Feljegyzések a szobafogságból: Mosoni Emőke (2.)


-A A+



Van, akinek szoba-, de van, akinek „stúdiófogság” jutott osztályrészül ebben az időszakban. Így van ezzel Mosoni Emőke újságíró is, a Magyar Adás főszerkesztője, aki kollégáival együtt Bukarestben, a Román Közszolgálati Televízió épületének „fogságában” tartja a frontot, hogy – ameddig csak lehet – szállíthassa a friss híreket az erdélyi magyar tévénézőknek. Szabadidejében Jobbágytelkén élő, idős édesanyjáért, az édesanyja pedig a járványidőben szolgálatot teljesítő lányáért aggódik. Stílszerűen feltettem neki az időszak legdivatosabb kérdését: „mondd, Emőke, melyik a kedvenc fertőtlenítőd?” Na jó, nem pont így…

Amikor felhívtalak, hogy megkérdezzem, hol töltöd az otthonülős időszakot, éppen a stúdióban szerkesztetted a Magyar Adást. Televíziós újságírónak járna, de nem jut ebből a járványügyi óvintézkedésből?

Hát valahogy így van… Bár hozzáteszem, hogy az intézkedéscsomag másik fele viszont jár. Magát az otthoni karantént egyelőre nem tudom vállalni, de azt hiszem, hogy amennyiben megtesszük a szükséges óvintézkedéseket szerkesztőségi szinten, akkor talán rendben leszünk. Hiszen vannak adásaink… A tévé programigazgatósága úgy vélte, és ezzel  mi is teljesen egyetértettünk, hogy nekünk most tájékoztatnunk kell a magyar közösséget arról, hogy mi történik az országban. Vannak évfordulós adásaink és műsoraink is, ezért úgy döntöttünk, hogy szűkebb csoportban ugyan – mert ezt kéri a tévéelnöki rendelet –, de dolgozunk. Úgyhogy: igen, éppen műsort szerkesztettünk, amikor hívtál…

Már a vízcsapon is koronavírusos hírek folynak szakadatlanul, hogy is ne betegednénk bele a gondolatába is – tenném gyorsan hozzá. Téged mennyire ijeszt meg ez a kialakult helyzet, és hogy lehet róla úgy beszámolni, hogy ne tupírozzuk tovább a pánikot? El lehet-e kerülni ezt egyáltalán?

Bizonyára gondot jelent, hogy megállás nélkül tájékozódunk mi magunk is, de ez szakmai ártalom. Azt hiszem, hogy ez a társadalomra általában is igaz most… Magamon is azt észleltem, hogy szerdán kevésbé vagyok ijedt csütörtökhöz képest, amikor túl sok időt töltök azzal, hogy bújom a híreket. Nem mondhatom, hogy nem veszem komolyan azt, hogy járvány van. Egy kicsit félek is, mert látom, hogy mi történik máshol, és hogy nálunk is vannak megbetegedések, meg – őszintén –nem is igazán tudom, miként lehet ezt elkerülni.

Azt tudom remélni, hogy vagyunk annyira erősek, hogy túléljük. És ilyenkor édesanyámra gondolok, de szerintem ilyenkor mindenki főként a szüleire meg nagyszüleire gondol… Meg gondolok a kollégákra is. Megbeszéltük és próbáljuk tartani a távolságot, másfél méterre állunk egymástól, de azért csak együtt dolgozunk…

Most is bent voltam a stúdióban, néztem ott szegényeket, mert vagyunk vagy heten-nyolcan a román kollégákkal együtt, és azért nem olyan nagy az a vezérlő, hogy egymástól nagyon távol állhassunk. Vezérlő nélkül viszont nem megy az adás.

Persze, egy adott ponton el kell majd dönteni, hogy meddig megyünk el ebben a munkában, hiszen a televíziózás tudvalévően nem egyszemélyes munka. Vannak dolgok, amiket otthonról el lehet végezni, mert szöveget például lehet írni, de ahhoz, hogy adásba kerüljön az anyag, azt be kell vágni, be kell indítani stb.

Hogyan lehet erről tájékoztatni? Ez egy jó kérdés. Az elsőrendű tájékozódási forrásunk mindenképp a hivatalos, ez világos, viszont most már kicsit leszűkült az a lehetőség, hogy ez ember terepről, közvetlenül szerezzen információt. De látom, hogy az önkormányzatok azért felzárkóztak: le lehet tölteni bizonyos, képpel rögzített nyilatkozatokat meg álláspontokat az ilyen-olyan hivatalos honlapokról. Van továbbá stratégiai kommunikációs csoport, amelynek a nyilatkozatait követjük. De azt nem tudom, hogy kell úgy tájékoztatni, hogy az embereket ne ijesszük meg…

Mert ugye mindig elmondjuk azt, hogy azok, akik Románia területén betegedtek meg, mind érintkeztek valamilyen formában olyanokkal, akik már fertőzöttek voltak. Tehát nincs olyan fertőzéses eset, amely ne így történt volna. De nem tudom, hogy ez mennyire segít a pánikhangulaton. Tisztességesen és felelősségteljesen kell bánni az információval, ez világos, de hogy ezen belül hol húzódik meg a határ, nem tudom… A lelkiismeretünknek kell eldöntenie.  

