Tizennégy vallomás a depresszióról – Földi poklok, tanulságos gyógyulások


-A A+

A depresszióról senki sem azért akar többet tudni, mert szenzációra vágyik. Alább azonban tizennégy „szenzációs” történet olvasható: betegségéről vall névtelenül tizennégy érintett, mindannyian élő bizonyítékai annak, hogy ki lehet lábalni korunk leggyakoribb, azonban legnagyobb értetlenkedéssel körülvett kórjából. Sokan csak legyintenek rá, vagy várják, hogy úgy múljon el, ahogy jött: magától. A Maszol által megkérdezett klinikai pszichológus, Gujdár Gabriella véleményét a történetek közé ékeltük be részletekben, annak jelzésére is, hogy a depressziós soha nincs egyedül, szakavatott segítséget bármikor kérhet, kaphat.

Fiatalok és idősek, csendesek és erélyesebbek, friss anyák és középkorú nők, harmincas bátor férfiak vallanak enyhébb vagy éppen súlyos eseteikről. Szólnak ezek a történetek olyan földi pokolról is, amelyért igen ritkán jár közösségi együttérzés, viszont annál több megbélyegzés és értetlenkedés. A riportban megszólal két segítő is, aki bajba került szerettei útját egyengeti azóta is, és megszólalnak pszichiátriát járt fiatal anyák is, akik mai napig küzdenek azzal a stigmával, hogy „papírjuk” is van betegségükről. Egy közös vonásuk van, ez pedig a gyógyulás, amelyben nem kerülhető meg a szakember segítsége, hiszen az „egyedül is megoldom, mert erős vagyok!” felkiáltással nem lehet ezen túljutni.

Első történet: ha rohamom volt, beültem az autóba

„Jártam a depressziómmal pszichológusnál és pszichiáternél is. Igen, a depressziómmal. Hiszen annyira az enyém volt, annyira beférkőzött a mindennapjaimba, a gondolataimba, annyira a sajátommá vált, hogy évekig hordoztam magammal mindenhova” – írta az első vallomás megfogalmazója, aki a depresszió legalattomosabb változatáról számolt be: arról, amely orvul támad, a legváratlanabb pillanatban, „gazdája” viszont megpróbálja méltósággal viselni, hogy senki semmit ne észleljen belőle.

„Azt mondhatom, hogy az én esetem a klasszikusok közé tartozik: a depresszióm ugyanis pánikrohamokkal társult, ami, most már tudom, egyáltalán nem ritka dolog. Harminc egynéhány évesen, amikor szakmai téren már kezdett beérni a sokévi kemény tanulás és munka eredménye, szerető családdal, kevés, de jó baráttal voltam körülvéve… Kinek jutna ilyenkor eszébe, hogy azok a fránya érzések – a rossz közérzet, szívdobogás, légszomj, emésztési panaszok, enyhe szédülés rossz kedélyállapotok, levertség, ingerlékenység, sírógörcsök –, amelyek mindegyre jelentkeznek, nem a fáradság és némi vitamin- vagy kálcimumhiány számlájára írandók? Mert én arra írtam. Hosszú időn keresztül” – számolt be az első vallomás megfogalmazója.

Mindenféle táplálékkiegészítőt szedett, és a próbálta követni addigi, megszokott életvitelét. „Ha valaki azt gondolná, hogy a depressziós és/vagy pánikrohamos ember napokon keresztül nem mozdul ki a házból, vagy ha kimozdul, akkor mindig kedvetlen és kibírhatatlan, esetleg nem végzi rendesen a munkáját, akkor tanúsíthatom, hogy ez nem minden esetben van így. Hosszú ideig úgy éltem együtt ezekkel a betegségekkel, hogy a tágabb környezetemben senki észre nem vehette, hogy nem vagyok jól” – oszlatta el a depresszióhoz kapcsolódó leggyakoribb tévhitet.

„Rettenetesen tudtam akkoriban disszimulálni, olyan stratégiákat kialakítani, amelyek segítségével megelőzhettem még a gyanú felmerülését is. Abban az időben kezdem el például sminkelni, bár legszívesebben a pizsamát sem vettem volna le magamról. Bűbáj kollegina voltam, erőltettem a mosolyt és a jófejséget. Rengeteget dolgoztam. Volt olyan is, hogy komplett rádióadást olvastam be – mert csak akkor volt szabad a stúdió –, miközben majd leestem a székről a rosszulléttől. Érdekes módon, a hangomon semmi nem hallatszott” – mesél titáni erőfeszítéseiről az első történet főszereplője.

A „stratégiájához” hozzá tartozott az is: ha a pánikroham tünetei jelentkeztek a munkahelyén, gyorsan lement és beült az autóba, amíg elmúlt a roham. „Mert elmúlik. Hamarabb, mint a szégyen, ha kiderül, hogy ezzel a nővel valami baj van. De magyarázkodni sem igen lett volna kedvem, hiszen igazából nem tudtam, mi van velem. Elvégre az ember nem eresztheti magát csak úgy el, össze kell szednie minden erejét és végeznie a rászabott munkát. És persze lehetőleg nem zavarnia meg a dolgok rendes menetét” – mesélt arról, hogyan bíztatta magát azért, hogy reggelente el tudjon indulni munkába.

Aztán a rossz napjai kezdtek annyira rosszá válni, hogy rendszeres jelenései voltak a kórházak sürgősségi osztályain, ahol jobbik esetben jobban lett a sorban és hazament, rosszabbik esetben viszont megvizsgálták és hazaküldték azzal, hogy semmi baja. „Egyébként is van ott éppen elég komoly beteg, semmi szükség a haknisokra, akik egy infúzió után máris kedélyesen cseverésznek. Egyszóval: voltak bőven szomatikus tüneteim, melyek hátterében nem állt testi, szervi betegség. Ennek ellenére, a tucatnyi orvos közül, akiknél addig megfordultam, egynek sem jutott eszébe pszichológushoz küldeni: Bukarestben, a 21. században…” – írja rosszallóan egy olyan társadalomról, amely nem számol a lelki dolgokkal, csak testi tüneteket orvosol, olykor roppant kártékony felszínességgel.

„Első találkozásom egy pszichológussal akkor történt, amikor férjem rábeszélésére – aki leginkább megszenvedte mellettem a mindennapokat, és aki megtett mindent a talpra állásomért –, mégiscsak beláttam, hogy ez mégsem vérszegénység vagy vitaminhiány. Egynapos, teljes körű kórházi kivizsgálás után ugyancsak nem találtak semmi szervi vagy idegrendszeri problémát. Megnyugtató volt, de akkor mégis mi van? Halk méltatlankodásomra egy orvos, mintegy mellékesen megjegyezte: van a kórházban egy pszichológus, esetleg mielőtt hazamennék, lépjek be hozzá. Beléptem. Tüneteimből viszonylag gyorsan felállt a diagnózis: szorongásos depresszió, pánikrohamokkal megspékelve. Mondhatom, hogy örültem a hírnek, legalább most már el lehet valahonnan indulni” – írta, és azt is hozzátette: lebeszélték a gyógyszerszedésről és egy rakás szörnyű mellékhatást is felsoroltak azt vélve, hogy baja gyógyteákkal és terápiával kikezelhető.

„Mint utólag kiderült, már nem volt kezelhető. Vagy nem voltam hozzá eléggé kitartó. A pszichiáterhez a barátnőm vitt el, mint megbízható, öreg szakihoz és utolsó reménységhez. Sok rábeszélésére nem volt szükség, hiszen nagyon meg akartam gyógyulni, bár nem mondom, hogy nem tartottam a gyógyszerek mellékhatásától. A pszichiáter megerősítette a korábbi diagnózist és fel is írta a kezelést. Jó esetben hat hónap, rossz esetben egy év. Nekem kilenc hónap kellett ahhoz, hogy ma már azt mondhassam: meggyógyultam” – összegezte nagyon tárgyilagosan. Hozzátette: a pánikrohamai nem múltak el teljesen, még „meg-meglátogatják”, de korántsem azzal az intenzitással és gyakorisággal, mint „fénykorukban”.

