Nekünk ma ez Európa: várakozás a határon – beszélgetés Szerbhorváth György vajdasági szociológussal

Nekünk ma ez Európa: várakozás a határon – beszélgetés Szerbhorváth György vajdasági szociológussal


-A A+

Ne nevezzem az interjúmban írónak őt – ez volt Szerbhorváth György vajdasági származású szociológus, az MTA Társadalomtudományi Központja Kisebbségkutató Intézete munkatársának kérése. Ő már a második Magyarországon élő határon túli magyar író ismerősöm, aki ezt kéri tőlem. Nem tudom, lehet-e jelenségről beszélni, mindenesetre megígértem neki. Európáról kérdeztem, elsőként arról: hogyan látja a Vajdaság, Szerbia európai perspektíváit 15 évvel a magyar uniós csatlakozás alkalmából megjelent Eurovízió című antológiába foglalt tárcájának megírása után. Nem tudtam kivonni magam annak hatása alól, amit elmesélt ennek kapcsán – szociológusként és… igen, íróként is.

„Kedves barátaim, EU-csatlakozók búcsúznak tőletek a vajdasági (fal)firkászok”– így kezdte Európa, a rohasztótégely című tárcáját a magyar uniós csatlakozásra megjelent kortárs irodalmi antológiában, 2004-ben. Szerbia azóta sem uniós tagország. Mi tartozik még azon dolgok közé, amelyek azóta sem változtak?

Személyesen azóta harmadszor költöztem Magyarországra, s itt dolgozom. Talán pont 2004-ben fogadtam egykori főnökömmel, Bojtár B. Endrével egy liter pálinkába – mintha mi pálinkáztunk volna valaha –, mikor lesz Szerbia EU-tag. Ő pár évet mondott, talán négyet, én meg azt mondtam, tízen felül. Most is ebbe fogadnék, de számunkra, akik elég sokat utazunk haza, kétlakiak vagyunk olykor, inkább a határ az érdekes, márpedig a schengeni határ még Románia esetében sem szűnt meg.

Minap lefagyott az egész rendszer a magyar oldalon, de még Ferihegyen is, és éppen egy aradi származású, bánáti sváb-magyar származású emberrel beszélgettünk kínunkban két órán át. Ő 1980-ban szökött el a román hadsereg elől, s telepedett le Németországban, német állampolgár lett, ma az erősen jobboldali Alternative for Germany (AfD) tagja. Erősen Orbán-ellenes, de különösen kiakasztotta az, hogy a szerb-magyar határon ott a drótkerítés, ami elvben jól vezethetné az internetet is, de nem, lefagy naponta a rendszer. A magyar rezsim ugyanis utálja az informatikát, s mindent, ami a normális emberek közti kommunikációt segíti. És hogy mi maradt? Ugyanazok a problémák: Koszovó helyzete, a hihetetlen mértékű elvándorlás, de nem csak a vajdasági magyarok körében, ez a szerbek esetében is így van. Olyan városok, mint Nagybecskerek – az egykori német-magyar-szerb város –, egy sima hétfő délután is üres. A falumról, Kishegyesről nem is beszélnék. És miközben mindenki migránsozik a magyar média, illetve a kormánypropaganda hatására – mindenki migrál, vagy ezen gondolkodik.

A délszláv háború kitörése után települt át Magyarországra elsősorban tanulni. Mennyiben alakította ez a döntés romantikussá, vagy legalábbis némiképp „kozmetikázottabbá” egykori otthonával, a Vajdasággal való viszonyát?

Pontosabban a délszláv háború első évében jugó/szerb katona voltam, utána tanultam szociológiát az ELTE-n, majd hazaköltöztem, s Újvidéken dolgoztam. Majd jött a NATO-bombázás, és előző nap jöttem át ismét Magyarországra, de még a menekültstátust sem kaptam meg, hisz nem tudtam bizonyítani, hogy újságíróként üldöztek volna.

A Vajdaságban Milosevics alatt aranykor volt, a nemzetközi szervezetek minden függetlent támogattak, lásd Soros. Ott is sorosoztak, ezért javasolta a magyar nagykövetség, hogy lehet, letartóztatnak bennünket. De mégis, hihetetlen szabadságérzés és bátorság volt bennünk a kollégákkal. Ma már ez sincs meg Szerbiában, szinte az összes média azzal nyit, hogy mit mondott Vucsics államelnök.

