Mihai Demetriade: az államnak nem volt érdeke az 1987-es brassói lázadás körülményeinek feltárása


-A A+



Az 1989-es romániai forradalom évfordulóján – a demokratikus államrendre való áttérés mellett – leginkább az juthat eszünkbe, hogy még mindig nem állították elő azokat a felelősöket, akik megpróbálták derékba törni a rendszerváltást, a félelmet továbbgerjeszteni a tömegekben. De ugyanez igaz a két évvel korábban történt 1987-es brassói lázadásra is, amikor a tehergépkocsigyár, majd a traktorgyár munkásai, végül pedig az egyetemisták közösen léptek fel az elnyomó rezsim ellen. Mihai Demetriade történészt, a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) munkatársát, kutatóját kértük fel arra: mondja el, hol áll három évtized után az akkor megtorolt brassói esemény történeti, illetve bűnügyi feltárása. Szinte hihetetlen, de mindkét idézett esetben a bűnügyi vizsgálatot igazából csupán 2016-ban tette lehetővé a törvény, 26 évnyi intézményesített hallgatás után.

Harmincegy évvel a brassói lázadás, vagy – ahogy még nevezik – „túl korán jött forradalom” után hol tart az esemény kutatása, illetve kivizsgálása?

Elsősorban a fogalmak tisztázása szükséges, hiszen itt egy lázadásról beszélünk, a forradalom más dolgokat fed. A brassói lázadás egy embercsoport spontán megmozdulása volt, amelyet eleinte szakszervezeti követelések ösztönöztek erre, az esemény második vagy harmadik lépéseként viszont a dolgok explicit politikai fordulatot vettek. De az alapoknál azonban egy szakszervezeti lázadásról beszélünk.

Ami az ügyben eddig történteket illeti, el kell mondanunk, hogy sajnos az állam válasza eléggé bizonytalan volt az igazságtétel ama vonatkozásában, ami a visszaélések és atrocitások, illetve visszaélésszerű kihallgatások, az alapvető emberi és szabadságjogok eltiprása felelőseinek beazonosításához kapcsolódik. A felelősségek tisztázására nem létezett kifejezett akarat egészen 2016-ig.

Az 1990-es években történt két per csupán újfent tisztázta a brassói áldozatok státusát, akik mindaddig bűnügyi nyilvántartásban szerepeltek köztörvényesekként, így nem lehettek az 1989 után meghozott, jóvátételt célzó törvények haszonélvezői. Ez a két per nem tett egyebet, mint megfontolatlanul tisztázta a politikai fogva tartottként való besorolásukat. De nem volt szándék akkor az események tulajdonképpeni kivizsgálásának elindítására.

Ennek folytán egy 1990-től 2016-ig tartó kihagyásról beszélünk – 26 évnyi intézményi hallgatásról tehát –, amely idő alatt a román állam egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy a sok száz áldozatot, illetve az állam elnyomó rendszere több száz szereplőjének részvételét feltételező történteket tisztázza. Tehát nagyon röviden összefoglalva: a diagnózis lehangoló.

Október végi Facebook-bejegyzésében úgy fogalmaz: hogy a CNSAS sikerének tekinthető az, hogy négyévnyi munka után a legfőbb ügyészség katonai ügyészségek részlege átadta a Brassó-dossziét az újonnan, a bírók kivizsgálására létrehozott részlegnek…

A bejegyzésem arra vonatkozott – és ezzel tulajdonképpen visszautalok az előbbi kérdésre adott válaszomra –, hogy az állam egyetlen intézménye, amely a brassói eseményeket követő hónapokban és években (hiszen az elnyomó gépezet nem állt le a lázadók 1987. december 3-i  perével) történtek felelősségének kérdéséhez frontálisan állt hozzá, az a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) volt, amely gyakorlatilag elindított egy intézményi szintű kutatási és vizsgálati projektet. Ez kiterjedt a tényekre, a felelősök és az intézményközi következmények kutatására, hiszen a brassói eseményekben nem csupán egyetlen elnyomó intézmény, a Szekuritáté vett részt, hanem az akkori milícia, a főügyészség és a brassói bíróság is. Ez a kutatási terv pedig az első volt, amely – a román állami intézmények között egyedülállóan – nyilvánvalóvá tette azt, hogy példátlan fejtegetésnek fogja alávetni egy, a vizsgálat addig teljesen ismeretlen területeit.