„Nem vezetett könnyű út idáig. Bizonyára meg is változtatott, de főként sok mindenre megtanított: például arra, hogy felnőttnek lenni nem azt jelenti, hogy minden problémával egyedül kell megbirkózni. Azt is megtanultam, hogy sok mindent el lehet engedni abból, amiről azt gondoljuk, hogy elengedhetetlen. Hogy nem a miénk a világ összes gondja. Hogy lehet a betegségről önhibáztatás és szégyenérzet nélkül beszélni” – vonta le a tanulságokat az első vallomás megfogalmazója, aki a környezete reakcióiról azt mondta: kiderülhet ilyenkor, hogy sokan vannak körülöttünk, akik nem azért szeretnek, mert problémamentesek és jópofák vagyunk. „És hogy nélkülünk is szól a rádió. Csak másképp” – írta végül.

„Ha valaki több mint két héten át tartó állandó szomorúságérzetet, rossz hangulatot, örömtelenséget és reménytelenséget tapasztal önmagán vagy valamelyik közeli hozzátartozóján, érdemes elgondolkodnia azon, hogy szakember – pszichológus, pszichoterapeuta –, illetve a gyógyszeres kezelés miatt pszichiáter segítségét kérje” – véli a Maszol által megkérdezett klinikai pszichológus, Gujdár Gabriella. Elmondta: a depresszió meghatározásához is használt DSM5 – nemzetközi megállapodásokon alapuló diagnosztikai rendszer – szerint ahhoz, hogy valakit ezzel a kórképpel lehessen diagnosztizálni a depresszióra jellemző tünetcsoportból egyidejűleg legalább ötnek, illetve az első két tünet közül legalább egynek, (1) depresszív hangulat és (2) az érdeklődés vagy az örömérzés elvesztése, minimum két hétig jelen kell lennie a betegnél. A tünetcsoport a következő: 1. Depresszív hangulat a nap nagy részében, szinte naponta, amelyről maga az érintett vagy a környezete számol be. 2. Az érdeklődés vagy az örömérzés jelentős csökkenése minden, vagy majdnem minden tevékenység során a nap túlnyomó részében, és majdnem minden nap. 3. Jelentős súlycsökkenés vagy gyarapodás (havonta a testsúly 5 százalékát elérő változás) diétázás nélkül, vagy az étvágy jelentős csökkenése/növekedése csaknem minden nap (gyermekekben a súlygyarapodás elmaradása). 4. Álmatlanság vagy növekedett alvásigény szinte minden nap. 5. Motoros agitáció (nyugtalanság) vagy gátoltság csaknem minden nap (mások megfigyelése alapján, nem elegendő csupán a nyugtalanság vagy lelassultság szubjektív érzete). 6. Fáradtság vagy energiahiány szinte naponta. 7. Értéktelenség érzete, vagy kifejezett, illetve inadekvát önvádolás/bűntudat, akár téveszmés mértékben is, szinte minden nap (nem pusztán a beteglét miatti lelkiismeret-furdalás vagy bűntudat). 8. Csökkent gondolkodási, összpontosítási, vagy döntési képesség szinte minden nap (akár szubjektív élmény, akár mások megfigyelése alapján). 8. A halál gondolatával való gyakori foglalkozás (nem csak halálfélelem), visszatérő öngyilkossági gondolatok konkrét terv nélkül, vagy öngyilkossági kísérlet, vagy konkrét öngyilkossági terv.

Második történet: kell, aki nem néz rád furcsán

„Az elején – mint az emberek többségének – nem volt úgynevezett betegségtudatom. Kamasz voltam, éltem az életem, éltem a mának, különösebben nem vettem komolyan saját lelki világom” – írja az első férfi vallomástevő, aki csupán évek múlva, külső hatásra fogalmazott meg magának ehhez kapcsolódó kérdéseket, mások vezették rá arra, hogy depressziós.

„Az első és legfontosabb segítség, támasz anyukám volt, de apukám s barátaim segítsége is nagyon hasznosnak bizonyult. Egyesek úgy álltak hozzá, hogy semmi bajom nincs. Viszont ez egy olyan terület, amit azok tudnak leginkább megérteni, akik süllyedtek már hasonlóan mélyre. S mivel az emberek többsége magába fojtja gondjait, nehéz sorstársakra ráakadni” – nehezményezte.

Szerinte a legtöbb depressziós esetben nem lehet csak úgy hátradőlni és azt mondani: jól vagyok és így is marad egy életen át. Hiszen folyamatos munkára van szükség, az illető gondolatvilágának állandó felügyeletére, amiben semmi rossz nincs. „Tudatosságra kell nevelned magad, illetve professzionális segítséget kell kérni pszichológus vagy pszichiáter személyében. Olyat, akinek az égvilágon bármit elmondhatsz és nem fog furcsán nézni” – tanácsolja a fiatal férfi vallomástevő, aki mindenkinek ajánl egy négylábú társat is.

„Ha egyértelmű választ adnék arra, hogy rajtam ki segített, illetve segít, akkor elsősorban egy jó szakembert kell említenem, aki lefektette a lelkivilágom gondozásának alapjait. Három éve pedig gondomat viseli, kitölti a lelkemet, a szívemet és magányomat egy kutya, akit méltán neveznek az ember legjobb barátjának” – tette hozzá, és azt is elmondta: egy gyorsan jött döntésre erősített rá édesanyja, így megtartott egy olyan kis jószágot, aki a mai napig is, az ember számára ismeretlen mennyiségű bizalommal tölti be az életét.

„Naponta tanít a jelenben élnem, örvendenem az apró dolgoknak. Kitörölte szótáramból a magány fogalmát, határtalanul megbízik bennem. Röviden: vitathatatlan, hogy a kis négylábú beszerzése életem legjobb döntése volt. És nem csak a depizés szempontjából” – summázott.

Harmadik történet: napok kérdése volt az öngyilkosságom

„Másfél hónapja sikerült végre a megfelelő gyógyszeres kezelésre rátérni, három sikertelen előzetes terápia után. De gyógyszer mellett nyilván pszichoterápiára is járok, ami szintén nagyon segít” – fogalmazott a harmadik történet főszereplője, aki kétgyermekes édesanya.

Tényként tekint arra, hogy a jelenlegi gyógyszeres kezelés nélkül nem tudott volna „helyrepattanni”: öt hónap alatt zuhant nagyon mély depresszióba. Mint írta: az időszak végén már konkrét öngyilkossági terve is volt. „Napok kérdése volt az, hogy meg is valósítsam. Még annak ellenére is, hogy gyönyörű családom van, két kisgyerekem. A szerotonin hiánya teljesen megváltoztatta a gondolkodásom. Ennek súlyát csak az tudja felfogni igazából, aki átélte: engem az antidepresszáns két nap alatt abszolút visszazökkentett a rendes kerékvágásba” – vallja a fiatal édesanya, akinél azzal kezdődött az egész, hogy egyre feledékenyebb volt, és július közepén hirtelen nem tudott egyáltalán aludni.

„Se éjjel, se nappal nem aludtam. Kilenc napig bírtam így. Ezután elmentem egy pszichiáterhez, mert a kialvatlanság nagyon kimerített. Napközben sem volt könnyű amúgy, mert két kisgyerekkel nem unalmas az élet. Azzal volt szerencsém, hogy viszonylag fit vagyok, sokat sportoltam, és így könnyebben átvészeltem az alváshiányt is, viszont pszichikailag nagyon megviselt. Abszolút nem tudtam magamon segíteni, mert ha nincs szerotonin, akkor nincs és kész” – összegezte, és hozzátette: rengeteg altatót írtak fel, szorongásoldót. „Többféle antidepresszánssal is próbálkoztak, amíg végül a Venlafaxin vált be. Volt időszak amikor antipszichotikumot is kaptam, mert egyszerűen az agyam csak a körül pörgött, hogy én szarul vagyok, és egyszerű döntéseket sem tudtam meghozni, hogy például mibe öltöztessem a gyerkőcöket, mit és hogyan főzzek. Súlyos memóriazavaraim voltak, nem voltam képes megjegyezni semmit az égvilágon. Olyan hányingerem volt, hogy alig tudtam falni valamit egész nap: le is fogytam rettenetesen, szabályszerűen csont és bőr voltam” – mondta korábbi állapotáról a harmadik vallomástevő, aki szerint szerencséje, hogy gyereknevelési szabadságon van, így van ideje visszanyerni korábbi alakját.

