Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 68. nap – november 7.


-A A+

43 362 lépéssel ma több mint 35 kilométert sikerült magam mögött tudnom. Askale városában vagyok, a helyi Grand Hotelben szálltam meg. A neve határozottan fellengzős, mivel egy teljesen átlagos konfortszintű létesítményről van szó, egy szoba ára itt is 8 euró. Szerencsém van a török szállodai árakkal, ugyanis kizárt, hogy sátorban aludjak, éjszakánként – 5 fok körüli a hőmérséklet.

Miközben a leállósávban bandukoltam, adott pillanatban arra gondoltam, bemegyek az utamba kerülő első boltba, és veszek egy üveg vizet, mert érzem, hogy kezdek kiszáradni. Pár száz lépés múlva az aszfalton heverő, telinek látszó, negyedliteres ásványvizes palackra figyeltem fel. Megvizsgáltam, nem volt felbontva. Ha pénzt találok a földön, szinte mindig ott hagyom, arra gondolván, valaki másnap nálam nagyobb szüksége lehet rá, ezt azonban felvettem, az utolsó cseppig kiittam. Az isteni gondviselés megnyilvánulása volt, a jó karmám gyümölcse vagy csupán szerencse? Agnosztikusként úgy döntöttem, nem foglalok állást a kérdésben, maga a történés azonban kedvemre való volt.

Ma ismét láttam egy autót, melynek a motorházára a török lobogó volt felfestve. Ez már minimum a harmincadik ilyen jármű, amellyel találkozom, nem számolva azokat, amelyeken kis méretben, az egyik első lámpa felett ékeskedik a félholdas zászló. Odahaza még nem láttam olyan autót, amire a román zászló lenne felpingálva, pedig tavaly centenáriumi év volt, nem is hiszem, hogy létezik ilyen. Közép-Európa bármely országában valószínűleg közröhej tárgya lenne egy nemzeti színűre festett autó, Nyugat-Európában meg pláne. Még a trikolórmániás Funarról sem tudom elképzelni, hogy piros-sárga-kékre festette volna a kocsiját, pedig ő igazán nem fogta vissza magát, ha a román nemzeti színekről volt szó.

A törökök többsége szerintem sem nevetségesnek, sem pedig giccesnek nem találja a zászlóval kidekorált motorháztetőt, igazán nem visszafogottak, amikor a hazafias érzéseik kinyilvánításáról van szó. Sivasban egyik reggel arra figyeltem fel, hogy a gyalogosok hirtelen, mintegy vezényszóra megállnak az utcán, némelyek vigyázzba is vágják magukat. Kis időbe telt, mire rájöttem, a számomra kissé meghökkentő jelenet kiváltója az volt, hogy a közeli iskola udvarán a tanulók a himnuszt énekelték. Ezt is nehezen tudom elképzelni egy európai város utcáján. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X