Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 42. nap – október 12.


-A A+

Néhány napig még a gyógyulás, lábadozás állapotában vagyok, ami Ankarához köt. Nagy távokat gyalogolni egyelőre nem tudok, az eddigi útról, s a további tervekről beszélni ellenben igen, amit meg is tettem, Mátis Viktor úr meghívására, aki Magyarország ankarai nagykövete, ráadásul meglepően népes hallgatóság előtt.

A találkozóra a nagyköveti rezidencián került sor, ahova eljött a helyi magyar kolónia jó néhány tagja, s olyan török érdeklődők is, akik értenek-beszélnek magyarul. Lassanként kezdhetném megszokni, hogy nagyköveti rezidenciákon vendégeskedem, de az igazság az, hogy ez a második meghívás is teljesen váratlanul ért, még mindig rácsodálkozom, hogy mekkora érdeklődés kíséri az utamat.

A bukaresti rezidencia mint épület nyűgözött le, az arisztokratikus eleganciájával, az ankaraiban a berendezést találtam figyelemre méltónak, főleg a festményeket. Az élménybeszámolót Kossuth apánk figyelő tekintete előtt tartottam, a hátteret egy számomra ismeretlen nevű magyar festő nagyméretű, meglepően jó, romantikus olajfestménye, a Gül Baba halála szolgáltatta. 

Bekukkanthattam abba a szobába, ahol Bartók 1936-os anatóliai gyűjtőútja során vendégeskedett, a találkozónak otthont adó helyiségben pedig az azóta csak Bartók zongorájaként emlegetett hangszer állt a sarokban. Kellemes, oldott hangulatú együttlét volt, kötetlen beszélgetésekkel, egri bikavérrel és tokajival, ráadásul még egy kétnyelvű, történelmi tárgyú dokumentumkönyvet is kaptam ajándékba a nagykövet úrtól. Őszintén megörültem neki, mert nagyon ki vagyok éhezve a betűkre, a történelem pedig zsenge gyerekkorom óta érdekel. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X