Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 74. nap – november 13.


-A A+

Úgy döntöttem, nem várom meg, amíg az iráni konzulátus kiadja a vízumomat, ha majd meglesz, visszautazom Erzurumba. Pasinler felé haladok.

Mostanáig nem írtam a törökországi közlekedésről, pedig érdemes. Az első napokban az volt a benyomásom, hogy itt ugyanaz az elv érvényesül, mint Nápolyban és Grúziában, vagyis a közlekedési szabályokat a forgalom valamennyi résztvevője javaslatnak, azok betartását opcionálisnak tekinti, s mindezt a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével.

Isztambulban döbbentem rá, hogy ez csak részben igaz: a gépkocsivezetők tartják magukat a szabályokhoz, a közlekedési rendőrség pedig éberen ellenőrzi azok betartását, a gyalogosoknak ellenben szabad kezük van, azt csinálnak, amit csak akarnak. Ennek a kettős mércének számtalanszor voltam a szemtanúja, a gyalogosok bárhol átkelhetnek az úttesten, akár rézsútosan is, lavírozhatnak a gépkocsik között, a zebrát piros jelzés esetén is használhatják, s mindezt a közlekedésrendészet munkatársainak az orra előtt.

A „Kisfiam/kislányom, megvárjuk, hogy zöldre váltson a lámpa, aztán szétnézünk, s csak utána megyünk át” mondat a legtöbb török családban valószínűleg sosem hangzik el, ugyanis kisgyerekes, babakocsit toló anyák, látszólag teljes lelki nyugalommal lépnek az úttestre, akkor is, ha piros, feltéve, ha épp nem jön semmi, s hasonlóképpen jár el mindenki, a jólöltözött hipszter éppúgy, mint a csadorba burkolt nénike.

A gyalogosok számára a török KRESZ egyetlen mondatban foglalható össze: Bármit megtehetsz, ami a testi épségedet nem veszélyezteti. Két török ismerősöm is mondta, hogy a gyalogosok megrendszabályozása már kormányszinten is téma volt, s meg is született a döntés az ügyben, a személyes tapasztalatom azonban az, hogy a rendőrség egyelőre nem siet azt gyakorlatba ültetni.  

Ugyanakkor az autósokat sem kell félteni, az előzékenység és az udvariasság szavak nem szerepelnek a szótárukban, s ahogy kelet felé haladunk, úgy válnak egyre fegyelmezetlenebbekké. Sivasban és Erzincanban még általában betartják a jelzőlámpa jelzését, Erzurumban azonban már semmi meglepő nincs abban, ha a pirosat figyelmen kívül hagyva robognak át a gyalogátkelőn, az előnyszabályt pedig csak hírből ismerik.

Törökországi tartózkodásom hét hete alatt egyetlen alkalommal láttam olyat, hogy egy gépkocsivezető előzékenyen átengedett egy gyalogost a zebrán, olyan kereszteződésben, ahol nem volt lámpa, mely viselkedés a helyi autóstársadalomban, gondolom, súlyosan deviánsnak minősül.

Egyik házigazdám, aki öt éven át Németországban élt, s nagy híve és csodálója a német szabálytiszteletnek, miután hazaköltözött, eladta az autóját, nem bírta ugyanis az itteni vezetési stílussal járó stresszt. Megértem, bár ezen a téren én jobban kedvelem a török modellt.    

(A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X