banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_30Cewl4A_Copy of 1_300x250.gif

A reményt nyújtja a mezőségi Szivárvány Ház a mélyszegénységben élő magyar gyerekeknek

Télen három gyermek a betonra dobott ruhákon alszik, ebédkor a kicsi kiissza a leves hígját, a húst és a zöldségeket tányérjában hagyja, hogy édesapjának maradjon a „sűrűje”. A Szivárvány Háznak köszönhetően azonban már tudják, mi a papucs, a szekrény, hogyan zajlik a zuhanyzás, és miként kell imádkozni. A szórványban és mélyszegénységben élő magyar nemzetiségű mezőségi gyerekek pártfogójával, a szórványkollégium alapítójával, Ady István református lelkésszel arról beszélgettünk, hogyan kezdődött a két évtizedes szolgálat és miként oktatnak a járványhelyzet viszontagságaiban.

Karnyújtásnyira vannak ezek a sorsok tőlünk, de önzőbbek lettünk, nem igazán nyújtjuk segítségre kezünket. Vagy struccok módjára homokba dugjuk a fejünket, ezért nem vesszük észre, mennyi a rászoruló körülöttünk, és milyen kevéssel is segíthetünk – magyarázta Ady István lelkész a társadalmi érzékenység hiányát. „Pedig ahol nincs szeretet, ott hidegebb a családi légkör, hidegebb a szoba és az étel is”, éppen ezért döntött úgy 20 évvel ezelőtt, hogy létrehozza a magyar nyelvű oktatást Magyarfülpösön.

Mint mondta, nem hagyhatta elkallódni a gyermekeket, hiszen, ha az emberek hittel és segíteni akarással fordulnának a román osztályokba kényszerült, esetenként hátrányos helyzetben élő magyar apróságok felé, az iskolák nem zárnának be, újabb magyar osztályok indulnának.

Magyar nyelvű oktatásból szórványkollégium

A lelkész elmondása szerint a ’70-es években szűnt meg Magyarfülpösön a magyar nyelvű oktatás – nem azért, mert nem lehetett volna összevont osztálynyi magyar gyereket előteremteni, egyszerűen így szólt a rendelkezés, amit követni kellett. Később a hittanórákon tapasztalta, hiába beszélnek otthon anyanyelvükön a magyar vagy vegyes házasságokból született gyermekek, írni-olvasni nem tudnak, így az oktatás és nevelés akadályokba ütközik.

A rendszerváltás után a magyar nyelvű iskolát rengeteg megpróbáltatás árán indíthatta el. Az utolsó pillanatban azt az üzenetet kapta, hogy a gyermeklétszám kettővel hibádzik. A lelkész négy nap alatt minden követ megmozgatott, hogy még két gyereket találjon a jóváhagyáshoz. Magyarfülpöstől távolabb egy testvérpárt nagyapjuk nevelt, ő járult hozzá ahhoz, hogy a két kicsi a parókiára költözzön, ennek köszönhetően indult útjára a magyar nyelvű oktatás, amiről sosem feltételezte, hogy szórványkollégiummá növi ki magát.

A „bentlakásnak” hamar híre ment, futótűzként terjedt, hogy a lelkész olyan nagylelkű, hogy ingyen taníttatja, ruháztatja, eteti és szállásolja el a gyermekeket, így második évben már tucatjával jelentkeztek a családok, hogy gyermekeiknek megfelelő életkörülményeket biztosíthassanak a Szivárvány Házon keresztül – idézte fel az alapító.

Húsz évnyi munka után ott tartanak, hogy ősszel mindig többen kopogtatnak, mint ahány helyet biztosíthatnak az apróságoknak, és ez beszédes: aki nem találkozik ezekkel a sorsokkal, nem is gondolná, mennyi a rászoruló magyar nemzetiségű gyermek Erdélyben, aki a lehető legegyszerűbb, lelket-testet megpróbáló környezetben nevelkedik.