Amikor érvénytelenítették az 1989-es forradalom iratcsomójára vonatkozó eljárási megszüntetésről szóló rendeletet, lehetőség nyílt a kivizsgálás elindítására a katonai ügyészségi részlegen mind a forradalom dossziéja, mind pedig a más iratcsomók esetében, amelyek a kommunizmus időszakának áldozataira vonatkoztak. Ez addig lehetetlen volt. A lehetőséget a rendelet érvénytelenítése mellett az új büntetőjogi törvénykönyv jelentette, amely az elévülhetetlenséget az emberiesség ellen elkövetett bűnökre is kiterjesztette. Márpedig a brassói események éppen ebbe a kategóriába sorolhatók.

Ez a két jogi érv hozzájárult ahhoz, hogy bűnügyi iratcsomót nyissanak meg a visszaélések ügyében, az alapvető emberi jogok eltiprására irányuló tettek miatt az 1987-es brassói események keretében. Ezt a vizsgálatot a legfőbb ügyészség keretében működő katonai ügyészség végzi, és ez a mozzanat azért is sorolható intézményünk, a CNSAS sikerei közé, mert a dosszié megnyitása azoknak a bizonyítékoknak köszönhető, amelyeket a 2016-ot megelőző években gyűjtött egybe a Brassó-ügy kapcsán. Ez több tízezer dokumentumot, szakértői véleményezést, interjúkat és egyebeket is jelent, amik – az ügyészség saját nyomozása mellett – a folyamatban lévő bűnügyi vizsgálat alapját képezik.

Ugyanabban a bejegyzésben azt is írta, hogy ne tápláljunk nagy reményeket, a vizsgálat tétje itt továbbra is az iratcsomók eltussolása. Ezzel arra is utalt, hogy az említet kivizsgálási folyamat esetleg kudarcos lesz?

Ott én arra utaltam – és ez eléggé fontos –, hogy az ügy iratcsomója, a legfőbb ügyészség bírók kivizsgálásával foglalkozó részlegének létrehozásával oda költözött át a katonai ügyészségek részlegéről, hiszen a megvádolható személyek között két bíró is van. Azonban a teljes dossziét átadták ennek a részlegnek, és ez valós veszélyeket is hordoz.

A katonai ügyészségek részlege az elmúlt kétéves időszakban kidolgozott magának egy vizsgálati és megismerési formát, a bűntettek eme igen különleges fajtájára vonatkozó közvetlen tapasztalatot, amely egyben igen speciális bizonyítékokat is feltételez.

És ezt azért mondom, mert egy olyan időszakról beszélünk, amelynek intézményrendszere nem a demokráciából ismeretes kiszámítható és normatív működésnek felelt meg. Itt egyszerűen egy diktatúráról beszélünk, tehát egy olyan informális normativitásról, amelyet ezek az intézmények működtettek, és titkos parancsokról, amelyek meghatározták ezen intézmények és képviselőinek reakcióját.

Ez pontosabban azt feltételezi, hogy a vizsgálatokat végző ügyészeknek tapasztalati ismeretekkel kell rendelkezniük erről a közegről. Ha pedig ezt az iratcsomót átköltöztetik egyik részlegről a másikra, ráadásul egy olyan új helyre, ahol nincs meg a szükséges hozzáértés és tapasztalat, sem az elegendő személyzet – gondoljon bele: több száz áldozatról és több száz feltételezett bűnösről van szó, tehát hatalmas mennyiségű információról és munkáról –, akkor nyilván, hogy ez gyanakvást kelt és felmerül a kérdés, hogy vajon milyen időhorizontban képzelhető el ennek a vizsgálatnak a véglegesítése…

Mit lehet tudni jelenleg azokról, akik a kínzásokat és kihallgatásokat végezték? Hányan élnek ma közülük és mikorra várható a bűnügyi felelősségre vonásuk?