„A kimerültségtől nagyon fáztam, nyár közepén is két-három réteg ruhát vettem magamra. Nyilván, így a gyerekeket sem tudtam megfelelően felöltöztetni. De a legdurvább messzemenően az érzelmek hiánya volt, az a hatalmas üresség volt” – hangsúlyozta a fiatal anyuka, aki a megfelelő gyógyszeres kezelésnek és szakavatott segítségnek köszönhetően már sokkal jobban van.

Gujdár Gabriella szerint, a jelenlegi kutatások azt mutatják, hogy a depresszió csökkentésében és leküzdésében a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia kombinált alkalmazása a leghatékonyabb. „A gyógyszerek, amelyeket a páciens állapotának felmérését követően pszichiáter ír fel, abban segítenek, hogy a depressziós zavarban szenvedő nyitottabban álljon a terápiához és lehetősége legyen megérteni azt, mi áll a betegsége hátterében, milyen okból került a jelenlegi helyzetébe” – hangsúlyozta a szakember. Elmondása szerint a depressziót kiválthatja egy megrázó életesemény – mint például a munkahely elvesztése, egy családtag vagy barát halála, szerelmi kapcsolat felbomlása, a szülés, a problémamegoldó készség alacsony szintje, de a kliens negatív gondolati struktúrája és alacsony önértékelése is. Ez utóbbi esetben, amely hosszú távon akár mélydepresszióhoz is vezethet, egy negatív triászról beszélünk: negatív önkép (Rossz vagyok, Értéktelen vagyok) – negatív világkép (Az élet igazságtalan) – negatív jövőkép (Nekem semmi sem sikerül, Az élet értelmetlen). Szintén kutatásokra alapozott az, hogy a depresszió kezelésében a kognitív viselkedésterápiával nagyon jó eredményeket lehet elérni – véli Gujdár Gabriella. „Életfunkcióinak lelassulása, a kognitív mező beszűkülése és a reményvesztettség érzése miatt, a depresszió által érintett családtagot azonban gyakran nehéz meggyőzni a terápia szükségességéről. Ha azonban az érintett eljut a szakemberhez, a kognitív viselkedésterápia során megtanulhatja beazonosítani az életének különböző helyzeteiben alkalmazott negatív gondolkodási sémákat és azoknak saját érzéseire, viselkedésére, illetve kapcsolataira gyakorolt hatását” – mondta.

Negyedik történet: csúszós lejtő, kevés kapaszkodó

„Viszonylag zaklatott gyerekkorom volt. Ha ismeri valaki azt, hogy milyen egy bipoláris apa és egy társfüggő anya mellett felnőni, annak tiszta az is, hogy ez mit jelent” – vágott bele a betegsége előtörténetének elmesélésébe a negyedik vallomástevő.

Azt is hozzátette: az állandó otthoni cirkusz, és okainak kutatása vezetett oda, hogy egészen fiatalon megtanult érzékenynek lenni a hangulatingadozásokra. Azt tapasztalta ugyanis, hogy sokszor életmentő lehet egy ilyen családban a korai jelek felismerése, ha menekülni kell.

„Furcsamód nem is akkor mélyedtem el a depresszióban vagy léptem be a kapuján, amikor a legválságosabb volt az életem, hanem egy viszonylagosan nyugodtnak nevezhető időszakban. Csakhogy a nyugodt felszín mögött volt egy-két történés, ami térdre kényszerített, és ami elvette a kedvem majdnem mindentől. Édesanyám halálát arcomra fagyott mosollyal éltem végig tavaly nyáron. Pedig végignéztem azt, ahogy a mentősök küzdenek az életéért. Én akkor mondtam az orvosnak, hogy ismerem a procedúrát, de kérem, hogy húszpercnyi szív- és légzésleállás után már ne is mondja nekem, hogy van remény, mert tudom, hogy nincs” – mesélte.

Az sem sokat segített a nehézségek átvészelésében, hogy időközben zajlott a gyermeke apjával a láthatási jogok körüli huzavonát rendező per, illetve annak fellebbezési szakasza. „Tavaly, október elején egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudok reggel felkelni, vagy csak nagyon nehezen, elkéstünk az oviból rendszeresen, és képtelen voltam koncentrálni. Legszívesebben egész nap aludtam volna vagy sorozatokat néztem volna. Mivel barátaim között pszichológus és pszichiáter is van, nem volt kérdés, hogy azonnal segítséget kérjek. Mire idáig jutottam, már mindenen sírtam” – vázolta a kritikus időszak tüneteit az egyedülálló édesanya.

Hozzátette: a sírás mellett ingerlékeny is volt, képtelen volt kontrollálni a hangulatait. És ugyan nem kapott gyógyszeres kezelést, azonban az orvosa néhány hét szabadságra küldte, hogy képes legyen minimálisan ellátni a feladatait. „Nem kellett arról beszélnem, hogy mi a gondom, mert a közvetlen hozzátartozóim tudták, a barátaim pedig éppen ezért aggódtak értem: édesanyám temetése után sokáig nem sírtam, legalábbis nem látták. Örültek annak és támogattak abban, hogy a kollegájukhoz forduljak. Három hét elegendő volt ahhoz, hogy összeszedjem magam, és amikor úgy éreztem, hogy süllyedek, akkor egyszerűen társaságba mentem: volt kollégáimnak főztem, befejeztem elmaradt ügyeimet. Persze mindezt csak úgy, hogy erősen kényszerítettem magam, mert nagyon csúszós a lejtő és amúgy is kevés rajta a kapaszkodó. Tudtam: ha egyszer nekiindulok, akkor az alján találom magam igen gyorsan, és onnan sokkal nehezebb felállni” – írta le az akkori állapotát a negyedik vallomástevő.

Azt mesélte: kisírta magát, és amit még nagyon fontosnak tart, az az, hogy a gyermeke előtt is. „A maga három éves bölcsességével mikor először látta ezt édesanyám halálának délutánján egy szó nélkül kiment a konyhába és hozott nekem egy cumit, hogy azzal vigasztaljam magam. Nem titkoltam, hogy fáj a lelkem, de azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy extra gyorsan helyrejöttem” – mesélte talpra állásáról.

A Maszol által megkérdezett klinikai pszichológus szerint a szakterületen jártas terapeuták házi feladataként jelölik meg a depresszióban szenvedőnek a negatív automatikus gondolatok monitorozásához használt gondolatnapló vezetését, majd a találkozások alkalmával következik a valóságvizsgálat, amely során együtt körbejárják, mi szól e gondolatok mellett és ellen. „Fontos része a terápiának a kognitív átstrukturálás, vagyis a negatív gondolatok helyett a terapeutával közösen történő, a kliens számára is elfogadható reálisabb hiedelmek megfogalmazása és ezek hitelességének gyakorlati kipróbálása. Egy jó pszichoterapeuta segíteni tud a kliensének abban, hogy fokozatosan visszaállítsa a korábbi tevékenységeit, újra kapcsolatot teremtsen és könnyebben kommunikáljon a hozzá közelállókkal, illetve új, hatékonyabb megküzdési stratégiákat sajátítson el és tudjon alkalmazni” – állapította meg Gujdár Gabriella.

Ötödik történet: a megbélyegzés tönkre tehet

„Szia, Réka! Szívesen beszélgetek veled, vagy írok neked a depressziómról. Vicces intro ez egy Facebook-üzenethez, azt hiszem” – fogalmazott az előzőleg meghirdetett felhívásomra az ötödik vallomás szerzője, aki másfél éve 10 napot feküdt a pszichiátrián Erdély egyik nagyvárosában. Megnyugtattam őt, hogy én is pont így kezdenék bele egy ilyen történetem mesélésébe, aztán elmesélte a részleteket is. „Végigjártam vagy négy pszichiátert a városban, és háromféle kezelést. A nagyon szubjektív beszámolón kívül, ami persze lényeges, azt hiszem, nagyon konkrét feedbacket tudok adni arról a rendszerről is, amelybe akkor kerül be az ember, ha hivatalosan diagnosztizálják. Nekem a terápia vált be, kaptam egy nagyon jó pszichológusnőt, hosszas keresgélés után, de a gyógyszeres kezelésekkel szörnyű a tapasztalatom. Az erről való vélekedéssel teljesen romba tudják dönteni egy egyedülálló anya életét” – jelentette ki.

