Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 178. nap - február 25.


-A A+



Tegnap gyalogoltam még egy kicsit észak felé, aztán visszamentem Dzsammuba, ma korán reggel pedig gépkocsival útra keltem Srinagár felé.

Srinagár a muszlimok lakta Kasmíri-völgyben fekszik, amely nem számít biztonságos területnek, az itteni, angol nyelvű lapok rendszeresen beszámolnak az indiai fegyveres erők és az Indiától való elszakadásért küzdő iszlamista militánsok közötti összecsapásokról. Ezekre a fegyveres incidensekre általában a hegyes határvidéken kerül sor. Srinagár és az azt Dzsammuval összekötő műút nem veszélyes övezet, de én óvatos duhaj vagyok, felesleges veszélyeknek nem teszem ki magam.

Mostanáig kizárólag síkvidéki városokban fordultam meg Indiában, Dzsammu azonban dombos, ami izgalmassá teszi. Széles, jelenleg nagyrészt száraz folyóágy vágja ketté, mely fölött, egy dombtetőn vár áll. A lapostetős, domboldalakra kapaszkodó házak alkotta negyedek kellő távolságból szemlélve festői, romantikus jellegűek, némileg a mediterrán világra emlékeztetnek. Közelről szemlélve már nyoma sincs bármiféle festői hangulatnak, az igénytelen, jellegtelen és elhanyagolt lakóépületek tömkelege sivár és helyenként bűzös sikátorokká áll össze.

Műemlékvédelmi szakembereknek nagyon tanulságos lehet egy indiai körutazás, lelkialkatuktól függően nagyon jól szórakoznának vagy rengeteget szörnyülködnének, ám az biztos, hogy utána más szemmel látnák a hazai műemlékvédelem állapotát.

A Tawi folyó fölé magasodó Bahu erőd több száz éves, s kifejezetten jó állapotban van, jelenleg egy hindu templomnak ad otthont. A dzsammuiak azonban vélhetően nem érezték elégséges látványosságnak a várat, ezért építettek mellé egy hatalmas, kettőbe vágott halat, aminek a belsejében, s részben a föld alatt egy akvárium van. A pikkelyes monstrummal egyetemben a várnak most már van egy hangsúlyos vidámpark jellege, az összhatás nem is annyira giccses, mint inkább röhejes. El tudom képzelni, hogy ha Segesvár indiai fennhatóság alatt állna, akkor az óvárosba, a városkapu melletti térre állítottak volna egy hatméteres, színes, két, nagy metszőfogas Drakula szobrot.

A várral szembeni dombtetőn áll az Amar Mahal nevő palota, amely a helyi maharadzsák rezidenciája volt, ahol épp folyamatban van a födémcsere. A műemléképületre vörös bádoglemezt raknak, gondolom azért, mert az volt a legolcsóbb tetőfedő anyag, olyan primitív módon erősítve fel, hogy egy magánház igényes tulajdonosa biztos elzavarná a mestereket. A palota folyó felőli homlokzatán kábelágyak és elég vastag csövek futnak, s az indiai műemlékvédelmi hatóság abban sem látott semmi kivetnivalót, hogy néhány légkondicionálót helyezzenek el rajta.

Nem messze tőle pazar palota, a Mubarak Mandi. Pontosabban, pazar legutóbb úgy harmincöt-negyven éve lehetett, jelenleg egy része már omladozik. A pozitívum az, hogy fel van állványozva, igaz, egy fia munkást nem láttam a környéken. Erre lehet azt mondani, hogy India szegény ország, nem tud műemlékvédelemre költeni, azonban a kép ennél összetettebb. Indiának saját űrprogramja van, ami nélkül sok, lényegesen fejlettebb állam nagyon jól megvan, arról nem is beszélve, hogy atomfegyverek gyártására is volt, van pénzügyi fedezete. Jelen esetben talán értelmesebb dolog lett volna, ha a halra költött pénzt a két palota tisztességes restaurálására fordítják.

Tegnap hivatalos látogatásra Indiába érkezett az amerikai elnök, ami miatt Dzsammu utcáin legalább háromszor annyi volt a fegyveres, mint egy nappal korábban. A sajtó sokat cikkezett arról, Ahmedabad városában a hatóságok több száz méter hosszú falat építtettek, hogy eltakarják Trump elől a város egyik nyomornegyedét. Annak alapján, amit eddig láttam Indiából, ha az ország minden nyomorát el szeretnék rejteni a világ elől, ahhoz két kínai nagy fal sem lenne elég. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X