Ha a szeméttelepen nősz fel, kedvenc játékod a kalibaépítés lesz – Pataréten dolgozó szociális munkással beszélgettünk


-A A+

„Amikor az 5 éves kislányt kísértem haza, a földre pillantott, és a lábunk alatt lévő szemétrengetegből egy cipőt vett elő. Felpróbálta, gyönyörködött benne, majd a zacskójába tette, és folytattuk tovább utunkat” – vezetett be Fechită Lujza Mária szociális munkás a szeméttelepen élők torz valóságába. Megtudtuk, a Kolozsvár melletti Patarét legkisebb gyermekei beszélni nehezen, mosolyogni alig tudnak. Kedvenc játékuk a kalibaépítés, a lopkodás, a szemétválogatás, de nem áll távol tőlük az otthon látott szexuális és agresszív jelenetek utánzása és a kéregetés sem: arról, aki a legszebben mondja, hogy „kérem szépen” és „köszönöm” tudni lehet, hogy koldulásból nőtt fel.

A  FDP Cluj nevű szervezet által működtetett pataréti óvoda csöppet sem szokványos, hiszen manele szól a reggeli tornához, és az apróságok strandpapucsban vesznek részt a tevékenységeken. Ha reggelente arról kell beszámolniuk, hogyan érzik magukat, legtöbben a „trist” (szomorú) érzelemre voksolnak, és ha játékra kerül sor, kalibaépítést, kalibaköltöztetést végeznek naphosszat. A játékszereket nem ismerik, ugyanis sohasem volt nekik, nem meglepő tehát, hogy az óvodába érkező darabokat összetörik, és inkább a telepen születő kisállatokat használják plüssként. A fürdéstől már nem irtóznak, megtanulták, mire való a víz és az illemhely, így nem sírnak, ha reggelente fürdeniük kell, és már a kezüket sem a vécében tisztogatják.

Kemény munka és apró lépések vezettek odáig, hogy egyáltalán foglalatosságot biztosíthattak az alig páréves csemetéknek – magyarázta a szociális munkás, hozzáfűzve, hogy hosszú időnek kellett eltelnie, míg rájöttek, csak azzal foghatják meg a gyermekek figyelmét, ha a kultúrájuk sajátosságaihoz vonatkoztatnak minden egyes tevékenységet: a legfelkapottabb manele, a divatos strandpapucs és a kézzel fogható játékok voltak azok, amelyek előremozdították a közös időtöltést. Hiszen kezdetben még az is gondot jelentett, hogy lábbelibe tessékeljék őket, a gyermekek ugyanis születésük óta mezítláb jártak, nem tűrték meg a cipőt. A strandpapucs is azért jöhetett szóba, mert éppen divatos a romatelepen.

Fechită Lujza Mária elmondása szerint „jobban” szituált és teljesen elhagyatott személyek alkotják a pataréti közösségeket. A három szeméttelepi tábor, a Dallas, a Cantonului és a Rámpa Kolozsvár szégyenfoltja, éppen ezért tesznek úgy a városbéliek, mintha nem is léteznének az egyik napról a másikra tengődő szeméttelepi lakók. A „tehetősebbek” a Rosal köztisztasági vállalat munkásai, az elhagyatottak pedig utcákon koldulnak, szemetet válogatnak, lopnak-csalnak vagy „vasbizniszbe” kezdenek. Hiába a közösségek közti különbözőség, a Pataréten élőkre egyöntetűen jellemző, hogy szemétből tartják fenn családjaikat: abból építenek, abból öltözködnek, abból válogatnak mindent, amire a létfenntartáshoz szükségük lehet. A szemét miatt terjengő bűz, az összetákolt kalibák és a szégyenérzet pedig az ott élők meghatározója.

 

Óvoda és lelkes óvónők a szeméttelep közepén

Fechită Lujza Mária 10 hónapja dolgozik szociális munkásként a Kolozsvár melletti Pataréten. Főként azokkal a 2-6 évesekkel foglalkozik, akik a Rámpa legelhagyatottabb családjainak gyermekei, szavai szerint a „sors üldözöttjei”, ugyanis még az önkormányzat is lemondott róluk. A FDP Cluj szívügyének tartja, hogy azoknak a gyermekeknek is esélyt adjon, akiknek szüleik naphosszat a városban tartózkodnak, szemétben turkálnak és kéregetnek, otthon pedig apróságaikat a matrónákra, a telep öreg cigányasszonyaira vagy idősebb gyermekeikre bízzák. Projektjük voltaképpen azért valósult meg, hogy az idősebb gyermekek iskolába járhassanak, és a kicsik ne tengődjenek.

Az óvodások foglalkoztatására az önkormányzat központot létesített, ám a Rámpa „legalját” nem akarta magára vállalni, többek között ezért döntött úgy a FDP Cluj, hogy a szeméttelepre megy, és vállalja a gyermekek nevelgetését. Hiszen ha senki sem törődött volna ezekkel a gyermekekkel, akkor teljes mértékben kiesnek az oktatási rendszerből, mert ahhoz, hogy iskolába iratkozhassanak, szükségük van némi előzetes tapasztalatra, kezdetleges nevelésre, adta tudtunkra a szociális munkás.

