Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 80. nap – november 19.


-A A+

Megkaptam az iráni vízumot, megnyílt előttem az út kelet felé. Egyelőre azonban Agriban vagyok, innen még vagy 130 km az iráni határ, s arra mindenképp fogok időt szakítani, hogy minél közelebbről megszemléljem az Ararátot.

Agri városáról egyetlen Törökországgal foglalkozó turisztikai portálon sem találtam semmiféle érdemi információt. Kissé furcsálltam, ám miután körülnéztem a városban, megállapítottam, hogy az információhiány nem a szerkesztők felületességének volt betudható, Agriban valóban semmi látnivaló nincs. Egy említésre méltó dologra azért felfigyeltem: fél óra bóklászás során 4 darab Atatürk szobrot láttam, ami még török viszonylatban is kiemelkedő, ha eltekintünk az ábrázolt személytől, jó eséllyel világrekord lehet.

Törökországnak nehéz szívvel fogok búcsút mondani. Otthonosan érzem már magam ebben az országban, ismerősen cseng a nyelv, akkor is, ha csak kevés szót értek belőle. Visszatekintve eddigi utamra, nyilvánvaló számomra, mennyire elhamarkodottan szoktuk életünk történéseit azon frissiben szerencsésnek vagy szerencsétlennek bélyegezni.

Még Bulgáriában történt, hogy egy újsütetű ismerősöm a maga ismerősét ajánlotta isztambuli házigazdaként, mondván, biztosan szívesen látna, jó dolgom lenne nála. Bele is éltem magam a dologba, pár nap múlva azonban kiderült, az illető hosszabb ideig Finnországban tartózkodik. Csalódás volt, s mivel közeledtem a török határ felé, azonnal nekiláttam, hogy a couchsurfing.com portálon keressek ingyenes szállást magamnak. Úgy tűnt, ismét rámmosolyog a szerencse, egy indiai fiatalember felajánlotta, hogy vendégül lát.

Néhány napig a biztos sztambuli szállás tudatában meneteltem dél felé, de aztán érkezett egy couchsurfinges üzenet: vendéglátóm sajnálkozva tudatta, előre nem látott céges ügyben Izmirbe kell utaznia, nem tud fogadni. Ezt már övön aluli ütésnek éreztem a sors részéről, ugyanis a török megalopolisz közelében jártam, kissé rémülten próbáltam minden követ megmozgatni, hogy szállást találjak.

Így került a képbe Ahmet, aki egy ismerősöm ismerősének a Facebookos felhívására jelentekezett, s azóta is egyfajta őrangyalom, utam egyengetője. S így ismerkedtem meg Balázzsal, aki önzetlen gondoskodással segített át utam eddigi egyetlen igazán kritikus, a betegség jelentette szakaszán. Utólag hálát adok érte, hogy utam nem az első két potenciális isztambuli házigazdám valamelyikéhez vezetett. Ami pechnek, sőt, szerencsétlenségnek tűnt első látásra, később áldásnak bizonyult. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X