Tudni, mit jelent a gyermeknek a szeretet

Bár az iskolában olyan gyerekek is tanulnak, akikknek stabil családi hátterük van, a diákok és óvodások többsége vándorcsaládok sarjaként kerül a szórványkollégiumba. Ezek a családok a környező gazdaságok között vándorolnak, és mindig ott horgonyoznak le, ahol több pénzt, jobb körülményeket kínálnak nekik, tehát az első csillogóbb ajánlatnál továbbállnak. Mindez generációs probléma náluk, hiszen a nagyszülők a kollektivizálás idején az állami gazdaságok farmjait rendezgették, ám ezek megszűnése után újabb munkalehetőség után kellett nézniük.  

A lelkész úgy véli, a „terelgeti nyáját, fújja furulyáját, gond nélkül éli világát” népdalrészlet tökéletesen illik ezekre az emberekre, ugyanis egyik farmról a másikra mennek, közben vajmi keveset törődnek gyermekeikkel. A bérmunkából tartják fenn magukat, és tökéletesen belekényelmesedtek abba, hogy a Szivárvány Ház gondot visel csemetéikre, így inkább „alapszükségleteiket”, az alkoholt, cigarettát vásárolják meg.

Mindezt az apróságok is elmesélik, amikor hétfőtől péntekig a kollégium nyugalmában töltik napjaikat, és az is meglátszik rajtuk, hogy az otthon töltött idő nincs jó hatással rájuk, mert szeretethiányban szenvednek. Nem ritka, hogy csütörtökön már pityeregnek, ha a pénteki hazaindulásra gondolnak, és az is gyakori, hogy a beszélgetések folyamán megfogalmazzák, tanulni akarnak, nem akarják abbahagyni az iskolát, nem szeretnének kiabálni, veszekedni úgy, ahogyan szüleik teszik.

Arra a kérdésre, hogy mit szeretnek legjobban a Szivárvány Házban, többségük válasza az, hogy ott tanulhatnak, ott játszhatnak, lehet szekrényük, pihe-puha ágyuk és papucsuk, nem úgy, mint otthon. Beszámolóikat a …minden kicsi gyereket című dokumentumfilm szívhez szólóan mutatja be.

 

Ady István hangsúlyozta, annak ellenére, hogy a gyerekek nagy részének otthon dolgoznia kell, van, aki a nagymamáját látja el, mások egy szülővel élnek együtt és rengeteg testvérükkel, így naponta fát vágnak, tüzet gyújtanak, és azt esznek, ami éppen akad, szeretik és tisztelik szüleiket. A félelem ugyan megbújik szemeikben, mégsem tudnak haraggal tekinteni nevelőikre.

A Szivárvány Ház egyébként nem részesül állami támogatásban, és mindennek anyagi vonzata van: csupán 20-25 kilométernyi körzetben tudják összegyűjteni az apróságokat, mert a szállítás, a fenntartás, az ellátás és az 5 alkalmazott bére is költséges, amit roppant nehéz előteremteni. Talán nem is sikerülne, ha a Bethlen Gábor Alap, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a budapesti székhelyű, erdélyiekből összeverbuválódott Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítvány, a Communitás Alapítvány és két erdélyi motoros klub, a Daimler és az Attila Fiai évről évre nem támogatnák tevékenységüket – ismertette a lelkész.

„Amit építünk nappal, az éjszaka mind leomlik”

Mint megtudtuk, az otthon töltött hétvégék mindig lerombolják a kollégium nyújtotta védőburkot: hazaérkezve a gyerek visszakerül a hideg, egyszerű otthonába, ahol nem mindig várja meleg étel és szeretetteli fogadtatás. Nem csoda, hogy az apróságok külön szobáról álmodoznak és arról, hogy végzettségük, később pedig munkahelyük lesz.

Az oktatást azonban korlátozza, hogy a szülők nem feltétlenül támogatják csemetéiket a továbbtanulásban: a „minek tanulj, fiam, úgysem lesz pap belőled”, meg a „nekem sincs sok osztályom, mégis megvagyok” kijelentésekkel dugába dőlnek azok a nagy álmok, amelyeket tanítóik hétköznaponként táplálgatnak bennük.