A kérdés jó, de túl sok részletet nem árulhatok el erről, hiszen egy jelenleg is folyó bűnügyi vizsgálatról beszélünk, így az információk nagy része bizalmas. Annyit azonban elmondhatok, hogy a vizsgálandó személyek több mint fele életben van. Más szóval: remélem, hogy felelősségre is vonják majd őket. Itt több tíz emberről van szó, azonban nem adhatok ki sem neveket, sem a pontos létszámukat. Ismételten: csak remélni tudom, hogy az ő ügyeikben hiteles, konzisztens és magalapozott bizonyítékokat lehet felsorakoztatni ahhoz, hogy perbe is lehessen fogni őket a visszaélések és az alapvető emberi jogok lábbal tiprása miatt.

Több különböző adatot találtam erről, és ezért megkérdezném: végül is hányan voltak azok, akiket a brassói lázadásban való részvételük miatt letartóztattak és kihallgattak az esemény után? Tartja-e velük a kapcsolatot a CNSAS, és tudományosan mennyire releváns mindaz, amit ők harmincegy év után tanúvallomásaikban megfogalmazhatnak azokról az időkről?

Háromszáznál is több személyt tartóztattak le a lázadás nyomán, akikkel ma is tartjuk a kapcsolatot nemcsak visszaemlékezéseik és tapasztalataik hasznosítása érdekében, hanem azért is, hogy élhessenek azokkal a jogaikkal, amelyek megilletik őket. Azoknak az iratcsomóknak a zöme, amelyek a kommunizmusellenes harcosok különjogainak érvényesítéséhez szükségeltettek, és amely révén honorálható a brassói lázadásban való részvételük, olyan dokumentumokon alapulnak, amelyeket a CNSAS bocsátott rendelkezésükre. Az egyesületük szinte valamennyi tagja rendelkezik az őket illető hiteles dokumentumok másolatával, hiszen ezek nélkül nem lehetett volna összeállítani a jogérvényesítésükhöz szükséges iratcsomóikat, ez pedig az egykori elnyomó intézmények archívumához való hozzáférés nélkül lehetetlen lett volna. Tehát, a velük való együttműködésünk kettős célú.

Ami a tapasztalataik tudományos hasznosítását illeti, azt el kell mondanom, hogy készítünk egy monográfiát, amely gyakorlatilag az első elemzése lesz annak az ankétnak és kihallgatásnak, amelyet 1987 novemberének második felében tartottak, de belefoglaljuk ebbe a Szekuritáté belső feljegyzéseit is a lázadás megtorlásának megszervezéséről, és közöljük azoknak a kínzóknak a névsorát is, akik az illető kivizsgálásokban részt vettek.

Ez a kötet ténylegesen hasznosítja az áldozatok tapasztalatait, a struktúrája azonban teljes egészében archívumi adatokra alapoz, tehát bizonyítékként is szolgáló dokumentumokra. Úgy gondoljuk, hogy a szélesebb hozzáférés megkönnyítéseként kell közzé tennünk ezeket, hadd beszéljenek a dokumentumok, azonban ellátva a megértéshez szükséges információkkal, amelyeket az érintettek szolgáltattak nekünk.

Intézményi célja ennek a kiadványnak az, hogy az akkor zajlott vizsgálatok egyedi dokumentumait hozza be a köztudatba, monográfiánk tehát elsőként mutatja majd be az 1987-ben történt vizsgálatok iratcsomóját, amely eddig még nem került nyilvánosságra.

A kihallgatottak és elítéltek között magyarok is voltak, illetve egy szász származású ember, Werner Sommerauer, aki azóta elhunyt. Nekik volt-e részük másfajta bánásmódban a többi áldozathoz képest etnikai hovatartozásuk miatt?

