Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 72. nap – november 11.


-A A+

Ma egy kis időutazást tettem, köszönhetően az Erzurumban működő iráni konzulátusnak. Iráni vízumot online is lehet igényelni, nekem azonban nem sikerült, ezért voltam kénytelen a diplomáciai kirendeltséghez fordulni. 

Vagy háromnegyed órás üldögélést követően, mely idő alatt nem úgy tűnt, mintha az ügyfélszolgálati munkatársak keze alatt égne a munka, egy megnyerő külsejű úriember végre hajlandó volt velem szóba állni, s kezembe nyomva egy névjegyet, rövid úton el is irányított valakihez, mondván, ő majd a segítségemre lesz. Utóbb rájöttem, az úgynevezett segítőm online vízumot fog nekem beszerezni, természetesen felárral, aminek egy része, gondolom, a konzulátusi munkatárs zsebébe vándorol majd. 

Internetes források szerint a vízum hivatalos ára 70 euró, az én emberem azonban először 120, majd 90, később 100, illetve 110 dollárt válaszolt azt firtató kérdéseimre, mennyit kell fizetnem a belépési engedélyért, az ő szolgálatait is beleértve. A 90-es évek romániai gyakorlatát juttatta eszembe az eljárás, persze, akkoriban a keresett, amerikai, német vízumok beszerzése fejében nem 40-50 dollár aprópénzt, hanem állítólag kemény ezreseket kértek el a követségek román alkalmazottai.   

Egy török idegenforgalmi portálon azt olvastam, hogy épített örökségét tekintve Erzurum Rómával és Barcelonával van egy szinten. Az Örök Várossal való összehasonlítás kínosan túlzó, azonban tény, hogy Erzurumban kellemesen el lehet tölteni két napot, gyönyörű épületei vannak a szeldzsuk korból, a legrégebbi a XII-ik században épült. 

A vendéglátóipar tekintetében szintén nem kell szégyenkeznie a városnak. Jópár kávéházban, bisztróban, étteremben jártam már életemben, de a leghangulatosabbnak ezidáig a Tahiri Erzurum Evleri nevűt találtam. Egy hatalmas, régi lakóházban rendezték be, mely tele van korabeli használati tárgyakkal, karavánszeráj hangulatot kölcsönözve neki. Erzurum kulináris büszkesége a cag kebab nevű juh- és bárányhúsból készült nyársonsült, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána, pedig nem a birka a kedvencem.    

Múlt héten misét mondtak értem, pontosabban az utam sikeréért, az Orsolya-rend nagyváradi templomában. Különösen kedves gesztus volt ez számomra, mivel a rend egykori zárdájában működő, jelenleg Ady Endre nevét viselő líceumba jártam négy, felejtehetetlen éven át. Sosem gondoltam, hogy valaha misézni fognak értem, főleg, hogy az egyházhoz fűződő viszonyom a legnagyobb jóindulattal is csupán formálisnak mondható, kimerül abban a tényben, hogy szülővárosom egykori székesegyházában, a Szent László templomban kereszteltek meg. 

Az otthoniak figyelme, érdeklődése sokat jelent a számomra. Miután megírtam, lekopott a szandál a lábamról, többen érdeklődtek, van-e pénzem új lábbelire, azt követően pedig, hogy pszichés fáradtságra panaszkodtam, rengeteg bátorító, biztató üzenetet kaptam. Úgy tűnik, tényleg nem vagyok egyedül az úton. 

(A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X