Elmondta, hogy neki annak tudatosítása is sokat segített, hogy „oké, akkor én most beteg vagyok és segítségre van szükségem, mert nem tudom ezt megoldani egyedül.” A kórházas élményére viszont eléggé rágörcsölt, mert arra is rá lehet menni, hogy belecsavarodsz abba, hogy akkor az identitásodban benne van a „krónikus depresszió”.

Az ötödik történet megfogalmazója szerint egy anyának még így is a legnehezebb az a rettenetes lelkiismeret-furdalás, hogy nem tudja ilyenkor gyermeke gondját viselni. „Otthon is állandóan azt kaptam, hogy „csak te vagy neki”, és „nem engedheted meg magadnak, hogy...", én pedig mindvégig azt éreztem, hogy nem szabadna engedni, hogy ez így történjen, mert ami engem ennyire kitolt a szélre, annak sok köze volt ahhoz is, hogy nem engedték meg nekem azt érezni: jogomban áll rosszul lenni. Aztán a kórháztól kicsit mindenki megijedt, és egy darabig csend volt, már nem mondtak ilyeneket” – sorolta a környezeti hatásokat az egyedülálló édesanya.

„A gyógyszeres dolog nálunk nagyon megbélyegez. Anyaként meg pláne nagyon nehéz ezzel szembesülni. Mert arról szinte senki nem tud, hogy én nem bírtam már ébren maradni, esti mesét olvasni, vagy játszani, örülni a gyermekemmel. Nem voltam kifejezetten szomorú, de nem is tudtam úgy lelkesedni, ahogy egy háromévessel kellene. Ezért sem szabadna a kezelés gyógyszeres változata stigma legyen, ha a gyógyulást szolgálja” – mondta, hogy számtalan alkalom van később a megbélyegzés megtapasztalására: a munkahelyről való betegszabadság igénylésekor, de a későbbi álláshoz való munkaügyi orvosos vizsgálatkor is szembemegy egy ilyen betegség diagnózisának következményeivel. „Most már így, direkte nem haragszom senkire, de valahányszor eszembe jut ez a jelenség, akkor a rendszerre, az emberekre, és még a tabura is nagyon, de nagyon dühös leszek” – summázott.

Depressziója okának egy fontos komponensét is beazonosította: anyává válásakor érezte azt, hogy teljesen magára lett hagyva. „Az anyaság sokszor izolál, és nekem nagyon nehéz volt abból a pezsgésből, amibe azelőtt szakmailag is voltam, teljesen kiesni” – mondta el őszintén azt, amit ilyenkor sok nő érezhet, de nem meri nevén nevezni a dolgokat attól való félelmében, hogy rásütik a „rossz anya” bélyeget.

Hogyan tekintsen környezete a depresszióban szenvedőre? – hangzott a Maszol kérdése, amelyre Gujdár Gabriella négy tanácsot is megfogalmazott: 1. A környezet úgy tekintsen a depresszióra, mint szakszerű kezelést igénylő betegségre. Vegye komolyan, hallgassa meg és fogadja megértéssel a családtag vagy barát panaszait. 2. Felejtse el az „Én is szoktam rosszkedvű lenni! Szedd össze magad! Próbálj meg pozitívan gondolkozni!” típusú kijelentéseket, amelyekkel csak hozzátartozójuk állapotának bagatellizálását érnék el. 3. Bátorítsák, hogy kérjen szakszerű segítséget. 4. Fogadják el, hogy a depresszió nem döntés kérdése. A depresszióban szenvedő képtelen, az olyan típusú elhatározásokra, hogy holnaptól jókedvűen, pozitívan ébredek. 5. Ne hagyják magára a depresszióban szenvedőt. Értékeljék a gyógyulás érdekében tett legkisebb erőfeszítést is, és az elért eredményeket.

Hatodik (összevont) történet: a segítők is megjárják a poklot

Egy idősebb és egy fiatalabb nő is beszámolt arról: milyen az, amikor az ember szeretteinek életét keseríti meg a depresszió. Mit is lehet tenni ilyenkor? Két vallomás is szól erről. És van egy közös kulcs ezekben. Úgy tűnik, hogy ez a segítők „kulcsa” a körülöttük történőkre. „Sajnos szorosan kapcsolódik az életem két depressziós esethez: az egyik a lányom, a másik a párom, aki viszont nem a gyermekeim apja, hanem hat éve az élettársam” – indította történetét az egyik segítő.

Elmesélte: lánya néhány éve mániákus depressziós. Szerinte őt a külföldi élet juttatta ide:13 évet élt Amerikában, aztán hazajött Európába és Londonban telepedett le. „Betegsége súlyos tünetekkel jelentkezett: kórházi kezeléssel és komoly gyógyszerezéssel. Rengeteg szeretettel, türelemmel úrrá lettünk rajta. Közben elvált, egy szem leánykája vele maradt. Aztán jött egy új házasság, boldog és kiegyensúlyozott élet, szeretet van és összetartozás az új családban, a kislánya is jól kijön a mostohaapukával. De mai napig gyógyszert szed a lányom, és azt vettük észre, hogy a kiélezett stresszhelyzeteket nem tudja jól kezelni. Erre igyekszünk mindannyian figyelni és minél jobban megóvni, amennyire ez a rohanó világ engedi” – meséli az idősebb segítő.

Szerinte a kulcsszó: a Szeretet. A párja esetében is ez segített kilábalnia „ebből a szörnyű, mindent romboló betegségből”, amely súlyos alkoholizmussal is társult. „Tudjuk, hogy ez a kettő szinte együtt jár, de arra sohasem jöttem rá igazából, hogy az alkoholizmus okozta a depressziót vagy pont fordítva” – véli a sok megpróbáltatáson átment nő, aki párja életében az alkoholizmusra betegségként tekintett. „Mérhetetlenül nagy szeretettel, és sok-sok türelemmel – és persze, némi orvosi segítséggel – már nem iszik egyáltalán, és ennek több mint két éve. A depresszió jelei is szinte teljesen eltűntek” – summázott az odaadó nő, aki számára mindkét esetben bebizonyosodott, hogy a szeretetnek végül sikerült győzedelmeskednie.

Korábban nem találkozott a depresszió jelenségével, ezért kezdetben nem tudtam, mivel áll szemben – írta a második, fiatalabb korú nő, akinek a közvetlen környezetében ugyancsak ketten szenvednek ebben a betegségben: egyikük elindult már a gyógyulás útján, a másik szenvedő még csak nem is hajlandó segítséget kérni.

„Nem mindenkinél nyilvánul meg ez úgy, hogy most szomorú, nem kel fel az ágyból. Az én páromról senki nem mondta volna meg, hogy depressziós, eljár munkába, jó kedélyű, humoros, sokat viccelődik, ha társaságban van, akkor ő a társaság középpontja. A baj a zárt ajtók mögött kezdődött, és abban nyilvánult meg, hogy semmiben nem vett részt, csak aludt. Meg alig lehetett elrángatni valahova. Akárhova. És az intimitás is teljesen megszűnt” – mesélte a tünetekről a fiatalabb női segítő, akinek hosszas szenvedése, önmarcangolása társult a párja állapotához, már-már arra is gondolat, hogy nem szereti őt.

„Egy baráti beszélgetés során jöttem rá, hogy valószínűleg depresszióval állunk szemben. Tudtam, hogy segítségre van szükség, és elég kemény voltam, mert kijelentettem: vagy elválunk, vagy segítséget kérünk. Pszichológusnál kezdtük, de elég hamar világossá vált, hogy pszichiáterre van szükség. A szerencse az volt, hogy párom elfogadta és továbbra is elfogadja a segítséget” – írta a betegség beazonosítása utáni időszakról, amikor egyben arra is rájött: nagybátyja is depresszióval, bipoláris rendellenességgel küszködik, ő viszont nem nyitott a segítségre.

„Én azt tapasztalom, az empátia csak abban segít, hogy az egyikünk meg ne bolonduljon, a másik meg, a depressziós ember mellett él, ne essen maga is depresszióba. Empátia nélkül nem tudjuk megérteni, mennyire nehéz neki, segítséget kérni sem tudunk. Nem tudom, hogy az erős pszichén múlik-e a segíteni tudás? Ha szeretsz valakit, akkor a szíved is megszakad, amikor látod, mennyire nehéz neki minden, mennyire nem tud örömet lelni az életében, még akkor sem, ha tele van jó dolgokkal. Olyan szempontból kell erős legyen a pszichéd, hogy ne hagyd magad lefelé húzni” – summázott.

