amely szerint a tartomány tulajdonképpen Magyarország része, és ekként jogos az a magyar nemzetépítő törekvés, hogy beolvasztandó legyen egy új, polgári Magyarországba.

A második viszonyítási keret, amelyben az erdélyi románság a maga számára kereshette a „haza” meghatározását: a Habsburg Birodalom volt. Ennek alapja a Habsburgok iránti hagyományossá vált lojalitás volt. De minthogy a birodalom egy nemzetek feletti keret volt, az erdélyi románok olyan reformokban voltak érdekeltek, amelyek a birodalom szerkezetét nemzeti törekvéseikkel harmonizálták.

Végül a harmadik haza-koncepció – amelyet az erdélyi román értelmiség elképzelt – mindazon területek összességét jelentette, amelyen románok laknak. 1848 volt az a történelmi pillanat – állítja Bakk Miklós –, amikor a hazának ez a képzete a legeuforikusabban megjelenhetett, de még ekkor is  a legtöbb, amit az erdélyi román elit elképzelt, az az összes román terület Ausztria fennhatósága alatti egyesítése volt.

Vitéz Mihály /Mihai Viteazul vajda, akinek alakja a román nemzetépítés szimbóluma lett rezsimtől függetlenül

A regáti román elit hazafelfogását sokkal inkább a hódító „politikai egyesítés” képzelete, illetve a tág etnikai terület imaginárius egységének a képzete határozta meg. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda, mint a „nagy egyesítő” szimbolikus alakja – mely a havasalföldi forradalmár Nicolae Bălcescu Românii supt Mihai-Voievod Viteazul című történeti munkája nyomán terjedt el – kétségtelenül közelebb állt a későbbi bürokratikus egyesítő nacionalisták politikai képzeletvilágához, mint az erdélyi románok föderalizmusa és konföderalizmusa; a porosz vagy olasz példát idéző területegyesítés jóval levezethetőbb volt ebből a történelmi előképből.

Közismert, hogy az első világháború eredményeit rögzítő békerendszer egyértelműen a bürokratikus egyesítő nacionalizmusnak, a regáti államépítésnek engedett terepet – az erdélyi románok elképzeléseit a bukaresti kormány és királyi udvar hamar félre söpörte.

Az egyesítő bürokratikus nacionalizmus máig ható következménye a ma is uralkodó román állampolgárság-felfogás  és az államépítés hagyományaként továbbélő területi-közigazgatási felfogás.

A román állampolgárság-felfogás

Az 1866-os román alkotmány az állampolgárságot a ius sanguinis elve alapján határozta meg, sőt, a szomszédos országokból származó román nemzetiségűek szinte azonnal elnyerhették az állampolgárságot, anélkül hogy alávetették volna őket a honosítási eljárásnak. Ez érzékeltette a román nemzetállam etnikai határainak lezáratlanságát, és legitimálta azt az irredenta politikát, amely arra törekedett, hogy beolvassza az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország és a Balkán területén élő románokat.

Később, az 1866-os alkotmánynak az állampolgárság-felfogása mellett megjelent az államközpontú, szekuláris, asszimilatív francia megközelítés, és e kettőből látszólag egy olyan állampolgárság-koncepció alakult ki, amely Tilly tipológiája szerint inkább a francia modellhez esik a legközelebb, viszont továbbra is megőrizte a sajátos román etnikai identitást.

Tilly szerint az állampolgárság-felfogások két dimenzió mentén helyezhetőek el; egyrészt van egy befogadás-kizárás tengely, másrészt az állampolgárság alapulhat primordiális („elsődlegesen adott”, természetes), illetve tanult identitásokon. Izrael, írja Tilly, ha nem is kizárólagosan, de csak született zsidóknak ad állampolgárságot, míg Franciaország nagyon sokféle, különböző származású embereknek biztosítja ugyanazt azzal a feltétellel, hogy elsajátítják a francia kulturális normát. Hol helyezhető el ebben a modellben a román állampolgárság-felfogás? - tette föl a kérdést az előadó.

