Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 32. nap – október 2.


-A A+

Isztambul előkelő helyen állt a bakancslistámon, az elmúlt napokban az volt a számomra, mint a hetek óta a sivatagban baktató tevének a vízben bővelkedő oázis.

Bár a szultánok egykori székvárosáról az ember leginkább a bazárra, mecsetekre és keleties pompájú palotákra asszociál, nekem először egy felhőkarcoló-erdőt mutatott meg magából. Isztambul a tömény, sokrétegű történelmi múlt és a modernitás varázslatos keveréke.

A hozzávetőleg 20 millió lakosú világváros elképesztően fejlett közúti infrastruktúrával rendelkezik, a tömegközlekedése bámulatosan jól működik, a helyi közszállítás járműparkja messze felülmúlja nem hogy Bukarestét, de Budapestét is. Felemás érzés ezt leírnom, de a nyilvános helyen való viselkedés tekintetében az isztambuliak, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint, felülmúlják az erdélyieket, maximálisan civilizáltak.

Csúcsidőben vettem igénybe a tömegközlekedést, de tülekedést, magának könyökölve utat törő embert nem láttam, az utazóközönség tudomásul veszi, hogy tele a busz, nem próbál meg minden áron beszuszakolódni a járműbe. Ez az attitűd természetesen nem a génekből fakad, hanem abból a bizonyosságból, hogy 2 perc múlva jön a következő autóbusz. És tényleg jön.

Ma jártam a bazárban, nem adnám oda 100 plázáért. Utóbbi elszívja az energiámat, háromnegyed óra benne jobban kifáraszt, mint másfél óra gyaloglás 15 kilós zsákkal a hátamon. A bazárnak ellenben lelke van, hangulata, illata. Hallottam korábban a bazári árusok rámenősségéről, ebből én semmit nem tapasztaltam, pedig már vége a turisztikai csúcsszezonnak. Persze, lehet, a bazárosok kitűnő emberismerők, messziről látták rajtam, semmi esélyük rá, hogy nekem bármit is eladjanak. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

 

   

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X