 

A gyermekek vadócok, kimaradt a neveltetésükből a szocializálódás és a higiénia, többükkel a nulláról szükséges indítani a mindennapos találkozást, ám szociális munkásként nem riad vissza, mert mindig is szerette volna tudni, mit tehet azokért, akik mellől mindenki félreáll. Sokat tanul tőlük, 10 hónapos munkavégzése óta folyamatosan fejlődik szakmailag és emberileg is; kis tanítványaival együtt jómaga is felfedezi, hányféle érzelem rejtőzködhet egy-egy napban: elkeserednek, ha kedvenc rajzfilmjeik főszereplői szomorúak, reggelente dicsérő szavakat mondanak egymásnak.

Nagyokat kacagnak, megtanulnak helyesen tisztálkodni, viselkedni, és közben szociális munkásként arról is megbizonyosodik, hiába indítanák elvárással a találkozásokat, folyton változik valami a telepen. Ezért aztán kollégáival nem is erőlködnek, engedik, hogy minden nap formálja magát, és az apró sikerélményeknek élnek – ismertette a szociális munkások elhivatottságát.

Mosoly helyett grimaszok

Fechită Lujza Mária úgy véli, a túlélési ösztön hajtja a romatelepen élőket, így nem tudja elítélni a gyermekeket még akkor sem, amikor egy-egy tevékenység közben megpróbálják meglopni foglalkoztatóikat. A gyermekek ugyanis rendszerint úgy nyilvánulnak meg, mint szüleik: ha otthon szexuális vagy agresszív jelenetnek voltak szemtanúi, akkor az óvodában a jellegzetes mozdulatokat és hangokat utánozzák; ha azt látták, hogy az anyjuk meglop valakit, igyekeznek hasonlóan eljárni, és ugyanez történik a dühkifejezésükkel is.

 

A romatelepen elterjedt jelenség, hogy a dühös felnőttek vagy gyermekek az ökölbe szorított kezükbe harapnak, miközben szikrázik szemük a tehetetlenségtől. Ilyenkor hetet-havat ráhordanak arra, aki éppen a közelükben van, így nem meglepő, hogy már jómaga is került kellemetlen helyzetbe, és előfordult, hogy megátkozták őt. Fényképezés során hiába kérik a gyermekeket arra, hogy mosolyogjanak, ezt hallva általában grimaszolni kezdenek. Többször előfordult, hogy tanítaniuk kellett, miként mosolyognak az emberek, de a kisgyermekek, mintha nem tudnák felfelé görbíteni az ajkaikat, viccesen nyilvánulnak meg.

Stabil munkahelyekkel előremozdítható a helyzetük

Közel egyévnyi munkája során azt tapasztalta, ha stabilitást biztosíthatnának a patarétiek számára, akkor a helyzetük előremozdíthatóvá válna. Hiszen a többség szeretne dolgozni, megtanulni olvasni és kikecmeregni a mélyszegénységből, ám segítség nélkül nem képesek felállni a jelenlegi gödörből. Fechită Lujza Mária szerint a munkahelyek biztosítása egy jó út lenne a romatelepen élők számára, hiszen nem ritka, hogy valakinek közülük úgy sikerül feltörnie és elköltöznie, hogy stabil munkát kap.

Fontos elhagyniuk a telepet ahhoz, hogy érvényesülhessenek, mert egyre mélyebbre süllyednek a patarétiek: előfordul, hogy napokig nem jutnak ételhez a gyermekek, a szükség lopásra, csalásra kényszeríti a felnőtteket, ezért a legtöbb férfi börtönben ül.  Mivel nincs tiszta ruhájuk, nem látogatják családorvosaikat, nincs vizük, áramuk, és mobiltelefon is csak egy-kettő található a telepen, ezeknek pedig naponta változik a gazdájuk, ugyanis cserélgetik javaikat a megélhetés érdekében. Televíziót ugyan találnak a szemétkupacokban, de azt rendszerint kiállítják a házaikban, és díszként tekintenek rá.

 

Mivel családorvosaikhoz ritkán jutnak el, felkapott módszer a romatelepen, hogy a mentőszolgálatot riasztják minden apró megbetegedés miatt. A szociális munkás megfigyelései alapján lelkiismeretesen járnak el a mentősök, ugyanis a legkisebb bejelentett probléma kapcsán is helyszínre vonulnak, és ők azok, akik orvosi recepteket írnak a patarétieknek, hogy gyógyszert válthassanak ki betegségeikre. A gyógyszert a szociális munkások szerzik be a receptekkel, ám a patarétiek elhanyagolják az egészségüket, és gyakran a kiváltott adagokat sem szedik be.

Legtöbbjük a gyermekpénzből él, és jócskán akadnak közöttük, akik betegnyugdíjjal is rendelkeznek, de az utóbbit titkolják egymás előtt, mert a közösségben úgy tartják, szégyen az, ha valaki sérült. Az, hogy mit szól a közösség, nagy szerepet játszik a patarétiek életében: legtöbben óvakodnak az egymás előtti megszégyenüléstől – adta tudtunkra a szociális munkás.

Kiemelte, reggelente lelkesen, délutánonként összetörten távozik a telepről, ugyanis előreláthatatlanok a napjaik, és rengeteg olyan történéssel találkozik, amelyeket nehezen sikerül feldolgoznia. Mégis hajthatatlan, mert érzi, feladata van a legmegvetettebbek között.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X