2007-ben ismét átköltöztem, a Magyar Rádióban vezettem a műsorelemző csapatot, persze, ahogy a Fidesz hatalomra került, kirúgtak, mert az eredményeink szerint – még az új vezetők megérkezése előtt – 90 százalékos Fidesz- és kormánytúlsúlyt mértünk. Ha ma a vajdasági magyar médiát néznénk meg, ez 95 százalék a szerb és a magyar kormány irányában, ami igazán kuriózum, kétfelé benyalni.

A Vajdaságról mint mítoszról írtam egyszer, elterjedt róla, hogy az EU korai elődje, hisz annyi nemzetből, nemzetiségből áll, és konszenzus van. Ez ma annyiban igaz, hogy mindenki vagy szegény, vagy emigrálni akar, vagy a magyar támogatásoknak hála kialakult egy új klientúra. A falusi kocsmában kevésbé találok havert egy sörre, mint Bécsben vagy Londonban. A vajdaságiság tehát inkább akkor fontos, ha nem vagy otthon. Ez a regionális tudat megvan, magyarokban, szerbekben és másokban is, de politikai párt már erre nem tud építeni.

Ami a posztjugoszláv térséget, tehát az egykori Jugoszláviát összeköti, az éppen a migránsközösség, a diaszpórák. Ezt is kutatjuk, és hát fura, hogy azoknak, akik innen származnak, mint én is, éppen Nyugaton jön elő egy közös kollektív tudat, összeborulás, öröm, hogy legalább szerbhorvát nyelven beszélünk. De ez még az idősebb albánokra is érvényes, tehát kb. az én 1972-es generációmig, akik még az egyébként durva Jugoszláv Néphadseregben szolgáltunk. Ez volt egyfajta olvasztótégely, ugyanakkor éppen például a tudományos közösség fiatal tagjainál is látható, hogy Jugoszlávia nélkül nem megy – már ha meg akarjuk érteni azt, mi történt velünk.

Magyarországon élő vajdasági szociológusként, gondolom, az átlag magyarországi polgárénál komplexebb képzete van az Európai Unióról, és általában az európaiságról. Mit jelentenek ez a konstrukció és ez a fogalom egy többes identitásból kitekintve?

1990 előtt jártam erre-arra, főleg Münchenben, az oda menekült sváb rokonok miatt. Utána 18 évig nem jártam „rendes” útlevél nélkül Nyugaton – akár általában 1990-ig egy erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar, vagy általában akinek nem volt ilyen jó kis útlevele, mint a jugó. Utána homály, és amikor a kvázi-menekült lét után 2001 után először külföldön voltam, ráadásul Kolozsváron a Magyar Narancs újságíróként, az már nekem maga volt a nyugat. Vagy Gyergyószentmiklóson voltam hokimeccsen, erről is írtam riportot.

Tehát nekem, amíg fiatal voltam, az EU kimaradt. Aztán bepótoltam, a Norvégiába és Hollandiába kitelepült barátaimnál voltam akár több hetet, segítettem a házat festeni, lenyírni a sövényt, és az első és utolsó impresszumom is ma az, hogy de hülye voltam, hogy 1991-ben a katonaság elől nem szöktem el a dekadens Nyugatra. Ahol a barátaim elmondták, micsoda szörnyű problémák vannak. Ők csodás, sikeres emberek, de néha beüt valami, mondjuk, hogy a gyerek hiperaktív csodagyerek. Ilyenkor mindegy, hogy EU-s vagy kelet-európai a nagymama, hiába a 4000 eurós fizetés, nem boldogak. De nem az EU miatt, a magyarságuk, az ilyen-olyan identitásuk miatt nem boldogak.

Tehát ami esetleg furcsa volt egykor, hogy én jövök-megyek és emigrálok, ma már egy teljesen általános, transznacionálisnak mondható jelenség.

Visszatérve a Vajdaság mítoszához, érdekes, hogy a más nyelv tanulása sosem volt prioritás az oktatásban. Én még megtanultam a szerbet, de a német meg az angol már olyan volt, hogy inkább szórakozás, hobbi… Bécsben egy vajdasági magyar simán boldogul magyarul és szerbhorvátul, akkora ott a diaszpóra, hogy a német feleslegesnek tűnik. Ugyanakkor, ahogyan a vajdasági magyarság Jugoszláviában is, a foglalkoztatási struktúra legalsóbb szegmensében tud helyet találni.

