Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 81. nap – november 20.


-A A+

Továbbra is Agri városában vagyok, ahol kurd egyetemi hallgatók a házigazdáim. Hetekkel ezelőtt, egy útmenti étkezdében találkoztam először kurdokkal, akik megvendégeltek, ők mondták, hogy a népük szereti a vendégeket.

A mostani házigazdáimmal való tapasztalataim alapján a kijelentésük egyáltalán nem tűnik túlzónak. Egyikük átengedte nekem a szobáját, érkezésem napján megetettek a maguk főzte, lerben készített csirkés-zöldséges egytálétellel, tegnap este pedig elvittek egy cukrászdába, hogy megkóstoljam a künefe nevű édességet. Ma délelőtt reggelizni vittek egy pékségbe, utána pedig uszodába mentünk.

Akárcsak Erzincanban, ahol szintén egyetemista házigazdám volt, itt is mindenhol ők állják a cechet, ha jelzem, én szeretnék fizetni, a válasz mindig ugyanaz: a vendég az vendég, ilyen a mi kultúránk. Úszás és szaunázás után bejártuk a 10 ezer hallgató által látogatott egyetem campusát, s meg kellett állapítanom, sok közép-kelet-európai felsőoktatási intézmény biztosan elcserélné rá a sajátját.

Egyik itteni ismerősöm elmondása szerint Agriban a lakosságnak körülbelül a fele kurd. Az utcán gyakran van olyan érzésem, mintha nem törökül beszélnének az emberek, de sosem vagyok biztos benne, hogy a fülem csal-e meg, esetleg tájszólasban beszélnek törökül vagy tényleg az északi kurd dialektust, a kurmandzsit hallom. Amikor a házigazdáim egymás között beszélgetnek, sosem tudom, hogy épp az anyanyelvüket vagy az ország hivatalos nyelvét használják-e.

Amikor egyszer rájuk kérdeztem, azt mondták, épp törökül beszélnek, ami határozottan meglepett, lévén, hogy az asztal körül ülő hat emberből egy magyar volt, a többi öt pedig kurd. Egyébként a kurd az iráni nyelvek közé tartozik, nem rokona tehát a töröknek. Ezidáig egyetlen olyan szó van, amit törökül és kurd nyelven is ismerek, ez pedig a tej, utóbbiakon süt, illetve sir.

Holnap útra kelek Agriból, de nagyon nem fogok sietni a határ felé. Iránban az elmúlt napokban halálos áldozatokkal járó zavargások voltak, a tüntetők egy sor nagyvárosban boltokat, bankfiókokat gyújtottak fel. Gondolom, legszívesebben az ország vezetőire gyújtották volna rá a házat, tehetetlen dühükben kezdték el pusztítani, amit értek.

 

A zavargások amiatt törtek ki, hogy az üzemanyagok árát a kormány 50 százalékkal megemelte. Egy ilyen léptékű áremelés valószínűleg bármelyik európai országban is tömeges, erőszakos tiltakozást váltott volna ki. Az alapvető ok, ami miatt ki fogom várni a helyzet normalizálódását az, hogy az iráni kormány megszakította az internetet és a nemzetközi telefonösszeköttetést, ezért nem tudok kapcsolatba lépni jövendőbeli, ottani házigazdáimmal. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X