Milyen gyakran szoktál hazatelefonálni édesanyádnak Jobbágytelkére? Hozott-e változást ilyen tekintetben az új helyzet? És mit szokott mondani arra ő, hogy elvileg csak a kerítésen keresztül lehet a szomszédokkal, barátnőkkel szocializálni?

Édesanyámmal amúgy naponta szoktam beszélni, de amióta felmerült ez az új helyzet, azóta olyan is van, hogy kétszer-háromszor is. Mindig megkérdezem, hogy van, és hogy fertőtlenített-e a kilincseket, volt e kint a házból, ment-e ki az udvarról? Édesanyám ráadásul cukorbeteg is, úgyhogy emiatt is különösen féltem. Mindig elmondja, hogy neki el kell mennie Marosvásárhelyre, mert ott van a szakorvosi rendelő, de én azt javasoltam, hogy most – ha van erre mód – hagyja ki az orvosi ellenőrzést, mert a háziorvos is felírhatja a gyógyszereit.

Mindig azt szokta hajtogatni, hogy őt nem fenyegeti semmiféle veszély, mert neki van egy udvara, én meg mondom neki, hogy „jó, édesanyám, ez nagyon jó, de emberek között se járkálj most, ha nem muszáj”. Remélem, hogy rájött arra, hogy ez most nem játék. Ő most inkább engem félt, mert Bukarest nagy és zsúfolt város, és jól tudja, hogy nem ülök otthon, látja az adásban is.

Igazából én innen nem tudom megállapítani, hogy mennyire veszi komolyan az óvintézkedéseket, de szedi a C vitamint és D vitamint. Ezeket én mondtam neki. Jobbat nem tudtam kitalálni. Említette viszont, hogy annyit mosta a kezét, hogy már lassan lyuk lesz rá, és hogy úgy, ahogy eddig, megtesz mindent, hogy legyen tisztaság, de ennél többet nem tud tenni…

Most hirtelen arra figyelmeztetném az olvasóinkat, hogy „ne úgy üljenek otthon, mint Emőke”, de persze közben értem és tudom, hogy abban az esetben nem lenne Magyar Adás. Ezért inkább arra kérlek, hogy mondd el: milyen extra higiéniai rituálét vezettél be, és gyakorlatilag tudsz-e óvakodni a járványtól egy olyan helyen, mint amilyen Bukarest?

Megpróbálok… Autóval közlekedek, mert elég messze lakom a televíziótól. Hoztam magammal a munkahelyre két darab szappant, eddig csak egy volt, és kifogyóban volt. De van nálam egészségügyi szesz is, ami eddig nem volt. Ezzel szépen lesikálom az íróasztalomat és a kollégák is ezt teszik. Aztán vannak kollégák, akik kesztyűt hordanak, én még nem hordok, de nagyon gyakran mosok kezet, és amennyire lehet, igyekszem közel nem menni az emberekhez…

Bevásárlóközpontokba nem megyek. Ott valami dolgokat összevásároltam, de hát nem tudom, hogy az most mennyi ideig lesz elég… És azt is észrevettem magamon, hogy óvakodom attól, hogy kapcsolatba kerüljek idegen emberekkel, vigyázok arra, hogy ne közelítsem meg őket, ha lehet…

Ezt egyébként a televízió épületében is látom: ha négyen várunk a liftre, akkor kettő, de gyakrabban csak egy ember száll be, és utána szintén egyesével a többi, és mindenkin érződik, hogy próbál védekezni, amennyire csak lehet. Nem tudom, hogy mennyire lehet, de hátha lehet… Az épületben a takarítónők folyton törölgetik az ajtókat, befújják fertőtlenítővel, ez sem volt eddig.

Azt is el szeretném itt mondani, hogy nekünk tényleg az a kötelességünk, hogy a Magyar Adás elkészüljön, és nagyon hálás vagyok a kollégáknak, hogy kisebb csapatokban jelentkeznek és beosztják egymás között, hogy ki jön be és ki marad otthon. Ez mindenképp megható.

Számomra az első a mindannyiunk egészsége, és azután jön az adás – ilyet eddig még nem mondtam, de nem volt ilyen helyzet. Ameddig tudjuk, csináljuk, és úgy csináljuk, ahogy tudjuk. Amikor meg nem lehet már innen, akkor kitaláljuk, hogyan lehetne otthonról megoldani. Számítógépe mindenkinek van odahaza, és bizonyos dolgokat el lehet végezni, de két-három embernek csak be kell jönnie, hogy betegye az adást, és mindig kell egy bemondó is…

Ez tehát a jövő titka, ráadásul napról napra változik a járványügyi helyzet is, ezért azt mondtuk, hogy menet közben kitaláljuk, hogy legyen, és mit tehetünk azért, hogy az adás is elkészüljön és a saját, illetve a családunk egészségét se sodorjuk veszélybe.

A Maszolon villáminterjú-sorozatot indítottunk Feljegyzések a szobafogságból címmel, hogy ennek az enyhén dosztojevszkijs, kissé „egérlyukas” helyzetnek minél több oldalát bevillantsuk. Több, eltérő szakterületen dolgozó – profi vagy éppen kezdő – otthonülővel beszélgettünk erről, a helyenként uncsi, olykor vicces, máskor egyenesen letargikus, de mindenekelőtt hasznos léthelyzetről, amely mindannyiunk életében valamilyen formában jelen van. Úgyhogy: mindenképp maradjunk otthon, és közben figyeljük, hogyan teszik ugyanezt mások!
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X