Nyilvánvalóan volt. És ezzel el is jutunk a román állami intézmények – és főként a Szekuritáté és milícia – mélyen soviniszta és magyarellenes hozzáállásához. A magyaroknak sokat kellett szenvedniük emiatt. Nyilván, itt most nem etikus és méltányos összehasonlító viktimológiát alkalmaznom, mert nem lehet két ütlegelést összehasonlítani egymással, ez teljesen alkalmatlan lenne.

Azonban az elmondható, hogy a vizsgálat struktúrája differenciált volt a magyarok esetében bizonyos vonatkozásokban, többek közt azért mert más etnikumhoz tartoztak. A Szekuritáté a kihallgatások során olyan pejoratív megnevezéseket használt, amelyek a magyarellenességre utaltak, illetve tendenciózus kijelentéseket is, mint amilyen például az is, hogy „azért jöttetek, hogy elvegyétek tőlünk Erdélyt”, és a nemzeti kommunizmus ideológiájának több efféle, fantazmaszerű hivatalos közhelyét, és ezek súlyosbították a magyarok helyzetét a vizsgálatok során. Nem beszélve persze a közvetlenül nekik szóló bántó megszólításokról, mint amilyen a „hazátlan” („bozgor”), „szerencsétlen” („nenorocit”) és így tovább.

Mindez része volt a Szekuritáté tisztjei mélyen soviniszta magatartásának, hiszen nem mulasztották el kétszeresen megalázni a karmaik közé került magyar áldozatot, akinek egyéb szimbolikus „tetteket” is a számlájára írtak, mint amilyen az Erdély elcsatolására való utalás, nevetséges feltételezés is. Ezzel egyben utaltak – és ez egy másik fontos aspektusa az ő kivizsgálásuknak – valamiféle „külső beavatkozására” is az áldozatok Magyarországgal és az ottani „imperialista körökkel”, a Nyugattal való feltételezett kapcsolatai miatt. Mindez azt jelentette, hogy a román áldozatokétól különböző jellegű megtorlás kontextusába terelték őket. De hangsúlyozom: szeretném itt elkerülni azt, amit a holokausztkutatásban „versengő mártírológiának” neveznek, mert ez nem volna etikus. Azonban ezeket a különbségeket mindenképp alá kell itt húzni.

Konzultált-e azokkal a történészekkel, akik korábban könyvet is írtak az 1987-ben Brassóban történt eseményekről? Marius Oprea történészt, a kiadvány egyik szerzőjét perbe is fogta az a tiszt, aki feltételezhetően részt vett a lázadók akkori kihallgatásában…

Elolvastam azokat a kiadványokat, amelyek ezt a témát taglalják és személyes beszélgetéseim is voltak Marius Oprea történésszel. Viszont ő a memoárírás nézőpontját alkalmazta, amelyben hasznosította az áldozatok visszaemlékezéseit is.

Minket azonban inkább az akkor alkalmazott megtorlási gyakorlat, illetve a represszív intézményrendszer különböző praktikáinak felszínre hozatala, a megtorló akciókról szóló parancsok, illetve a tettek felelőseinek, a bűnösöknek a beazonosítása érdekelt inkább, azok a vonatkozások, amelyekről semmit nem lehetett tudni mostanáig. Tehát elsősorban a bűnösség és a felelősség kérdésére összpontosítottunk. A tényeket rekonstruáltuk és nagy hangsúlyt fektettünk a megtorló intézményrendszer működésére, arra, hogy ki adta a parancsokat, ki vett részt a kínzásokban és kihallgatásokban, kit és hogyan vizsgáltak ki az események után, úgyszólván a konkrét tényfeltárás, amely mindmáig nem képezte egyetlen történeti elemzés tárgyát sem.

Laikusként én magam a Cenk alatt is jelentős visszhangokkal rendelkező 1956-os magyarországi forradalomhoz hasonlítottam a 1987-es brassói lázadást. Mennyire tekint helyénvalónak egy ilyen jellegű párhuzamot?