Könnyű észrevenni, hogy az előbbiek alapján a modell „exkluzív” és „tanult” pólusai közelébe helyezhető a román állampolgárság-felfogás, és leginkább a franciához hasonlítható – állítja Bakk Miklós. De jelentős az az eltérése a francia felfogástól, amely „tanulás” szabályozásával, mechanizmusaival függ össze. A „románnak lenni” nyilvános mintáját ugyanis sokkal inkább a politikai diskurzus, a politikai vitaszféra tartja fenn, s kevésbé a kulturális szféra mintaadó működése. Ez főleg a politikailag instrumentalizált magyarellenesség esetében figyelhető meg: a folyamatosan „karbantartott” magyarellenesség ugyanis több funkciót is betölt.

A gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata

Egyrészt egyfajta finomszabályozó szerepet tölt be a politikai életben: naponta használt mértékegysége a politikai közbeszédben annak, hogy az egyes pártok hogyan viszonyulnak az „egyesült oligarchia” (az államból való közös megélés) kérdéseihez, belső egyensúlyához, a „politikai ipar” javainak az elosztásához. A mainstream pártok között az egymás „jó románságának” a megkérdőjelezése ugyan magyarellenes kérdések révén tematizálódik, de gyakran el is akad a kötelező retorikai gyakorlatnál, mert csupán az egymás közötti viszony szabályozása végett került rá sor. Azonban mindeközben megerősíti azt nyilvános viselkedési modellt, amely a „románnak lenni” publikus mintája.

A magyarellenes lépések, amelyekre a közpolitikában folyamatosan sor kerül, azt a tehetetlenséget is kifejezik, hogy a román állami elit nem tudja elfogadtatni természetes módon a román kulturális modellt, ezért bürokratikus úton szabályozza azt (lásd: zászló-törvény, kétnyelvű feliratok, stb.)

A bürokratikus nacionalizmuson alapuló közigazgatási felfogás

A 20. század második felében és a 21. század elején a politikai modernizáció az európai térségben kibővítette a politikai színtereket: a decentralizáció és a szubszidiaritás  az Európai Unió fontos elveivé, alappilléreivé váltak. (A kisegítés elve: amely problémát egy közösség meg tud helyi szinten oldani, arról nem szabad a kizárásával magasabb szinten dönteni. )

Bakk Miklós szerint román államépítés azonban ma is a 19. században kialakult regáti modell folytatásaként működik. Az államot kizárólagosan felülről építő elit az állam egyedüli politikai közösségeként a demokratikus állampolgári közösség egészét statuálja. Ez ugyan jó alapot biztosít a formális egyenlőséghez, de a sajátos kisebbségi csoportok csoportigényeit nem ismeri el. Tehát a formális egyenlőség ezen típusa iránti igény az óromániai politikai hagyományban a homogenizáció eszköze iránti igény is: annak a 19. századi „modernizációnak” az igénylése, amellyel „megteremtjük a románokat”.

Az egyesülés ünnepén

A másik megoldástípus a politikai közösséget nemcsak állampolgári dimenzióban ismeri el, hanem „természetes”, történeti és etnikai közösségek  összetartozásaként is. Az erdélyi hagyomány ezt a megoldást részesíti előnyben. Ez ma is benne van az erdélyi területi közösségi tagoltságban, ezért a felülről diktált közigazgatási reformtervek itt ütköznek az alulról jövő régióépítési elképzelésekkel.

Előadásának összegzéseként Bakk Miklós elmondta, hogy Nagy-Románia nem csupán területeket, hanem nemzetépítési hagyományokat is egyesített. Azonban a két nacionalista modellből, az erdélyi és regáti nemzetépítésből az utóbbi vált meghatározóvá

A két projekt különbségét ma már elfedni látszik a közössé tett politikai mitológia, azonban ez nem oldotta fel azokat a feszültségeket, amelyek a mai napig meghatározzák a román államépítést, és akadályt jelentenek egy új politikai modernizációs modell kialakításában.

 

Bakk Miklós politológus, szerkesztő, egyetemi oktató a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán. Kutatási területei: regionalizmus, etnoregionalizmus, kisebbségpolitika, kisebbségi pártok, politikaelmélet. Több könyv szerzője. Mintegy száz tanulmányt, szakcikket közölt. 
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X