Korábban azt mondtam, hogy a vajdasági magyaroknak még maffiájuk sincs – bezzeg a felvidéki magyaroknak. Nemrég történt egy autórobbantás Topolyán, aminek a focicsapata hála Orbánnak bejutott most a szerb első ligába, felépült a fociakadémia a magyaroknak, épül a stadion. Szürreálisan átszűrődött az a minta, amit Magyarországon látunk. Ez minden, csak nem Európa. Ennek a robbantásnak utána akartam menni, de sajnos rokoni-baráti viszonyok miatt megijedtem, hogy ha bolygatom, a legközvetlenebb vajdasági emberekre hozom a bajt. A lényeg: a véleménynyilvánítás szabadsága a pokol legalsóbb körébe került, otthoni újságíró barátaim azt mondják, „hülye vagy, nem fogunk mi ezzel foglalkozni”. Miközben Magyarországon kb. húsz éve nem robbantották fel vállalkozó terepjáróját, vajdasági magyarét meg éppen mostanság. A szerb sajtót meg miért érdekelné, amikor naponta van egy maffia-gyilkosság…

Elképzelem magam, milyen volna áttelepülnöm Romániából Magyarországra, és az első, ami eszembe jut: mennyire hiányozna a kétnyelvűség állapota, amely nem csak az agyat tornáztatja, az identitást és önképet is alakítja. Nem találta furcsának azt, amikor a többségi létben egyszercsak megszűnt a szerb nyelv közelsége, vagy gondoskodott erről más formákban, például a műfordítások révén?

Ma már nem íróként dolgozom, inkább szociológusként az Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetében. A szerb, horvát, bosnyák, szlovén, crnagorac ismerősökkel elsősorban ugye a net révén tartom a kapcsolatot, illetve hát naponta olvasom, hallgatom, nézem az ottani médiát. A Vajdaságban viszont megszűntek azok a közösségi terek, ahová elmehetnék – a magyarokból szó szerint ki vagyok tiltva, a szerb kapcsolataim meg az elöregedés, a halál okán szűnnek meg. Egykori első főnököm, aki támogatta a magyar nyelvű „termelésünket” – temetésén tavaly kértem, hogy magyarul mondjak gyászbeszédet – utána kérdezte, mit mondtam. Ennyi a kétnyelvűség a szerbekkel.

A falumban ápolom a szerb nyelvet, kutatgatom a Koszovóból odamenekült, magukat egyiptominak valló, muzulmán vallásúakat, akinek isten tudja, hogy mi is lenne az anyanyelve: „a mi nyelvünk”, mondják, ami valamiféle albán és helyi roma dialektus keveréke. Tehát akkor szerbül beszélünk. Mivel én csak kérdezek, egyszerűbb, de néha vissza kell kérdeznem, hogy ők ezt hogy értik. És elmesélik életüket, miért akadtak meg korábban a mi teljesen magyar falunkban, hogyan szeretnének kikötni Németországban, hisz a család java ott él.

Ugyanakkor a gyűlölet teljesen kiakaszt. Ezek az egyiptomi muzulmánok elmondták, hogy ők bírják a helyi magyarokat, minden oké… De hogy a cigányok, azok lopós banda, és nehogy összekeverjük velük őket. Mivel hát a rasszjegyek alapján őket nézheted cigányoknak is, tehát a bőrük sötétebb. És elmondják, hogy a gyerekeik bárkivel házasodhatnak, tehát nem csak muzulmánnal, cigánnyal azonban nem, kiátkozzák az egész családból. A magyar kocsmáros meg egy baseball-ütővel a kezében magyarázza, hogy ide cigány nem jöhet be.

Vajdasági kisebbségiekről beszélünk, és rémes, hogy egymást jobban gyűlölik, mint a többségi szerbeket vagy a szomszéd falubéli montenegróiakat. Nem, minden gyűlölet a cigányok ellen irányul, és ez rémes. Az egy adat, hogy többen vannak már, mint az én gyerekkoromban, csak az én szerény tapasztalatom, hogy ha emberekként viszonyulunk hozzájuk, mármint egyszerűen dumálsz velük, a fiatalokkal az utcán, mert hát sehová be nem engedik őket, akkor milyen normális lehetne minden… Ez most ilyen Coelho-idézet lehetne…

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a határon túli magyar közösségek Európa-képét hogyan alakítja, alkalmasint torzítja az, hogy milyen a viszonyuk a többségi nemzettel. A magyar-román viszony például jobbára konfliktusosnak mondható, így a romániai magyarok Európát, az EU-t a mentőövvel, a menedék képzetével társítják. Hogyan vezethető le ez a vajdasági magyarok gondolkodásában, és mi alakítja még a felsorolt viszony milyenségén kívül ezt a felfogást?