Hozzátette: megtanulta, hogy a depressziónak fokozatai vannak, hullámvölgyek a legváratlanabb helyzetekben tudnak jönni, és minél később kerül kezelésre, annál nehezebb végleg kilábalni belőle. „Kicsit olyan, mint az alkoholizmus vagy a drogfüggőség: állandóan a gyógyulás útján vagy, és egy depressziós ember, illetve annak családja mindig kell tegyen azért, és figyeljen, hogy a másik jól legyen mentálisan. Ez egy olyan betegség, amellyel életfogytiglan élni kell. Viszont ha jó a kezelés – pszichológus, pszichiáter – akkor a hullámvölgyek nem mélyülnek el” – mondta végezetül a megtapasztalt kemény leckéről.

„Amennyiben a depresszió érintettje családi kötelékben él, valamivel könnyebb helyzetben van, hiszen számíthat arra, hogy családtagjainak előbb-utóbb feltűnik, hogy valami nincs rendben vele és gyorsabban juthat segítséghez” – vélte Gujdár Gabriella pszichológus. Szerinte az egyedül élő, depresszióban szenvedő emberek gyakran későn eszmélnek rá a kedélyállapoti zavar súlyosságára, hiszen az depresszióval együtt járó fizikai tüneteket, a hát- és fejfájást, ízületi fájdalmakat, az étvágytalanságot, vagy megnövekedett étvágyat, esetleg aluszékonyságot nem tulajdonítják feltétlenül a betegség részének. Ugyanígy a kognitív zavarokat sem, amelyek a feledékenységben, vagy az egyszerű helyzetekben való döntésképtelenségben mutatkoznak meg. „Az említett tünetek miatt azonban az érintettekben nő az önmarcangolás, az önbizalomhiány, a félelem és a szégyenérzet és ahelyett, hogy megosztanák problémájukat egy hozzájuk közelebb álló munkatárssal vagy baráttal, igyekeznek minél inkább eltitkolni szenvedésüket. Ahhoz, hogy a depresszió leküzdhető legyen, az abban érintettnek mindenekelőtt el kell fogadnia azt, hogy a depresszió valamelyik típusától szenved és valamilyen formában jeleznie kell ezt a külvilág számára, illetve segítséget kell kérnie” – summázott a szakértő.

Hetedik történet: régen volt és nagyon durva

Mar jó régen volt, körülbelül 16 éves korában kezdődött a hetedik történet főszereplőjének depressziója – ő most a harmincas éveiben jár –, durva testi tünetekkel, hirtelen gyengeséggel és rosszulléttel. „Úgy éreztem, hogy az egész testem bizsereg, de a rossz, pánikszerű értelemben, teljesen elment az erőm. Erős krónikus fáradtság vett erőt rajtam, bármennyit aludtam, semmi pihenésérzetem nem volt. Délután már sokszor képtelen voltam nyitva tartani a szemem. És akkor erre még rátevődött az örökös félelem, hogy mikor és hol jön rám a hirtelen rosszullét” – írt a hetedik vallomás írója.

„Orvostól orvosig hordtak a szüleim: belgyógyász, laborvizsgálatok, egy halom vitamint s mindenféle egyebeket írtak fel, de a vérképben sosem volt semmiféle változás. A magas szívdobogás is tünetként jelentkezett, így kardiológushoz is jártunk. A mandulám is gyakran begyulladt, fülorrgégészhez is mentünk, de semmi nem enyhítette ezeket a tüneteket. Csak a családorvosunk említette, hogy esetleg pszichoszomatikus betegség lehet, azonban neurológus és pszichológus helyett könyveket ajánlott,hogy azokat olvassam el” – mesélte a kórtörténetét a hetetik vallomástevő.

Hozzátette: ő maga is tagadta, hogy bármilyen pszichés baja lenne, szülei pedig tájékozatlanságukból eredő tudatlanságuk miatt további két évig nem vitték őt idegrendszeri kivizsgálásra. „Ez idő alatt végigszenvedtem a 11. és 12. osztályt. Ambícióm szerencsére volt, nem maradtam ki iskolából emiatt: leérettségiztem és elkerültem Kolozsvárra, egyetemre. Viszont továbbra is szörnyen éreztem magam, sokat sírtam, alig volt erőm a kötelezőkön kívül barmi egyébre. És valamikor elsőéves egyetemista koromban vittek el a szüleim Marosvásárhelyre, Szatmári Mária pszichiáterhez. Van egy depressziós szomszédom, aki többször próbált öngyilkos lenni, és tőle volt meg a száma, ő ajánlotta” – mesélte, hogyan találta meg végül a megfelelő segítséget.

De előbb egy neurológus is megvizsgálta, hogy rendben-e szervileg, és mivel rendben találta, rátért a pszichoterápiára. „Egy évig jártam pszichoterápiára, ahová havonta csupán egyszer jutottam el, és aztán kaptam gyógyszeres kezelést is, ami szintén sokat és érdemben segített. Azt mondhatom, hogy harmadév közepénél tartottam, amikor kezdett megoldódni a dolog, de időnként néhány tünetmaradvány a mai napig is jelentkezik” – mesélte a történet főszereplője, aki előtt rejtély az, hogy mi idézhette elő a súlyos állapotát, ennek pontos oka a pszichoterapeutája előtt is ismeretlen.

„Anyukám is depressziós volt mindig: most már évek óta gyógyszeres kezelést kap ő is, de fiatalkorától pánikbeteg – így, utólag tudta meg, akkoriban nem diagnosztizálta senki –, mindig erős szorongásai voltak. Valamennyit valószínűleg átvehettem tőle én is, aztán meg a serdülőkori változások is közrejátszhattak, mert mindig érzékeny típus voltam” – vélte a vallomástevő, aki szerint a kívülállók nem nagyon értették az egészet. „Sem az osztálytársaim, de még a barátaim sem értették, hiszen sokszor csupán kényeskedésnek tűnt számukra az, amikor rosszul éreztem magam. Még a testvérem sem vette komolyan. A szüleim igen, de anyukám például nem segített azzal, hogy bepánikolt. Például olyan is volt, hogy éjszaka idején mentőt hívott, amikor nagyon rosszul voltam, és amikor megérkezett az autó, akkor ő is elájult. Ezekből egyértelmű volt számomra, hogy ő is hozza valahonnan” – mondta.

Hozzátette még: sokat olvasott a témáról, Kolozsváron is járt pszichoterápiára. „Tény az, hogy az emberek általában keveset tudnak erről: gyengeségnek, túlzásnak vagy kényeskedésnek tartják. Ezért is nagyon fontos a tájékozódás. Volt osztálytársam évek óta kínlódik egyedül – az egyik szülője rákban hunyt el, a másikkal meg rossz a kapcsolata –, de nem fordul szakemberhez, mert a testvére szerint csak az megy orvoshoz, aki gyenge” – mesélte a környezete hasonló bajairól, és annak okáról, hogy a rászorulók miért nem kérnek segítséget.

Nyolcadik történet: szülés után jött a mélypont

„Történetem 2015 októberére vezethető vissza. Szülés közben váratlan komplikációk léptek fel, aztán két műtét következett, és a tehetetlenség, a bizonytalanság érzése, hogy mi lesz a lányommal, ha netán nem olyan ritmusban gyógyulok, ahogy kéne” – kezdte a történetét a nyolcadik vallomás szerzője, aki kétszeres anyuka. A nővére, a férje és édesanyja vezette rá őt arra, hogy ez már nem játék, de addigra már egyedül őrlődött a gondolataival, a körülötte történőkbe belemagyarázott olyasmiket, amik nem is voltak benne, többek között azt is, hogy meg fog halni. „Nem akartam beszélni senkivel, már az első napokban képtelen voltam rendezni a lányomat a kórházban, és még csak fel sem tűnt nekem mindez. A betegségemről mindenfélét összeolvastam az interneten, ami egyáltalán nem segített rajtam. Szkeptikusan álltam minden kérdéshez, még az orvosok véleményéhez is” – mesélte.

