Réka kismamablogja: hogy hívják?


-A A+



Lea egész egyszerűen azt gondolja, hogy az egész világ a mi ismerősünk. Nemcsak azokat ismerjük, szólítjuk nevükön, akikkel szomszédok vagyunk, vagy akikkel a parkban gyakran találkozunk, hanem egyszerűen mindenkit.

Minap is, a klasszikus napi sétánkon mondom Leának elragadtatva, hogy „né, milyen szép motorbiciklije van a bácsinak, látod?”, amire ő ellentmondást nem tűrően visszakérdezett (ez nagyon leás műfaj): „hogy hívják?”. Mármint a bácsit, akinek a motorjától úgy el voltam ragadtatva… Erre nem nagyon inspiráltan rávágom: „Nem tudom, kicsim, nem ismerem az egész világot. Ezt a bácsit sem…” Lea szemében láttam a felháborodást és a megrökönyödést. Szerencsére, ott volt velünk a nagymamája, aki rögtön tudta a helyes választ: „Nelu. A bácsit úgy hívják, hogy Nelu” – mondta, mintegy kijavítva a korábbi hibámat. Lea hálásan nézett rá és mehettünk tovább…

Nagyon elgondolkodtatott ez a vicces kis helyzet, hiszen anyukámmal eléggé egyértelműen két teljesen különböző stratégiát választottunk arra, hogy Leával megismertessük az egyén és társadalom viszonyát, az univerzum rejtélyeit. Az enyém az egyszerűbb és brutálisabb volt: kérem, ez a helyzet, ki kell békülni azzal, hogy a világ java része ismeretlen számunkra, ismeretlen dolgokból és emberekből áll. Anyukám, a kedves nagymama viszont még fenn szeretné tartani azt az ideálképet, hogy az univerzum mindenek ellenére is megismerhető, a titkokat és az ismeretlen dolgokat közel hozhatjuk magunkhoz, és ebben a „megszelidítésben” éppen elég, ha nevet adunk nekik.

Ama emlékezetes sétánk alkalmával anyukám még bevallotta azt is, hogy márpedig ő a Kubáról szóló fényképalbumban is (amelyet a déli alvás előtt szoktak lapozgatni) Lea határozott kérdésére mindenkinek nevet adott: ki Maria, ki Juana vagy Esmeralda, de van Carlos és Esteban is a képeken látható emberek között. Persze, hogy Lea hozzászokott ahhoz, hogy – kicsit sem túlozva – mindenkit ismerünk, és persze, hogy felháborodott, amikor az anyja a motoros bácsi nevét nem tudta azon nyomban rávágni. Valóban illúzióromboló hiányosság ez, amikor a nagyanyja még Kubában is ismer mindenkit…

Nem tudom, hogy mi lehet a világ megismertetésének helyes stratégiája, mert valójában mindkettőnké helyénvaló a maga módján. Bár az is egyértelmű, hogy a nagyanyai megoldás közelebb áll ahhoz, amire Leának most szüksége van, amikor jelenleg az ő kis világában éppen a névadás a legfontosabb dolog. Na meg az ehhez társuló érzés, hogy – a kis herceghez hasonlóan – ha nevet adunk a dolgoknak, akkor az már egyfajta köteléket is jelent, megszelidítettük az ismeretlent.

Erről Müller Péter egyik, nemrég olvasott eszmefuttatása jutott eszembe (amúgy nem szeretem, ha a férfiak az anyaság rejtelmeiről adnak elő nagyszerű gondolatokat, de ez hitelesnek tűnt), amely arról szólt röviden, hogy mennyire ismerheti egy anya a gyermekét, milyen mélységekig mehet el az egymás megismerése, amikor ez a kötelék már a kezdetektől fogva hordoz egy csomó ismeretlent.

 És ezt magam is tanúsíthatom. Hiszen csak akkor tűnt fel nekem, hogy ezzel a kis emberrel kilenc hónapig úgy voltam szoros viszonyban, hogy még nem is láttuk egymást, amikor a pocakomból való kivarázsolása után (így hívom én a császármetszést) először megpillantottam. „Hogy hívják?” kérdezték akkor tőlem a műtőben. Szinte nem is értettem a kérdést, és abban a pillanatban azt sem tudtam pontosan, hogy mit kellene rá válaszolnom azt leszámítva, hogy „az én gyermekemnek hívják”.

És azt hiszem, hogy azóta is ez a nagyon furcsa érzésem van Leával kapcsolatban, hogy ő egy nagyon ismerős ismeretlen, akinek a világ különböző jelenségeire való reakciói teljességgel kiszámíthatatlanok számomra, és az idő előrehaladtával egyre inkább azok. És bár belőlem vétetett, de nagyon határozottan másvalaki, és ez általában mindenben megmutatkozik.

Olykor elborzaszt az, hogy a megismerésben én vagyok a gyermekem „idegenvezetője”, hogy az én nem túl tökéletes szemüvegemen keresztül kell láttatnom vele mindazt, ami számára ismeretlen. És az az igazság, hogy ebben a képességeimben való kétkedésem egészen régi keletű. Mert hajdanán, amikor néha elgondolkodtam azon, hogy ha netán anya leszek, milyen is lesz majd az, akkor elsőként ez a felelősség ötlött fel bennem. Na meg az, hogy ebben képtelenség lesz érdemlegest domborítanom, hiszen az én tökéletes gyermekemnek egy tökéletes anyára lenne szüksége…

És most itt állok, benne a dolgok velejében, és el akarom „intézni” a világ megismerését egy annyival, hogy „nem ismerhetünk mindenkit”?! Na, hát pont ettől féltem.  Nagy szerencse viszont az, hogy megbízom annyira Leában, hogy tudjam: amire neki szüksége van, azt úgy is ki fogja harcolni. Mint például most, amikor végül kibulizta magának a helyes választ a kérdésére, hogy miként kell szólítania világ egyik ismeretlen szereplőjét.

Amikor egy nő anya lesz, akkor – bármivel is foglalkozott azelőtt – legfőbb ismérve az lesz, hogy ő „ikszipszilonkának” az anyukája. Lehet ez ellen lázadni, egyet nem érteni az új helyzettel, olykor egyenesen szabadkozni, de a lényeg lényeg marad: az anyaság nemcsak az ember agyát alakítja át, hanem a társadalmi szerepét is „újraszabja”.  Én ebben a szerepben leginkább sütkérezni szeretek, de nem titkolom el azt sem, amikor néha kilépek belőle egy-egy gondolatsor erejéig. Ezekben az írásokban gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról is szólok kendőzetlenül. Mert csak úgy érdemes…
 
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X