banner_JDQaHo29_MASZOL2.jpg
banner_MAAswJYr_MASZOL1.jpg

Világszerte ismert csíki bajnokokat nevelt – generációkat tanított meg korcsolyázni 40 év alatt Löffler Mária

Székelyföldi gyermekeket tett ismertté a világ előtt a 40 éve műkorcsolyát oktató Bogyó-Löffler Mária, és azzal, hogy olimpiákig juttatta el a csíki lurkókat, a csíkszeredai korcsolyaoktatást is a történelembe véste. Olimpiai megmérettetésig „tornázott fel” olyan hiperaktív vagy éppen látássérült csemetéket is, akiknek senki sem jósolt nagy jövőt. Svájcnak, Abu-Dzabinak, Dubainak és Magyarországnak adott edzőket, de egykori tanítványainak felemelkedésével a munkája még nem ért véget: nyugdíjazása ellenére máig pártfogolja a korcsolyázni vágyókat. A hajnali 6 órai edzéseken esést, önbizalmat, az együvé tartozás érzését, versenyszellemet és egészséges önkritikát sulykol a műkorcsolya szerelmeseibe.

Hogyan vált műkorcsolya-edzővé egy olyan fiatal lány, akit a francia-romántanár hivatás vonzott? Miként nyert el 26 éven keresztül minden Románia Kupát és Federáció Kupát csapatával? Hogy történt, hogy tanítványai mindig dobogós helyre jutottak külföldön, ám jómaga a rendszerváltásig nem hagyhatta el a határt? – egyebek mellett ezekre a kérdésekre is választ kaptunk a Mária néninél tett látogatásunk során. A tekintélyes, mosolygós szemű hölgy hangjában a gyermekekre jellemző pajkossággal mesélt arról, melyek voltak életének és karrierjének csúcspontjai.

Munkásságát Pro Urbe-díjjal és a Magyarok Világszövetségének kitüntetésével is elismerték, mert a magyar gyermekeket felkarolta és láthatóvá tette, de máig azt tartja, sosem kivételezett: csoportjába román és magyar ajkúak egyaránt bontogathatták szárnyaikat.

Noha rengeteg kitüntetés, győzelem és kupa hirdeti, hogy edzőként maradandót alkotott, ottlétünkkor nem a díjakkal és kitüntetésekkel büszkélkedett: számottevő megvalósításaként azt emelte ki, hogy sikerült tüzetesen megismernie tanítványait, és volt elegendő ereje szembeszállni a közvéleménnyel, aminek köszönhetően olyan csemetéknek segíthetett a közösségbe illeszkedni, akikről „mindenki lemondott”.

Azért is hálás, hogy értéket teremthetett itthon és külföldön egyaránt. Hiszen Csíkszeredában – bár sosem számolta – seregnyi gyermekkel szerettette meg a műkorcsolyát, külföldön pedig az emberek tudatába véste, hogy létezik a csíki korcsolyaoktatás.

Több évtizedes pályája alatt nagyot változott a világ: míg kezdetben magnetofon segítségével ügyködött azon, hogy minden gyermeknek személyiségéhez illő zenét válasszon, ma már laptopot használ, és a hangvágás és CD-írás nehézségeivel küzd.

Tapasztalatai szerint az eszközök mellett az emberek stílusa is nagyot fordult: egykori tanítványai és azok szülei elfogadóbbak, rugalmasabbak voltak, a jelenlegieknek ellenben erős akaratuk és véleményük van, klasszikus zene helyett pedig leginkább a diszkó stílust kedvelik. De hiába a megannyi változás, a demokrácia hátulütőjével és a technológia vívmányaival is megharcol, mert számára mindennél fontosabb, hogy gyermekeket taníthasson.

„Hogy a leánka is csináljon valamit”

Ötéves korában ismerkedett meg a műkorcsolyával. Szülei Csíkszereda elsőként induló műkorcsolya-csoportjába íratták be azzal a magyarázattal, hogy a „leánka is csináljon valamit”, mert bátyja ekkor már a gyorskorcsolyázásban jeleskedett. Elmondása szerint akkori edzőjének, Horosz Bélának nagy szerepe volt karrierje alakulásában.

Tizenkettedik osztályban inkább a francia-romántanár hivatás csalogatta, viszont kimért edzője egykönnyen lebeszélte a nyelvtanításról: ahelyett, hogy a Duna-Delta vagy Moldva egy eldugott falucskájában tanítana, végezze el inkább az edzői szakot – biztatta tanítványát, aki a szavak hallatán három hét leforgása alatt sajátította el az anatómiát, így nyert felvételt Bukarestbe.

Az életét csakis gyermekek között tudta elképzelni, ezért is lett a csíkszeredaiak edzője: piramisrendszert épített fel, így különböző korosztályú gyermekeket taníthatott. Kicsitől nagyig mindenki jelen volt az edzéseken, ennek köszönhetően a versenyekig sikerült minden korosztályból legalább egy-egy gyermekkel továbbmenetelnie. Szelekciós módszerének hála, 26 éven keresztül minden Románia és Föderáció Kupát megszereztek, illetve azóta is folyton pódiumon állnak tanítványai.