A családja hívta fel a figyelmem ezekre a jelekre, és végig mellette állt, gyöngéden és kedvesen vezették rá a problémára, amikor már látták, mennyire lefoglalja a telefonos böngészés, amely minden idejét kitöltötte. „Elvették a telefonomat, és jól tették. Összefogtak, imádkoztak értem, hogy Isten emeljen fel ebből az állapotból. A nővérem a kórházban bátorító zsoltárokat olvasott nekem. Én biztosra állíthatom, hogy a hitem, az Isten emelt fel” – írta a nyolcadik vallomástevőm.

Később belátta, hogy történhetett volna rosszabb is, hiszen mások sokkal nehezebb helyzetbe jutnak. „Elkezdtem hálás lenni ezért a periódusért is, no meg azokért, akik mellettem álltak, és tűrték a szkeptikus, viselkedésem. Azóta igyekszem mindig megosztani a történetemet, mert sok anya küzd szülés utáni depresszióval” – fogalmazott végül.

Kilencedik történet: segítettek nem ártani magamnak

„Abban a pillanatban lett nyilvánvaló számomra, hogy segítségre van szükségem, amikor nehezemre esett bele nem futni teljes gőzzel az előttem haladó teherautóba. Nehezen tudtam uralni és elfojtani ezt a vágyamat, amelyre egyre gyakrabban fordult elő” – mesélte a kilencedik vallomás megfogalmazója, egy középkorú nő, és hozzátette: nem ismert magára, arra az erős, mindig talpraesett és alapvetően optimista nőre és anyára, aki annak előtte volt. Mint mondja, Fülöp Erika, jelenleg Budapesten élő pszichológusnak mesélte el a történetét, aki akkor még csak pszichológiahallgató volt Brassóban, és a könyvesboltban dolgozott.

„Néhány, számomra ártatlannak és naivnak tűnő, szinte baráti beszélgetéssel örökre kioltotta bennem az öngyilkosság gondolatát. Nem tudom, hogyan tette, de maradandó volt, hiszen ennek 15 éve. Azután is rengeteg súlyos problémám volt, de soha többet nem jött elő az, hogy ártani szeretnék magamnak. Megjegyzem, előtte hónapokig jártam ismert brassói pszichológushoz, semmit, de semmit nem segített. Nem voltam hülye, tudatosan tettem erőfeszítéseket, akár egy vírus ellen, de hiába. Valószínűleg szerencsém volt” – vonta le a következtetést a kilencedik vallomás megfogalmazója, és ezt arra értette, hogy egy szellemileg ráhangolódott, és valóban segítségnyújtásra született szakemberrel sikerült elbeszélgetnie.

„Ő akkor rajtam gyakorolt úgymond, de a hatalmas sikerélmény sem maradt el egyik részről sem. Akkori terapeutámnak most magánrendelője van Budapesten, hozzá küldök minden ismerőst. Gondoltam, megemlítem őt pozitív példaként arra, hogy segítséggel meg lehet szabadulni a depressziótól, az öngyilkosság gondolatától” – mondta a kilencedik történet főszereplője, aki szerint nagyon fontos megtalálni azt a segítőt, akivel valódi eredményt lehet elérni, és tudni kell azt is: nem szégyen váltani, ha valamelyik szakember módszere nem hoz eredményt. „Kicsit olyan, mint a pótórára járás: nem minden tanár hozza ki a legtöbbet a gyermekből, egy másik meg egyenesen csodákra képes. Legfontosabb szerintem olyan szakembert keresni, és nem feladni, aki eredményesen segít rajtunk, és változó az is, hogy kinek melyik tudja nyújtani ezt a támogatást” – vonta le végül a következtetést.

„A klinikai kutatások szerint a depresszió bio-pszicho-szociális eredetű”– hívta fel a figyelmet Gujdár Gabriella pszichológus. Kitért arra is: a depresszió kialakulását favorizáló genetikai és biológiai tényezőkről folyamatosan zajlanak a klinikai kutatások, hiszen teljesen egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen válaszokat még mindig nem adott az orvostudomány. „A jelenleg széles körben elfogadott és elterjedt álláspont szerint a betegség egyik kiváltó oka az, hogy a szervezetben nem termelődik elegendő szerotonin, vagyis boldogsághormon, és a szintén pozitív izgalmi állapotért felelős noradrenalin hormon és agyi vegyületeket szállító neurotranszmitter, illetve az intracelluláris jelátvitel nem megfelelően zajlik le. Azt is tudjuk már, hogy a depressziók nagyjából fele családi eredetű: a betegségre leginkább hajlamos személyek azok, akiknek családjában – főként az anyánál – jelen volt a depresszió valamelyik típusa” – nyomatékosította, és hozzátette: hajlamosító tényezőnek tekinthető a súlyos korai negatív életeseményeket, a testi-lelki abúzust, egyik vagy mindkét szülő korai halálát vagy a válást. De a szorongásos betegségeket, az alkoholizmust és drogfogyasztást, súlyos testi betegségeket, súlyos aktuális pszichoszociális stresszorokat, mint például a munkahelyi túlhajszoltság vagy munkanélküliség, vagy az anyagi bizonytalanság” – egészítette ki.

Tizedik történet: másodszorra sokkal nehezebb volt

„Kétszer voltam padlón. Az első alkalom jó húsz éve volt: egy megkésett szülés utáni depresszió. Mert nálam minden másképp megy, úgy néz ki. Egyszerűen nem működtem semmiféle helyzetben: szorongtam, sírógörcseim voltak, bezárkóztam, elveszítettem a legelemibb kommunikációs képességemet is. Csak néztem ki a fejemből, és közben az volt az érzésem, hogy mindenki rosszat akar, rólam beszél, engem figyel, szóval paranoiával társult” – fogalmaz a tizedik történet mesélője, aki szerint a kiváltó ok az lehetett, hogy a szülés után túl korán állt vissza munkába.

Elmondása szerint: elég megterhelő színházi időszak volt az, akkor került a színházhoz egy végzős évfolyam, ő pedig próbált mindenhol megfelelni, a munkába is visszarázódni, és az új élethelyzetben is teljesíteni, és beleroppant. „Akkor a férjem, a szüleim nagyon mellettem voltak, és szakemberek segítségével szépen, ügyesen kimásztam, kimásztunk a gödörből. Az akkori pszichológusommal a mai napig tartom a kapcsolatot, azóta is sokszor felkerestem, mindig jó volt beszélgetnem vele” – hangsúlyozta, de közben azt is hozzátette: ez csupán „az első fejezete” volt depressziója történetének.

„A másodikra négy éve került sor, a válásomkor. Teljesen kifutott a talaj a lábam alól, de azt reméltem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megoldjam. Csakhogy egyszer csak azt vettem észre, hogy olyan mélyre kerültem, ahonnan már nincs alább, már-már a teljes, fizikai értelemben vett felszámolódás következik. Pontosan tudtam, hogy itt most vagy beledöglöm – írd és mondd –, vagy megpróbálok felállni. Muszáj volt felállnom a gyermekeimért” – sorolta gyógyulása ösztönzőit az édesanya, aki közben fogyott 20 kilót, lebetegedett, nem tudott aludni és enni, napokig nem tudott felkelni az ágyból.

„Tudtam, hogy ha nem lépek: ez a vég. Életem legrémesebb időszaka volt. A barátaim, a gyerekeim nélkül, azt hiszem, most nem beszélgetnénk. Persze, kellettem én is ehhez, hogy belássam azt: segítségre van szükségem, és úgy gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb mozzanata ennek a történeteknek. Az embernek mernie és tudnia kell segítséget kérni” – summázta tapasztalatait.

Azt is elengedhetetlenül fontosnak tartja, hogy a környezetünkben legyen, aki komolyan veszi a gondot, nem fogja rá, hogy az egész csak nyavalygás. „A depresszió durván komoly, veszélyes betegség. Az ember nem jó dolgában fut bele. Végül a barátaimtól, pontosabban egy barátnőmtől kértem segítséget, aki elvitt egy remek pszichiáternőhöz. Ő maga is egy nagyon nehezen megélt váláson volt túl, így ő, és a korábban már említett pszichológus segítségével, nagyon nehezen, és nem egyik napról a másikra sikerült ebből is kimásznom” – mesélte.

