„Az EU-csatlakozás hasznait két érdekcsoport fölözi le” – interjú Böröcz József szociológussal


-A A+

A szárazföldi birodalmakat működtető nyugat-közép-európai nagytőke és ennek különféle államalakulatai a mi régiónk lerablásából gazdagodtak meg – fogalmazott a Maszolnak adott interjújában Böröcz József. Az amerikai Rutgers Egyetem szociológia tanszékének egyetemi tanárát, akinek EU és a világ. Kritikai elemzés című könyve nemrég jelent meg magyarul is, elsősorban az Európai Unióróval kapcsolatos meglátásairól kérdeztük.

Abból kiindulva, hogy az EU érdekei szerint hol egységes entitásként, hol pedig nemzetállamok soraként lép fel – például az ENSZ-ben –, érdeke-e valaha Európai Egyesült Államokká válni? Egyáltalán mit jelentene egy ilyen átalakulás?

Az „EU érdekei” elég tág fogalom. A globális versenyben szemlélve a dolgot a szövetségi állammá válás értelemszerűen azt jelentené, hogy megszűnne az EU mai kettős játékának a lehetősége, az ENSZ-ben például be kéne érnie egyetlen szavazattal a mai huszonnyolccal szemben. Sporthasonlattal élve, ez olyan lenne, mintha mostantól nem 28, hanem csupán egyetlen csapattal indulhatna az EU a nemzetközi sportrendezvényeken, a különféle világbajnokságoktól az olimpiáig. Ez egyfelől értelemszerűen egyszerűsítené az EU globális geopolitikai „játszmáját”, de elvenne egy sor ma meglevő olyan lehetőséget is az EU-tól, ahol ma kis „ügyeskedéssel”, „jobbról előzve” van jelen a nemzetközi versengésben.

Belülről (a leendő EU-„nemzetállam” belső viszonyaira) nézvést mindez azt jelentené, hogy a schengeni térség a mainál kicsit hasonlatosabbá válna a hajdani birodalmi struktúrákhoz. A leendő szövetségi állam EU-t valamiféle nemzetek feletti, hiperracionális birodalmi-közhatalmi szervként képzelhetjük el, melyben a különféle állami tisztségviselők egyfajta rotációs rendszer szerint mozognának – ahogy a hajdani Monarchia hadserege is rutinszerűen mozgatta a legénységét, mondjuk Galíciába vagy Morvaországba vezényelte a Fiume környéki falvakból rekrutált katonáit stb. Tehát egy szövetségi államként működő EU-n belül mondjuk az erdélyi iskolarendszert valószínűleg portugál, finn és flamand szakemberek fogják igazgatni, a kelet-közép-európai adóhivatalokat mondjuk német, spanyol és dán adóhivatalnokok üzemeltetik, stb. Természetesen a társadalom alapvető újraelosztási rendszereit, illetve a teljes modern infrastruktúrát tekintve a mainál jóval kiegyensúlyozottabb, kevésbé egyenlőtlen rendszer lehetőségét kínálná mindez – feltéve persze, hogy az EU a szövetségi állammá válás során „birodalmi” – akarom mondani, „központi” – feladattá emelné a jóléti, szociális funkciókat is (melyek ma „nemzetállami kompetenciába” tartoznak).

Az EU és a világ. Kritikai elemzés című könyvében azt írja, a „keleti bővítés” egyértelműen az EU-nak kedvez gazdasági és geopolitikai szempontból. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben a bővítés nem történik meg, a kelet-európai államok jobban járnak? Vagy inkább azt, hogy bár a csatlakozásnak megvan a haszna, a távoli ígéretektől és a nyugat-európai előnyöktől távol esnek a kelet-európai eredmények?

Nem tudom, azt jelenti-e. Arról, ami történt, el kell mondani, milyen következményekkel járt – ez akkor is fontos és igaz, ha történetesen nem tudjuk, az alternatíva jobb lett volna-e, sőt akkor is, ha az a végkövetkeztetésünk (én egyébként erre hajlok), hogy az EU-belépésnek az adott geopolitikai térben nem volt igazi alternatívája. A ma Visegrádi Együttműködés valamiféle kiterjesztett változatának, egyfajta huszonegyedik századi, demokratikus szövetségiállami poszt-monarchikus közép-európai államfélének egy adott pillanatban elvileg talán lett volna esélye, de a régió politikai és „értelmiségi” elitjének szellemi és morális állapota, a vad „lenyúlós” és hatalomkoncentrációs hajlam, melyet katatón nacionalizmus és sültrasszista rövidlátás foglal keretbe, ezt nem tette lehetővé.

