Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 63. nap – november 2.


-A A+

Megérkezett hozzám a tél, illetve megérkeztem én a télbe. Tegnap éjjel havazott, ráadásul Erzincanhoz közeledem, amely Törökország leghidegebb vidékének számít. Szinte egész nap csípős oldalszélben haladtam, ugyanakkor a fehér hegyoldalak, a havas fenyvesek látványa határozottan jól esett a lelkemnek. 

Ennek az utazásnak az alapvető nehézsége nem a jellegéből, hanem a léptékéből adódik, nem abból, hogy napi harmincegynéhány kilométert gyalogolok, hanem, hogy 1 600 km megtétele után még beláthatatlan távolságra van a cél. Hogy ezt kezelni tudjam, hogy ne váljon demoralizálóvá, ugyanazt a módszert alkalmazom, amely a kilenc hónapos sorkatonai szolgálatot is elviselhetővé tette.

Akkor, a szolgálati idő elején, sosem a hosszú hónapok múlva esedékes leszerelésre gondoltam, hanem közeli, kézzelfoghatóbb dolgokra: az ősz beálltát, a levelek sárgulását, hullását vártam, utána pedig a karácsonyi szabadságot. Hasonlóképpen, most sem fantáziálok Ladakhról, még Indiáról vagy Pakisztánról sem, nem is tervezem az utazás későbbi szakaszait. Jelenleg azt várom, hogy megérkezzem Erzincanba, az attól hatnapi járóföldre levő Erzurum is eszembe szokott jutni, a legtávolabbi objektum pedig, amely képes megragadni a képzeletemet, egyelőre az Ararát.

Elképesztő, mennyit vagyok képes megenni, főként, hogy egyébként nem vagyok nagyétkű. Egy átlagos napon elfogyasztok két veknit, tetemes mennyiségű felvágottat és húst, utóbbit általában sülve, mellé zöldséget nyersen, grillezve vagy savanyúság formájában, gyakran némi pékárút, illetve édességet, baklava formájában, két mandarint, s mindezt leöblítem két liter ayrannal, ami egy erjesztett, folyékony tejtermék. Bár bőségesen étkezem, az indulás óta lefogytam vagy 4 kilót, a pocakkezdeményem eltűnt.

Gyakran előfordul, hogy reggelente állati éhséget érzek, gyomorszaggatót, olyat, amilyet utoljára, ha emlékeim nem csalnak, a 80-as évek végén tapasztaltam, amikor egyszer 24 órán át nem tettem ételt a számba. Megkockáztatom, akkor sem szednék fel plusz kilókat, ha napi öt McDonald’s-os Big Tastyt ennék meg. Kacérkodom a gondolattal, hogy utam végeztével, amikor majd visszatérek a polgári létbe, étkezési tanácsadási guruként keressem majd a kenyeremet, önmagam megfigyelése révén páratlan reveláció birtokába jutottam ugyanis: az egészséges emberek azért híznak el, mivel a kelleténél többet esznek, ellenben kevesebbet mozognak.

Ezt a korszakos felismerést jó pénzért fogom megosztani a karcsúsodni vágyókkal. Ügyfeleimnek, képességeik, lelki alkatuk függvényében kétféle tanácsot adok majd: egyen 25 százalékkal kevesebbet és mozogjon 25 százalékkal többet, vagy tartsa a korábbi fejadagot, és mozogjon 50 százalékkal többet. Szerintem az én iskolám is lesz annyira sikeres, mint a fitness-konyha.

Tegnap első alkalommal ettem igazi, keleti módra. Egy jókora autóbontó telep mellett haladtam el, mikor láttam, hogy valaki integet nekem, energikus mozdulatokkal invitál be egy épületbe. Odabent hat férfi ült körül egy asztalt, kanalazott és mártogatott egy hatalmas átmérőjű lábosból valami sárgás-zöldes kását. A főnök leültetett és a kezembe nyomott egy kanalat, én pedig nekiláttam a fűszeres és ízes ételnek, melyről most sem tudom, hogy miből készülhetett. Asztaltársaimnak gyerekkorukban biztosan nem gyakran mondta az anyukájuk, hogy evés előtt kötelező a kézmosás, úgy tűnt, ahogy letették a szerszámot, azon nyomban neki is láttak az ebédnek.

 

A higiénia hiánya nem vette el az étvágyamat, elvégre az immunrendszert sem szabad hagyni eltunyulni. Korábban többen, olyanok, akik Törökországban élnek, óvva intettek tőle, hogy csapvizet igyak, s nagyon csodálkoztak, mikor mondtam, hogy kizárólag azt iszom, az emésztésem pedig sosem volt jobb, mint az elmúlt két hónapban. Azt hiszem, jobb, hogy nem voltak szemtanúi a tegnapi ebédnek. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X