Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 90. nap – november 29.


-A A+

90 napja vagyok úton, már közel 3 millió lépésnél tartok, egész pontosan 2 994 364-nél, ami a telefonos alkalmazás kalkulusa szerint 2348,85 kilométernek felel meg. Jelenleg Vanban vagyok, a hétvégén indulok tovább Irán felé.

Mivel mindenfajta erődítménynek, történelmi értékkel bíró kőnek szerelmese vagyok, egyértelmű volt, hogy egy lépést sem megyek tovább, mielőtt meg nem nézem Van várát. Az eddig látott várak közül mostanáig a nápolyi Szent Elmo, valamint a montenegrói Kotorban, az albániai Krujában és az erdélyi Magyarlétán, illetve Szászkézden találhatók voltak a kedvenceim, de Van monumentális erődje nálam mindet felülmúlja.

Egy hatalmas mészkőtömbre építették, először az ókori Urartu birodalom idejében, mai formáját pedig az Ottomán Birodalom idején nyerte el. A falai közül nyugat felé a Van tóra látni rá, keleti irányban magas hegyekre, közvetlenül a lábainál a földrengés pusztította óváros romjai, körös-körül pedig a modern Van épületrengetege húzódik.

Mivel itteni tartózkodásom a vége felé jár, ideje szót ejtenem a török-magyar barátságról. Tapasztalataim szerint a magyarokat rengeteg török rokon népnek tartja, s nem csupán Ahmet barátom turanista elvbarátai, hanem az utca embere is. Bennünket nem nyelv, hanem vérrokonoknak gondolnak, a rokonságot a hunoktól eredeztetik, arról, hogy a középkori Magyar Királyság területén türk törzsrészek telepedtek le, kunok és besenyők, a közember semmit sem tud.

Nem tudom, hogy folyt-e a modern török nép génállományának eredetét vizsgáló kutatás, azt azonban naponta látom az utcán, hogy a jelenlegi törökök nagyon nem hasonlítanak a legközelebbi nyelvrokonaikra. Egy nemzeti sportokat bemutató isztambuli fesztiválon, ahova főleg türk népeket hívtak meg, láttam, hogy bármely törökországi török könnyedén elbeszélget egy nogáj tatárral, egy gagauzzal vagy egy azerivel, pedig a kinézetük alapján senki nem feltételezné, hogy rokonok. Eszembe is jutott egy tudós megállapítása, amelyet nemrég olvasta, hogy a nyelvek könnyen vándorolnak, a gének ellenben nehezen.

A törökök között a leggyakoribb egy kreolbőrű, sötéthajú típus, amelynek tagjai pont úgy néznek ki, mint egy görög vagy egy dél-olasz. Szerintem a lakosságnak kb. a 90 százalékát teszik ki. Nem nagyon ritka a kifejezetten világos bőrű típus sem, gesztenyeszínű, néha vöröses vagy szőkés árnyalatú hajjal. Ezek között szürkéskék szeműt is láttam. Ez a típus a lakosságnak mintegy tizedét teszi ki.

Nőből ilyet lényegesen többet figyeltem meg, mint férfit, aminek csakis az lehet az oka, hogy a szebbik nem képviselőin inkább megakad a szemem. Bár a törökök nyelvrokonai mongoloid jellegűek, Törökországban napokig járhatja az ember az utcákat, míg végül megpillant egy igazi széles pofacsontú, mongolredős arcot, azonban akkor sem lehet biztos benne, hogy nem egy kazah vagy üzbég bevándorló került a szeme elé.

A kurdokat viszonylag könnyű felismerni, sötétebb bőrűek, mint a törökök, vastag szemöldökük, erős arcszőrzetük van. Ők sem homogének azonban az antropológiai jegyek tekintetében, egy török ismerősöm mesélt egy általa megismert vörös hajú, zöld szemű lányról, akiről elsőre nem hitte el, hogy kurd. Az igazság az, én is kétkedve hallgattam a történetet, időközben azonban már vagy öt vörös hajú és szakállú kurdot láttam, Dublinban senki nem mondaná meg róluk, hogy nem írek.  (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.) 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X