A csatlakozásnak kétségkívül voltak-vannak – fölöttébb korlátozott – hasznai. Az más kérdés, hogy e hasznot a közép-kelet-európai régióban két fő érdekcsoport: a mindenkori helyi kormányok klientúrája, illetve a nyugat-közép-európai régió Kelet-(Közép-)Európa lerablására szakosodott nagytőkéje fölözi le. Hozzáteszem, nehéz nem észrevenni, hogy mind a helyi klientúra, mind pedig az osztrák és bajor nagytőke évszázados történelmi mintákat követ abban, ahogy kialakítja a Kelet-Közép-Európa társadalmi, természeti és egyéb erőforrásainak elvonására irányuló uralmi rendszereit. Ahogy az arccal a tenger felé fordult nyugat-európai társadalmak gazdagsága az amerikai kontinens, Afrika és Ázsia társadalmainak arcátlan és brutális kifosztásán alapult, a szárazföldi birodalmakat működtető nyugat-közép-európai nagytőke és ennek különféle államalakulatai a mi régiónk lerablásából gazdagodtak meg. Ezek az európai gazdaságtörténet legalapvetőbb történeti tényei, és én a magam részéről lélegzetelállítónak találom, milyen pontossággal reprodukálja ezeket az évszázados mintákat a huszonegyedik századi európai geopolitikai rend a mi térségünkben is.

Az Új Egyenlőségnek adott interjúban a modernizációs elméletet tulajdonképpen hasznavehetetlennek tartja, miközben - legalábbis így érzékelem - a közvélekedés továbbra is ebben a paradigmában mozog. Ezt a narratívát ki generálja elsősorban?

Mindenki, aki él és mozog. Pontosabban, aki szóhoz jut. A modernizációs elmélet egyik alapvető sajátossága, hogy egyszerre volt a nyugat-európai és észak-amerikai imperializmus főideológiája – és a szovjet típusú, a „tudományos-technológiai forradalomra” felesküdött államszocializmus alapvető hittétele is. Vagyis politikai beálítottságtól szinte függetlenül szinte bárki által használható. Felületessége és az áldozatokat kárhoztató morális beállítottsága révén bármely történeti pillanatban kitűnő eszköz a diszkurzív hatalom kisajátítására és saját társadalmi előjogaik megtartására, növelésére törekvő, félművelt és immorális „elitek” számára, a saját társadalmukkal szembeni harcukban.

Szigorúan társadalomelméleti paradigmaként egyébként lényegében már a hatvanas évek elején-közepén idejétmúlt lett a modernizáció-elmélet. Emiatt, amikor társadalomtudósok szájából hallom a „modernizációzást”, pontosan tudom, az illető a hatvanas évek vége a hetvenes évek eleje óta nem olvasott társadalomelemzést, globális társadalomkritikát.

Úgy tűnik, a korábbi liberális politikai establishment komoly veszteségeket könyvelhet el, és a kialakuló vákuumot inkább a populista jobboldal tölti be, mintsem a baloldal. Meglátása szerint ez minek tudható be?

A „liberalizmus” kifejezés mást és mást jelenti helytől függően. Nyugat-Európában azt a politikai spektrum kellős közepén található, keskeny kis sávot fedi le, amit mondjuk a hajdani német külügyminiszter, Genscher képviselt. (Ez egyébként mára el is tűnt a német nagypolitikából.) Nagy-Britanniában a Thatcher-féle társadalomellenes szadizmus politikai kifejezési formája volt. Az USÁ-ban a mai Demokrata Párt főáramának ideológiáját jelzi, amelynek lényegét mondjuk Obama elnök orientációjával határozhatunk meg: sok-sok szép és jó gesztus, főleg az antirasszizmus terén, bizonyos jóléti intézkedések (de csak módjával, nehogy az elnök és csapatának Wall Street-i szponzorai idegesek legyenek), és egyfajta kendőzetlen, nyers globális imperializmus, amely nem riad vissza más országok elnökeinek, kormányfőinek legszadistább meggyilkolásától, vagy attól a hadászati stratégiától, amely a drónfegyverek esetében „elfogadhatónak” találja, hogy minden egyes sikerrel meggyilkolt terroristavezérre tíz vagy akár száz ártatlan áldozat jusson. Tehát hiba lenne a nominális értelmezés csapdájába esni, a szó köznapi értelmében nem sok „liberális” elemet tartalmaznak a liberális politikai orientációk.