Tapasztalata szerint ez utóbbi mélypontról sokkal nehezebb volt felállni, de sokat tanult belőle és erősebbé is vált. „Gyógyszerre is szükségem volt, antidepresszánst szedtem sokáig. Egy valami azonban biztos: ez az a betegség, amit megértő, és hozzáértő segítség nélkül, egyedül képtelenség legyőzni. Muszáj segítséget kérni, és nagyon komolyan kell venni, mert ha nem, súlyos következményei lehetnek. Megy tovább az élet tehát, amint a mellékelt ábra is mutatja, vagyis én magam” – mondta.

Gujdár Gabriella szerint, nőknél kétszer olyan gyakori a depresszió, mint a férfiaknál és a tünetek nemtől függően nagymértékben különbözhetnek. „A nőknél a menstruációs ciklussal összefüggő hormonális ingadozások, a terhesség folyamán és a szülés utáni megváltozott hormonháztartás, a meddőség és a menopauza tekinthetők befolyásoló tényezőknek. Kialakulásában közrejátszhat a különböző családi és társadalmi szerepeknek való görcsös megfelelési vágy, amely gyakran komoly nyomásként nehezedik a nőkre” – mondta. Ezzel szemben a férfiaknál a depresszió gyakran rejtett formában jelentkezik, megnyilvánulhat a verbális és testi agresszivitásban, túlzott alkoholfogyasztásban és a droghasználatban, illetve -függőségben, vagy a munkába történő menekülésben. „Mivel a tünetek sem a környezet és sokszor a depresszióban szenvedő személy számára sem egyértelműen felismerhetőek és akár hosszú éveken át eltarthatnak, a depresszióra visszavezethető öngyilkosságok száma négyszer nagyobb a férfiak esetében” – fogalmazott a pszichológus.

Tizenegyedik történet: munkahelyváltás volt a megoldás

„Középiskolás koromban kétszer is depresszióra utaló tüneteimmel felkerestem, illetve felkerestettek velem egy-egy pszichiátert. Egyik sem volt szimpatikus, ezért nem is fogadtam meg a tanácsukat, nem mentem terápiára és nem szedtem gyógyszert. Öngyilkossági gondolatok foglalkoztattak, vagy kétszer be is szedtem egy-egy marék altatót, búcsúlevelet is írtam. Aztán reggel mégis felébredtem, lassan megszűntek a szorongások, a rossz gondolatok, legalábbis így emlékszem” – ismertette depressziója összetett történetét a tizenegyedik vallomástevő.

Elmondta: ezután is nagyon sokszor előjött a rossz kedélyállapot, de arra már, felnőtt fejjel, tudta, mit tegyen, hogyan győzze le. „Meg aztán már családom is volt, rengeteg felelősségem, nem gondolkodhattam azon, hogy öngyilkos legyek… Aztán eljött az is, amikor álmaim munkahelyén találtam magam és szívvel-lélekkel mindent beleadtam, úgy dolgoztam. És dolgoztam, és dolgoztam, és valahogy nem kaptam visszajelzést, vagyis inkább negatív előjelűt. Ráadásul azoktól, akik nem hajtottak úgy, mint én. Lassan kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet, egyre nehezebben indultam reggelente, és egyre kevésbé érdekelt az, amit csinálok. Úgy éreztem, vége mindennek” – mesélte a tizenegyedik történetet átélő, mára már gyógyult középkorú nő.

Abban az időszakban azonban nyugtatót vett be reggelente, és úgy indult neki a napi teendőknek, hogy semmi nem érdekelte, minden mindegy volt. Ez volt állapota meghatározója. „Nem volt ez így jó, ezért nem is húztam sokáig, hiszen nem vagyok az a sorsába beletörődő alkat. Arra már sok mindent olvastam, beszélgettem, tudtam, mi lesz a kimenetele, ha nem hagyom abba… a munkát. De nem hagytam, hanem még egy csomó mindent kezdtem csinálni mellette. Például nyelveket tanultam: heti kétszer angolórára, kétszer olaszra, az iskolapadból a házi feladat mellé ültem. Más emberek között voltam, más feladatokat kellett megoldanom, szuper volt és csodás, de a munka továbbra is teher és még nagyobb teher” – ismertette depressziója kialakulásának újabb fázisait.

Mindezt rengeteg idegeskedés, önbizalomhiány „fűszerezte”, a nyelvórák sem mentek már úgy, ahogy szerette volna. „És akkor azt mondtam magamnak: kész, ennyi volt, eddig volt, abbahagyom. Szabályszerűen ezzel keltem fel egy nap. De akkor mit hagyjak abba? A biztos munkahelyemet hagyjam ott, a biztos fizetéssel? Vagy a nyelvtanulást? Vagy a kevés pénzért végzett mellékállást? Végül a biztossal szakítottam, mert rájöttem, attól készülök ki, attól kerültem padlóra” – mondta hirtelen jött bátorságáról. Depressziója most is előjön, minden évben, általában februárban jelennek meg a tünetei. „De már tudom kezelni, tudom, mi az ellenszere. És tudok segítséget kérni. Szakembertől” – írt végül arról, ami valamennyi depresszióban szenvedőnek a gyógyulás felé vezető út.

Tizenkettedik történet: friss anyák ördögi, bűvös körei

„Már a szülés utáni második héten éreztem, hogy baj van. Semmi nem működött úgy, ahogy elképzeltem. A kezdeti magabiztosság, a hit, hogy a természet és az élet mindent megold, pillanatok alatt romba dőlt. A várandósággal ellentétben, a szülés utáni testi elváltozások nagyon megviseltek. Ugyan megjött a tejem, de nem volt elég, naponta hatszor kellett kifejnem, mellgyulladásom lett és folyton besebesedtem” – írja le kálváriájának kezdetéről a tizenkettedik történet főszereplője.

Le is írta részletesen, hogyan mélyült el ez az állapot: úgy érezte, mintha valaki más testébe költözött volna, és nem tudja azt uralni. „A kialvatlanságtól, krónikus fáradtságtól, a rengeteg aggodalomtól és magánytól végül teljesen szétestem, ami persze nagyfokú bűntudattal, szégyenérzettel, kapcsolatok megszakításával párosult. Tudtam, hogy baj van, de nem tudtam mit kezdeni vele” – részletezte a mélypont felé vezető utat.

Az okok között ott volt az is, hogy bűntudatát, és azt, hogy „nem képes” ellátni a feladatait – bár nem rossz szándékkal – a környezete is megerősítette. Már napi szinten hangzott el a mágikus kijelentés, miszerint „vigyázz, a gyermek átveszi a negatív hangulatod”. „Tudjuk, hogy ez milyen fantasztikus, megsemmisítő hatással tud lenni egy friss anyára, milyen ördögi, bűvös köröket képes létrehozni sebezhető elméjében. A kettősség érzése tovább erősödött: külön váltunk én és a testem, a testem, ami nem hallgatott többé rám, és nem tette a dolgát. A tej nem úgy ömlött, ahogy azt elképzeltem várandósan, a kezem nem úgy mosogatott, takarított, főzött, ahogy eddig, a szemem nem úgy látott, ahogy régebben tette. Minden sötétebbnek tűnt egy árnyalattal. Séta közben azt hittem, hogy a sötétülő szemüveg miatt van, ezért visszacseréltem egy régi, normálra, de nem történt változás. Mindenhol megbélyegző, lekicsinylő, megvető tekintetek özönével találkoztam, ott benn, a fejemben. Iszonyúan szégyelltem magam. Hangokat kezdtem hallani, mintha valaki folyamatosan fölülbírált volna, hogy semmit nem csinálok jól, nem jó a tejem, nem vagyok jó anya, nem jó a gyermek napirendje, nem elég, amennyit eszik, iszik” – mesélt szemléletesen arról a spirálról, amelyben sodródott a tizenkettedik történetet megélő édesanya.

Elmondta: tudta, hogy baj van vele, de nem mert pszichológushoz menni, mert félt, hogy az alatt az idő alatt a gyermeke éhen hal. „Amikor az első öngyilkossági gondolat felmerült bennem, éreztem, hogy nagyon nem vagyok rendben, de még mindig nem tudtam mihez kezdeni, így ez fokozódott. Úgy gondoltam, kizárólag én vagyok felelős a kialakult helyzetért, és nem érdemlem meg a segítséget. Nem mertem elmondani senkinek, titokban tervezgettem a halálugrást. Végül a pszichiátrián kötöttem ki, ez saját döntésem volt. De nem is ez mentett meg” – tette hozzá.

