Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 175. nap – február 22.


-A A+



Északnak tartok, Dzsammu régió azonos nevű fővárosa felé.

Indiának van hangulata, s folyamatosan meglepetéseket tartogat. Megtörténhet, mint velem Amritszárban, hogy megy az ember egy belvárosi sikátorban, s adott pillanatban észreveszi, hogy egy elefánt cammog előtte. Az elefánt a tigrissel egyetemben India emblematikus állata, de a városokban ritkán találkozni vele, nekem ez volt a második, az elsőt Csándigárban láttam, fotózkodni lehetett vele.

Indiában a társadalmi együttélés szabályai sok tekintetben jelentősen eltérnek a nyugatitól, az európai értelemben vett illem, udvariasság itt csökevényes formában van jelen. A napokban, miközben egy teázóban arra vártam, hogy elkészüljön az italom, az asztalomhoz telepedett egy finom anyagból készült szárit viselő, ápolt kinézetű ötvenes hölgy. Annyit se mondott, fakalap, ahogy a kicsit később érkező két fiatalabb családtagja sem.

Nálunk ez kőbunkó viselkedésnek minősülne, Indiában azonban nem számít illetlenségnek, valószínűleg azért, mert náluk jóval szűkebb az emberek intim szférája, mint Nyugaton. Indiában azon sem kell csodálkozni, hogy miközben bankautomatából pénzt vesz fel az ember, a biztonsági őr vagy a sorára váró ügyfél kb. fél méterről, olyan érdeklődéssel figyeli, mit csinál, mintha még sosem látott volna hasonlót.

Annak is többször voltam szemtanúja, hogy egy szupermarket pénztáránál a vásárló nem maga üti be a bankkártyája kódját, hanem fennhangon bediktálja a kasszásnak. Szállodában az indiaiak többsége úgy viselkedik, minta otthon volna: az ajtókat nyitva hagyják, nagy szájjal traccsolnak, átkiabálnak a szomszéd szobába a rokonoknak, barátoknak, a gyerekek visongva rohangálnak a folyosón. Eddig négyszer tapasztaltam ezt meg, legkésőbb éjfél előtt fél órával mindig elcsendesedtek.

A közúti közlekedés elképesztő, az indiaihoz képest a dél-olasz vezetési stílus szabálykövetés a felsőfokon. Mikor egy-egy forgalmas városi kereszteződésen haladok át, az a benyomásom, mintha kiengedték volna az összes itteni pszichiátriai zárt osztály minden páciensét, autót vagy motorkerékpárt tettek volna a fenekük alá, az ápolók pedig a lelkükre kötötték, folyamatosan dudáljanak, mert ha nem, visszaviszik őket. A legtöbb teherautó és furgon hátuljára öles betűkkel van kiírva, „Blow Horn”, vagyis Dudálj!, s minden járművezető tartja is magát ehhez, tülkölnek, ha kell, ha nem, mintha az életük függne tőle.

Nem tudom mennyire kedvelt utazási célországuk India a neonáciknak, de ha az volna, lehet, élveznék az ittlétet. Nem mintha a helyiek tipikus árják lennének, nagyon nem azok, hanem azért, mert lépten-nyomon horogkereszteket látni. Horogkeresztet festenek a házak bejárata mellé, a robogó szélvédőjére, a templomokra, de még a csándigári Le Corbusier épületegyüttesnek is része egy méretes horogkereszt. Természetesen mindennek semmi köze a nemzetszocializmushoz, a horogkereszt ősi hindu szimbólum, amit használ az erőszak minden formáját elutasító dzsainizmus is, a szerencse, a bőség jelének tartják.   

Határozottan az a benyomásom, a termelékenységi mutatók tekintetében India nem tartozik a világ élvonalába. Sok építkezés mellett elhaladtam, egyet sem láttam, ahol talicskát használtak volna, nem tudom, ismerik-e egyáltalán. A homokat, kavicsot, cementet, földet egy lapos kosárba töltik, azt pedig a fejükön szállítják el a munkaterület megfelelő pontjára. Láttam egy munkást, aki kézben, négyesével hordta a téglát. Talicskázással szerintem minimum háromszoros volna a munkavégzés hatékonysága, igaz, ahhoz le kellene mondani egy hagyományról. Márpedig az indiaiak hagyománytisztelő emberek. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.) 

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X