Mindezt a „két otthon” közötti nagy ellentétek is hátráltatják: míg a kollégium tisztaságot, megnyugvást biztosít nekik, addig odahaza nemcsak a testük, hanem a lelkük is szennyel telítődik. A nyári vakáció utáni újrakezdés a legnehezebb, ugyanis ilyenkor 3 hónapot maradnak távol kapaszkodójuktól, és ez mindenféle szempontból meglátszik rajtuk: szeptemberben fel kell hizlalniuk a  kicsiket, és a hajvágás is a viszontlátással jár. A kislányok rövid frizurát viselnek, hogy a tetűirtás zavartalanul megvalósulhasson.

Iskolakezdéskor megtanítják az óvodáskorúakat ceruzát fogni, evőeszközt használni, mosakodni, viselkedni, és szépen lassan a helyes beszédet is elsajátítják. Szívszorítóak azok a történetek, amikor a „tapasztalatlanok” kiisszák a levest a tányérjukból, mert otthon úgy tanulják, a hús és a zöldség az édesapát illeti, illetve a zuhanyzáshoz köthető események is megdöbbentőek. Kezdetben nem tudják, mit jelent a fürdés, és bizony erőszakkal kell betessékelni őket a zuhany alá.

Úgy tűnhet, hogy munkásságuk Kőműves Kelemen balladájához hasonlóan alakul, és azt a látszatot kelti, hogy „amit építenek nappal, az éjszaka mind leomlik”, a 20 év során mégis sokaknak sikerült kitörniük, és levetkőzniük a családi mintákat: a tehetségesebb gyerekeket a kolozsvári Református Kollégium szakiskolájába küldték, így többségük jól fizetett szakemberként állja meg a helyét – magyarázta a lelkész, majd hozzátette, nyilván előfordul a lemorzsolódás is.

Megtörténik, hogy olyan messze vándorolnak a magyarfülpösi közösségtől, hogy onnan már nem tudja az alapítvány visszavinni a kicsiket az iskolába és az óvodába. Viszont azok, akik részt vesznek a Szivárvány Ház életében, nem csintalanabbak társaiknál, ők is gyerekek, ugyanúgy viselkednek, mint a tehetősebbek csemetéi: szaladgálnak, játszanak, összeakadnak és kibékülnek.

Ellenállóvá teszik őket a körülményeik

„Annyira edzettek ezek a gyerekek, és annyira ellenállóvá tették őket a körülmények, hogy egyelőre köreikben nem bukkant fel a vírus” – részletezte Ady István református lelkész. Mint mondta, a járványhelyzet megnehezítette az oktatást, és a kór felbukkanásakor egy hónapig semmit sem tudtak tanítványaikról.

Később meglátogatták őket, ételt, ruhát és élelmet vittek a családokhoz, a szabadlevegőn próbálták foglalkoztatni diákjaikat, és az adományba kapott számítógépeket is „munkába állították”. Így igyekeztek részt venni az online oktatásban, ami semmiféleképpen sem pótolhatja az iskolát, sem a bentlakás adta szeretetet, melegséget, odafigyelést – egyelőre viszont más lehetőségük nincs. A koronavírus-járvány megjelenésével nem rosszabbodott a családok helyzete, mert azt a szintet, ami számukra természetes, a szabályozások ellenére is tudták tartani. Nincs vírusfélelem a közösségükben, és a rendelkezések betartása sem jellemző rájuk.

„Úgy szerette Isten a világot”

Ady István szerint a járványidőszak egyik legnagyobb üzenete az, hogy „isten szeret bennünket, és ennek bizonyságát adta szeretett fiában”. Miért van akkor az, hogy a tömbházakban élők nem ismerik szomszédjaikat, nem beszélve arról, hogy nem látják meg embertársaikat a települések határában, ott, ahol nincs áram, víz, csak nagyszámú állatsereg és egy kunyhó, amiben anya, apa és tucatnyi gyermek szorong?

Az ember fél, és önző módon félti magát, de vajon a szeretet csak a közvetlen környezetet öleli át, vagy gondolunk arra, hogy „úgy szerette Isten a világot”? Azt a világot, amelyben a legkisebbek, a legelesettebbek és a legtehetősebbek is jelen vannak – elmélkedett az alapító, aki szerint a járványhelyzet figyelmeztet a mélyszegénységben élők sorsára, és azt üzeni, szeretni kell embertársainkat.

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?