A Sportiskolánál tevékenykedett 40 évig, onnan nyugdíjazták, és ezzel párhuzamosan a Sportklubnál is működtetett egy csapatot, hogy kiemelkedő tanítványaival érettségi után is foglalkozhasson. A megszámlálhatatlan tanonc közt jócskán akadt olyan, aki a csapatban maradt, és dicséretes eredményeket ért el, míg mások csak a szárnyaikat próbálgatták, és épphogy megtanultak korcsolyázni.

Úgy véli, egész életében azt végezhette, amihez ért, hiszen másban nem jeleskedett annyira, mint a műkorcsolyában és annak oktatásában. Így nem csoda, hogy a múlt szezon végéig még ő is korcsolyába bújt, hogy a tanítás minél gördülékenyebb lehessen. Arról is beszámolt, hogy akárhányszor a város utcáit járja, fiatalabbak és idősebbek köszönnek rá, megállítják, beszélgetést kezdeményeznek vele, és ő sokszor csak ámul-bámul, hogy egykori tanoncai mennyire megváltoztak, felnőttek, „megöregedtek”.

Elmondta, a rendszerváltás előtt nem kísérhette el csapatát a külföldi versenyekre, megmérettetés előtt két héttel ugyanis Bukarestbe invitálták a csoportot „átcsiszolásra”, ahonnan egy román edző, alkalomadtán egy orvosi asszisztens kísérte el a gyermekeket a világ különböző pontjaira.

Mindig dobogós helyezésekkel tértek haza, de nem hagyta nyugodni, hogy jómaga sosem kapja meg a vízumot. Érdeklődésére azt a választ kapta, hogy a csapat névsora nem tükrözi az ország etnikai összetételét, és amíg ezen nem változtat, annak örüljön, hogy legalább az edzői posztja megmarad. A rendszerváltásig kellett várnia arra, hogy tanoncait elkísérhesse a megmérettetésekre.

Ekkor aztán olyannyira belelendült a külföldjárásba, hogy néhány évig, évente pár hónapot Libanonban, Bejrútban is vállalt korcsolyaoktatást. Ott a gyerekek többségével franciául beszélt, azonban a sejkek csemetéi csak az angol nyelvet ismerték, így a kommunikáció kedvéért a teljes „jégen használatos forgatókönyvet” kiírta magának angolul, és a korcsolyaoktatással kapcsolatos gyakorlatokról úgy beszélt, mint aki ismeri a nyelvet, annak ellenére, hogy csupán három nyelven boldogul: románul, magyarul és franciául tud.

Élete a sport és az oktatás köré szerveződött, a rengeteg szolgálat mellett mégis szánt időt a családalapításra is: „aki elvett, tudta, hogy mire vállalkozik. Én három felvonásban takarítottam és főztem ebédet. Elkezdtem, megszakítottam és elsiettem, hogy az edzést lebonyolíthassam, majd hazaérkezvén folytattam” – osztotta meg velünk humorosan. Mint kiderült egyetlen lánya sokáig nyomdokaiban lépdelt, ám érettségi előtt állva úgy döntött, inkább a tanulást választja, német-angol szakot végzett, jelenleg Németországban munkálkodik.

„Az olimpiákon való részvétel csak hab a tortán”

A kicsik általában 5 évesen kezdik a műkorcsolyát, és 19-20 évesen már be is fejezik azt, tehát korai életszakaszban gyakorolható sport. Éppen ezért az olimpiákon való részvétel csak hab a tortán – részletezte Löffler Mária néni, aki az edzéseket terápiaként határozta meg. A közösséghez való tartozás érzése, és az, hogy a gyermekek minduntalan egymást segítik, egyfajta családi jelleget ad a hajnali találkozásaiknak.

Roppant hosszú folyamat a műkorcsolya elsajátítása, és legalább három évig semmi látványos, kimagasló nem történik, évek múltán egyszer csak megmutatkozik a tudás. Addig viszont rengeteget kell dolgozniuk: a kicsi öltözőben a válluk összeér, ha az egyik nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, a másik segíti, közben pedig olyan dolgokat osztanak meg egymással és „mesterükkel”, amit alkalomadtán szüleiknek sem mondanak el.

Emellett a határokat is folyton-folyvást feszegetik az apróságok, amíg ki nem tapasztalják egymás temperamentumát, észjárását. Azonban sosem mennek tovább a megszabott kereteknél, ugyanis Mária néninek hangja van, amit előszeretettel használ dicséretre és dorgálásra egyaránt. A nagy jégpálya és a mozgásban lévő gyermeksereg egyébként is megköveteli, hogy dörgedelmes hanggal rendelkezzen az oktató, így a lurkók nem rezzennek össze, ha edzőjüknek mondanivalója akad.