Kelet-Közép-Európában a „liberalizmus” kevercse volt két, szinte teljesen összeegyeztethetetlen elemnek. Egyfelől egyfajta nagyon elvont, a társadalmat nem ismerő, sok esetben a társadalomtól egyenesen viszolygó vagy rettegő, tizenkilencedik századi filozófiában létező társadalomelméleti gondolatot takart. Másfelől a rendszerváltás időszakának globális ideológiai hegemóniáját jelentő neoliberális gazdasági és társadalomirányítási elgondolás jelent meg benne, mely szerint, ha ütközik „a piac” és „a társadalom” logikája, „a társadalom”, pestiesen szólva, fogja be és húzzon el. E nézőpont szerint gyakorlatilag mindig „a piac” a fensőbbrendű, a méltóbb és a morálisan támogatandó elem.  Ezt fejezte ki annak idején Thatcher elhíresült, a maga módján zseniális, ám mégannyira szadista mondása, mely szerint „a társadalom nem létezik”. Hogy ezt az elgondolást épp a társadalomnak miért kéne elfogadnia, fel nem foghatom.

A két elem – a tizenkilencedik századi régi vágású úriemberies liberalizmus és ez a fajta, parlagi neoliberális társadalomellenesség – gyakorlatilag összeegyeztethetetlen, ám ez nem zavarta a rendszerváltás során senki által nem választott, önjelölt eliteket abban, hogy e kettő kevercsében határozzák meg a poszt-államszocialsita régió jövőjét. Máig ennek nyögjük a terhét, és nehéz nem észrevenni, hogy például a magyarországi választók egy évtizede folyamatosan ezért büntetik az ellenzéket.

 „Színtiszta provokációként” említi egy 2005-ös tanulmányában a globális elosztási rendszer ötletét, amely értelmében a gazdagabb országok több pénzt adnának a közösbe, amit aztán a szegény országok használhatnának fel. Mint állítja, a gazdag országok nem szenvednének jelentős veszteséget az életszínvonal tekintetében, a szegény országok helyzete azonban jelentősen növekedne. Hogyan látja, a másfél évtized alatt, amióta ezt a „provokációt” leírta, közelebb kerültünk egy ilyen globális megegyezéshez?

Nem. Azoknak, akiknek dolga volna egy ilyen rendszer kidolgozása, nem érdekük. Akiknek pedig érdekük volna, az alávetettség oly végletes állapotában léteznek, hogy nem képesek érvényesíteni az érdekeiket.

Hozzáteszem, az országok közötti egyenlőtlenség bruttó mértéke globális méretekben eléggé meredeken csökkent az elmúlt húsz évben. Ugyanakkor ez nem valamiféle új globális újraelosztásnak köszönhető, hanem Kína és vele együtt egy néhány egyéb, nagyobbacska társadalom felfutása idézi elő. A globális újraelosztásnak még mindig kizárólag az a formája létezik, amely a világ saját vétkek nélkül nyomorgó perifériáiról a világ érdemek nélkül előnyös helyzetű centrumtársadalmai felé mozgatja az emberiség által megtermelt értékeket.  Ugyanakkor, miközben az országok közötti egyenlőtlenségek bruttó mértéke csökken, az országokon belüli egyenlőtlenségek – így például a Kínán, Vietnamon, Indonézián, azaz a felfutóban levő országokon belüli egyenlőtlenségek is – meredek emelkedést mutatnak.

A Facebookon találkoztam azzal a megjegyzésével, hogy a magyarországi ellenzék - de mondhatnánk ezt a románra és feltehetően több más ország politikai közösségére - a kargó-kultuszok jegyeit mutatja. Mit ért ez alatt pontosan?

A kargókultusz a kulturális antropológia fogalma, és azt a jelenséget írja le, mikor is adott, a világtól viszonylag elszigetelten létező társadalmakba külső „látogatók” érkeznek, s ők hoznak magukkal különféle vonzónak tűnő, érdekfeszítő, csodálatosan csillogó tárgyakat (a „kargót”). Az ilyen helyzetekhez való dinamikus helyi alkalmazkodás egyik kulturális formája a „kargókultusz”, amely vallási logikában, kultikus formában illeszti be a helyi kultúrába ezeket a csillogó, valódi kontextusukból kiragadott, az új kontextusban nem, vagy csak hibásan, valódi értéküket abszurd mértékig eltúlozva, kizárólag jelképes térben értelmezhető tárgyakat, eszközöket.

A mai kelet-(közép-)európai ellenzék jelentős része olyan kargókultuszban létezik, melynek fő elemei az afféle csillogó, a helyi szinten értelmezhetetlen, ám fölöttébb vonzónak, érdekfeszítőnek tűnő kultikus tárgyak, mint a „modernizáció”, a „szabadság”, „a piac” netán „Európa” sugárzó allegóriái. Nem fogalmak ezek, hanem kívülről átvett tárgyak, melyeket kiéletlen vágyfantázia-sűrítményként imádnak a kelet-közép-európai „elitek”. Ennek megfelelően természetesen a mindenféle kultikus ténynek járó köteles tisztelettel tekintek rájuk – ám Kelet-(Közép-)Európa roncstársadalmaiban „haladó” politikai programként vajmi kevés jövőt jóslok e fénylő politikai kultuszmetaforáknak.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X