A vezető magyar politika erő, a Vajdasági Magyar Szövetség minden szinten egy korábban ultranacionalista, ma EU-párti hatalmi koalíció része. Mivel már olyan kevés a magyar Szerbiában, hogy voltaképp lassan láthatatlan, s mindenhol átadják az önkormányzati hatalmat, pozíciókat is – kivéve, ahol kell nekik –, tehát akkora az összetartás, a biznisz, hogy így mondjam, hogy a szerbeket nem érdeklik a magyarok. Még azt sem tisztázták, mi van a délszláv háború örökségével, és ellenségnek ott vannak a szlovénok és macedónok – ez már végül is lezárt ügy, nem érdekes –, a bosnyákok, a horvátok, és hát az albánok, Koszovó ügye. Ilyen értelemben nagy szerencséje a vajdasági magyarságnak, hogy a szerb közvélemény ma a magyarokat jó szövetségesként, lojális közösségként ítéli meg, nincsenek magyarellenes dolgok.

Persze, ha mélyre ásol, a törvények szintjére, látható, hogy ez Patyomkin-falu. A magyar politikusok jól megélnek úgy a szerb állam, mint a magyar állam támogatásából.

Hogy egy példát mondjak. Egyik gyerekkori barátom, aki agronómus végzettségű, azon gondolkodik éppen, hogy Ausztriába megy egy karintiai gyárba dolgozni a topolyai „fociakadémiás” barátai után. Mivel a földjeiből nem tud megélni, ugyanakkor nem hajlandó a párthűséget követelő magyarországi támogatásra pályázni, mert akkor be kéne lépni a pártba. 50 éves lesz, két gyereke van, egyik épp a magyar zeneakadémián folytatja remélhetőleg a pályafutását, ő sem marad vajdasági magyar paraszt.

Mondják egyre többen, hogy Európát meg kell menteni, mert feladta zsidó-keresztény gyökereit, vesztébe rohan, mindeközben sokan elfelejtik, hogy ez a kontinens a szüntelen kulturális „jövés-menések” terepe volt. Ennek talán némiképp a kommunizmus szabott határt Közép-Kelet-Európában, megtanított minket otthon csücsülni, veszélynek tekinteni a kívülről érkező hatásokat, de magát a multikulturalizmust is. Hová vezetheti hosszú távon az európaiságot ezeknek a rossz reflexeknek, a folyamatos félsznek a mindennapossá válása? Kell-e itt identitásválságtól tartanunk?

Ha íróként válaszolnék, történeteket mondanék, amiket nekem mesélnek el. Nem látom az identitásválságot.

Ha szociológusként mondanám, úgy egy kihívás ennek megértése, értelmezése, de ez egyáltalán nem új dolog. Ha igazak az adatok, a szlovénok 56 százaléka emigrált 1848 és 1914 között, 300 ezer ember. Ebből, állítólag, 100 ezer ember Egyiptomba ment. Annyira abszurd adat, hogy rákérdeztem szlovén ismerőseimnél. Azt mondták, hogy elvileg tudnak róla, de az se úgy volt.

Mindegy is. A Vajdaságból is x ember ment el a két világháború közt, nem csak a kofferos magyarok, hanem a „nép” is megindult Brazíliáig. Ilyen értelemben nincs semmi új a nap alatt.

Ha még mondhatok egy történetet. Említettem, hogy a minap lefagyott a rendszer a magyar-szerb határon, de még Ferihegyen is. Orbánt, mivel nem tudja a számítógépet sem bekapcsolni, ez nem érdekli. A lefagyott rendszer miatt hatalmas sor a határon. Várunk, az előttem lévővel beszélgettünk vagy két órán át, az említett aradi, némi német akcentussal beszélő magyarral, aki 1980-ban szökött át a határon. 1984-ben lett német állampolgár belőle, talán kicsit vegzálták akkor, amikor először visszament Romániába. Elmondta, hogy ő bánáti sváb – én meg mondtam, hogy két öreganyám meg bácskai sváb volt – ma az AfD tagja, ami szerinte konzervatív. Khm, gondoltam, talán valamelyest szélsőjobboldali. S folytatta: Németországban sem jó a helyzet, a nyugdíj átlaga 600 euróval kevesebb, mint Ausztriában, és szerinte, amit mi nem tudunk: Németországban ma 800 ezer hajléktalan van. Majd szidta Orbánt, s amit még lehetett.

Egyet nem értettem: miért akartak átmenni Szegedről Szabadkára ebédelni egyet a párjával s az unokájával? Miért érte meg nekik a várakozás a határon? Talán ő is a helyét keresi. Láthatólag jól szituáltan várakozik, hogy átmenjen egy szögesdrótos határon, hogy ebédeljen egy csevapot, ami talán a miccsre emlékezteti…

Tehát nekünk ma ez Európa: várakozás a határon.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X