Amint elmondta: segítsége volt, de nem elegendő, hiszen így is egyedül érezte magát és nagyon félte. „Folyamatosan egy bölcs, idős asszonyt szerettem volna magam mellett érezni, aki hátulról átölel és elringat. Az édesanyámat, nagymamámat. De ők már nem voltak. A barátnőim látogatásai viszont mindig gyógyírként hatottak. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy akkor annyi időt szántak rám, eljöttek hozzám és a kisfiamhoz. Amíg a pszichiátrián voltam, a nővérem létrehozott egy internetes csoportot a barátaimmal és felváltva látogattak, minden nap eljött valaki és hozott egy csokit, keresztrejtvényt, egy ölelést, bíztatást. Nagyon köszönöm nekik ezúton is! Az orvos pedig megengedte, hogy a férjem vagy az édesapám fiacskámat is elhozza naponta egy fél órára a kórházba, ezek voltak a legboldogabb pillanatok” – mesélte a gyógyulás kezdeti időszakáról.

A végleges gyógyulását viszont csodaként emlegeti: egy pillanat alatt történt az egész – mondta. „A pszichiátriai kezelés nem hatott, még rosszabb állapotban jöttem ki, azt hittem még pár napom van, és kimúlok. Szerencsére a férjem, minden álcázás, játszma ellenére észrevette, leültetett maga mellé, és azt mondta, hogy tudja, nem vagyok jól. Hogy sajnálja, ami történt, hogy olyan sokféle elvárással szembesültem. Megkért, végre mondjam el, mi van velem. Csak annyit kértem tőle, hogy ígérje meg, nem enged vissza a kórházba, és akkor mindent elmondok, a legsötétebbet is. Megígérte, és amint mesélni kezdtem, a könnyeim eleredtek – addigra már hónapok óta nem sírtam –, visszatért a régi látásom, hallásom. Visszapattantam a testembe. Konkrétan az mentett meg, hogy végre valaki megértéssel, tiszta szeretettel, teljes nyitottsággal és befogadással nyújtotta felém a kezét, saját igényeiről, előítéleteiről megfeledkezve. Ez a szeretet szerintem jöhet bárhonnan, terapeutától, baráttól, családtagtól, mindegy, csak történjen meg ez a fajta erős kapcsolódás. Mert ha zuhanok, és nem fog ki senki, tovább zuhanok” – vallott a pillanatok alatt végbement „csodáról” az édesanya.

A későbbiekben le is írta a történeteit, amelyek a Székelyföld folyóiratban jelentek meg. „Az írás segített újra összeraknom magam, mint egy lego-emberkét, bár nem volt zökkenőmentes újra átélni, átértékelni és átértelmezni a megtapasztaltakat. Gyakoriak voltak a fizikai tünetek, a heves fejfájás és hányinger, az általános testi fájdalom. Valahonnan mélyről jött az, hogy le kell írnom, segítenem kell ezzel olyan anyáknak, és nem csak nekik, akik hasonlóan élték meg az anyaság kezdeti nehézségeit, vagy akik még az elején vannak. A legkeményebb önismereti utazásom volt” – summázott.

Tizenharmadik történet: depresszió és szerelem

„Voltál már szerelmes valaha, amikor úgy érezted, hogy hegyeket tudnál elmozdítani a helyükről, és annyi energiád van, amennyi azelőtt soha sem volt? Na, a depresszió pont ennek az ellentéte: erről a magaslatról zuhansz bele a semmibe úgy, hogy minden egyes nap azon kell alkudoznod magaddal, hogy na jó, ma még valahogy összeszeded magad és elmész munkába” – mesélte a második férfi vallomástevő, aki meghatározóan melankolikus alkata miatt többször is megjárta a hullámhegy-hullámvölgy magaslatait és mélységeit.

Arról is mesélt, hogy egyik barátnője rángatta ki a teljes apátiából azzal, hogy Prozacot ajánlott neki, és elvitte egy pszichológushoz is, akivel a terápia óta szorosabb barátságot ápol. „Ez a prozacos história úgy volt, hogy miután az elsőket bevettem, azután elmentem egy pszichiáterhez azzal a kifejezett kéréssel, hogy én ezt szeretném szedni, mert úgy veszem észre, hogy hat. Kicsit furán nézett és vonogatta is a vállát, de aztán mégis felírta nekem egy rövid beszélgetés után. Ezután mindenféléket hallottam arról, hogy függőséget okoz, és azt is javasolták nekem, hogy ne hagyjam abba egyből a szedését, mert az nagyon rosszat tesz, veszélyes. De én ezt nem fogadtam meg: egyik napról a másikra szoktam le róla, közben figyeltem magam, de láttam, hogy semmiféle testi vagy viselkedésbeli változást nem hozott a megvonása” – vélte a tizenharmadik történet főszereplője, aki egyébként senkinek nem ajánlja azt, amit ő végigcsinált, hiszen igen veszélyes az „öndiagnózis”, nagyon sok rosszat tud tenni, súlyosbíthatja a depressziós alapvetően rossz állapotát.

„De én akkor már olyan mélyen voltam, hogy nem is igazán érdekelt, hogy mi történik, csak menjen már ki az a nagyon rossz kedélyállapot, amelyben akkoriban voltam. A munka-haza út volt az egyetlen, amit hónapokig megtettem, néha-néha még a barátaim zökkentettek ebből, és az, hogy elbeszélgethettem velük tisztán és őszintén. Mai napig hálás vagyok nekik, hogy többször is végighallgatták ugyanazt a történetem. De amúgy csak aludtam, akár 16 órát is, és egyáltalán nem éreztem pihentnek magam utána” – mesélte, és hozzátette: valamennyi ilyen mélypontja szerelemi csalódások után következett be. Még most sem érzi magát teljesen rendben, de megtanult segítséget kérni akkor, amikor bajba kerül, amikor érzi, hogy egyedül már nem tud kikászálódni a problémából…

Tizennegyedik történet: a szerkesztő vallomása

A depresszió nem választás, s még csak nem is alkat kérdése. A körüljártakból két dolog evidens: a szenvedő nem maradhat egyedül, és meg kell kapnia a megfelelő szakmai segítséget Úgyhogy tizennegyedikként álljon itt e riport szerzőjének története is – ráadásként és lezárásként.

Érdekes módon, nálam a meghasonulás jelensége ébresztett rá arra: már nem halogathatom a felismerést, hogy a szülésem után „elnapolt” mélypont éppen megmutatkozott. Egy évvel korábban készült tévéinterjúra bukkantam, amelyben egyedülálló anyaként beszéltem viselt dolgaimról. Néztem, hogy ki ez a nő, aki olyan jól tudja, mikor mit kell tenni és mi a megoldás, hogyan kell felállni, miután az ember jól odanyalta magát? Csak ott ültem és néztem vágyakozva arra, aki egy évvel korábban voltam, egyszerűen nem hittem, hogy az a nő is én vagyok. Akkorra a sírógörcsök, hangulatváltozások, az állandó menekülési kényszer és a munkában való kvázi végkimerülés vágya napirendszerű volt. Valamit tenni kellett… A betegségtudattól igyekeztem távol tartani magam, mert tudtam, hogy esetemben semmiféle pozitív eredményre nem vezet…

Két szó – a „gond” és a „segítség” –, mentett ki a slamasztikából. Meg az, hogy megtaláltam a megfelelő terápiás formákat: a családállítás nagyon sokat segített (ez alkalomszerű volt), és egy román terapeuta, akihez hetente jártam. Nagy segítségemre volt, hogy a dolgaimról más nyelven kell beszélnem, így sokkal szélesebb volt a rálátásom, sikerült is elkerülnöm az önsajnálatot, ami felépülésem záloga is volt. De annak örülök a legjobban, hogy idejében sikerült elejét vennem az állapotom akuttá válásának. Azt tapasztalatom: minél kevésbé szégyelli az ember ezt, annál hamarabb a tettek mezejére tud lépni. A család és a barátok fontos támasztékok, de a szakavatott segítséget nem lehet megkerülni. Barátilag nagyon tudom ajánlani, hogy ki-ki olyan terapeutát válasszon, aki a mélypontok idején is elérhető. Kell, aki visszaír, hogy „minden rendben, ne félj, ez a gyógyulás egyik szakasza”.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X