Itt két teljesen különböző dologról van szó. Mindkét esetben nyilvános tiltakozásról beszélünk, azonban az 1956-os magyarországi események egy külső megszálló ellen robbantak ki, egy külföldi politikai-katonai szereplő ellen, amely lerohant egy független országot annak ellenére is, hogy az egy katonai-ideológiai szövetség része volt, gondolok itt a varsói egyezményre. Mindamellett, hogy a brassói lázadás esetében hiányzik a külső elnyomó, nem is volt olyan nemzeti dimenziója, mint az 1956-os forradalomnak. Tehát elég sok különbség van a kettő között beleszámítva az esemény köré építhető identitást is, hiszen ott szimbolikus azonosulás is történt a forradalomban résztvevő fiatalok bátor kiállásával. Persze, ez utóbbi a brassói lázadás esetében is felmerül, azonban igen sok másban különbözik egymástól e két történelmi pillanat.

Miért nem ágyazódott be ez az esemény a brassói identitásba fontos elemként? Számomra ehhez nagyon kevésnek tűnik egy utca elnevezése a november 15-i eseményről, illetve egy évente megszervezett futóverseny.

Ezt a kérdést mi is megfogalmaztuk magunknak és több válaszlehetőség is van rá, ezek közül néhány nem túl kényelmes. Elsőként talán azt kellene megállapítanunk, hogy mi általában nagyon rosszul állunk hozzá és kezeljük a történelmi emlékezetet, van egy fajta eltolódás, elcsúszás a nemzeti fesztivizmus irányába, ahol is ez az emlékezet mindössze egy unalmasságig ismételt slágerré válik, és amelyben gépiesen és formálisan dicsőítünk bizonyos történelmi figurákat. Egy lázadás esetében azonban nagyon nehéz ebbe az ideológiailag nagyon kipárnázott keretbe és szűk imagológiába besorolható elemeket találni.

Egy másik magyarázat az lehetne, hogy nem volt megfelelő sem a történelmi esemény „kalibrálása”, sem az érdeklődés iránta, de az áldozatok és a felelősök iránt sem. Pedig elég sokat tettek ők ahhoz, hogy köréjük konzisztens közösségi projekteket építsen valaki és ezekben jó értelemben vett „cinkosává” tegye a helyi hatóságokat, intézményeket is. Ez azonban nem sikerült, nem történt meg.

Másfelől az intézményi kultúránkban továbbra is létezik egyfajta félelem azokkal a következményekkel szemben, amelyeket az igazság felderítése meghozhat. Innen származik az áldozatok tartózkodó magatartása is, illetve azoké, akik többet szerettek volna tenni. Ráadásul ott vannak azok a figurák is, akik részt vettek az 1987-es megtorlásokban a helyi Szekuritáté és milícia részéről, és akik közül sokan a rendszerváltást követően a helyi intézményekben helyezkedtek el fontos tisztségekben – akár felelős, döntéshozatali köztisztségekben is. A tőlük való félelemmel is magyarázható egyfajta mérsékelt hallgatás, ami 1987-et illeti.

Ugyanakkor ott van a bátorság hiánya is annak felvállalásában, hogy a román állam azóta megváltozott, és hogy az igazságot ki kell mondani annak mindenféle következményével és kockázatával együtt. Egy más korszakban élünk ma már, amelyben a kínzások és visszaélések elkövetőinek fizetniük kell a tetteikért. Azt is tudatosítani kellene, hogy nincs az a kínzás vagy megtorlás, represszív viselkedésmód, amely rejtve maradhat és véka alá rejthető csupán amiatt, mert félünk ettől, netán félünk attól a személytől, aki becsületsértési perrel fenyeget vagy kártérítést igényel az igazság feltárása miatt. A fenyegetések ideje lejárt, ez a fajta, a totalitárius társadalmakra jellemző fenyegetésalapú politika véget ért.

Több bátorságra van ma már szükség, ez pedig hiányzott az 1987-es események köztudatba való beágyazódásakor.

A címlapfotó forrása: Molnár Lóránt/orasulmemorabil.ro

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X