Amit először elsajátítanak, az az esés, fontos ugyanis, hogy ne térdre, ne csuklóra, hanem „lapjára” essen a korcsolyázó, azaz combjának külső felére, amelyen aztán jókorát csúszhat még a jégen. Ezzel párhuzamosan azt is megtanulják, hogy az esés után felszökken a sportoló, nem bömböl, nem ordít, hanem szeli tovább a jeget. Ez a lecke azonban nemcsak a csemetéknek szól, hanem elsősorban a szülőknek, akik az edzések alkalmával gyakran olyannyira túlfűtöttek, hogy gyermekük pottyanásakor képesek a pályára rohanni, hogy megvigasztalják.

Mária néni évtizedes tapasztalata viszont arról árulkodik, hogy ezzel egyszersmind eltörik a mécses, ezért kell inkább karakánul rászólni a földre huppanóra, hogy „gyorsan-gyorsan álljon fel, mert odafagy a jéghez, egyébként is mit keres a földön!?”, és máris siklik is tovább a gyermek.

„Saját magad ellenfele vagy”

Ahhoz, hogy olimpiákig juthassanak, rengeteg pontot kell összegyűjteniük, a pontok pedig leginkább a versenyeken szerzett díjaktól szaporodnak – adta tudtunkra Bogyó-Löffler Mária, majd hozzátette, hiába a kimagasló eredmények, nem dicséri napokig a lurkókat azért, mert dobogósok lettek.

Módszerét azzal magyarázta, hogy a kis versenyzőket nem másokhoz hasonlítja, nem is az ellenfeleikhez méri, ellenkezőleg: önmagukhoz viszonyítja a teljesítményüket, és egy-egy kimagasló eredmény után nem a díjjal kérkednek, hanem azt beszélik át, hogy mire képes a gyermek, és ebből mennyit sikerült megmutatnia az adott versenyen. „Hiszen lehet első, ha gyenge volt a konkurencia, és lehet ötödik úgy, hogy mindent megtett, amire csak képes volt”, és az utóbbi tanúskodik arról, hogy a felkészülésnek értelme volt, a gyermek haladt, fejlődött.

Ahogy leszállnak a jégről, kielemzi a teljesítményüket, de sosem ejt szót az ellenfélről, mert úgy vallja, minden versenyző saját maga ellenfele, és ezt csepegteti tanítványaiba is. Ezáltal megértik, nem máshoz kell hasonlítaniuk magukat, hanem mindig magukból kell kiindulniuk.

Mária néni azt vallja, a verseny fődíjának elnyerése után a pódiumon állni 1 percnyi büszkeséget jelent, arról leszállva már a következő lépésre kell gondolnia a sportolónak, és nem azon kell kárörvendenie, hogy ki fölött győzedelmeskedett. Ezért aztán nem is emlegetik, hogy ki hányadik helyezést ért el, inkább megbeszélik, hogy melyek voltak a dicséretes technikák, miben kell javítaniuk, hogy a jövőre nézve még többet hozhassanak ki magukból.

Csíkszereda, a hoki és műkorcsolya városa

Bogyó-Löffler Mária úgy véli, sosem volt riválisa egymásnak Csíkszeredában a hoki és a műkorcsolya, ám a jégpályáért alkalomadtán „küzdeniük” kellett. Hogy a műkorcsolya is fennmaradhasson, edzőként úgy döntött, bevezeti a hajnali találkozásokat, mert a korai időpontok senkinek sem kellettek.

Bár az apróságok lassúak, nyűgösek és álmosak voltak hajnalonként, no meg a lelkesedésük is visszaesett, kitalálta, hogyan motiválhatná őket a koránkelésre. Hozzáértő oktatóként a hajnali edzést jutalomként vezette be: a „nagyokkal” reggelente csak azok edzhettek, akiken látható a fejlődés, ezáltal mindenki igyekezett úgy végezni a feladatait, hogy még véletlenül se maradjon le barátaitól.

A műkorcsolya egyébként rendkívül drága sport, egy korcsolya megközelítőleg 800 euróba kerül, viszont keménységük miatt évekig sértetlenek maradnak, így egymás között továbbadhatók. Éppen ezért eszközkörforgást vezetett be, és minden szezon elejét azzal kezdi, hogy a csoport tulajdonában lévő korcsolyákat szétosztja a soron következőknek, illetve a Csíki Játékszín varrónője által készített ruhákat is egyénekre válogatja.

A ruhának, a zenének és a mozgásformának is illeszkednie kell a gyermek személyiségéhez, ezért aztán nyarakat tölt el azzal, hogy minden tényezőt egy-egy tanítványához igazít. Kritériumai ennek dacára nincsenek, és nem is küldött el még egyetlen gyermeket sem a csoportból. Noha a műkorcsolya megkívánja, hogy a sportoló robbanékony és bátor legyen, soványkább és ritmusérzékkel megáldott, Mária néni azt vallja, hogy mindenkinek jár egy esély: aki kipróbálja, tanulgatja, máris fejlődik. A „turisták” mindig kiszitálódnak, a tehetségesek, legyen szó olyanokról, akikben senki más nem hisz, kellő bátorítás és foglalkozás mellett felemelkednek.

Kapcsolódók

Kimaradt?