A párkapcsolatba ne a terápiát várva érkezzünk – Király Eszter mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk

Ha megfelelő barátságban vagyunk az egyedülléttel, akkor esélyünk van arra is, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatot teremtsünk, hiszen a párunkban nem a terápia lehetőségét látjuk – véli Király Eszter. A magyarországi mentálhigiénés szakemberrel, párkapcsolati terapeutával főként a férfi-nő viszonyban óhatatlanul beköszönő változásokról beszélgettünk, de arról is, hogy mikor érdemes szeretetteljes búcsút venni egymástól, ha semmi más nem köt össze két embert, csak a tátongó üresség.

Párkapcsolatokban általában a stabilitásra szokás törekedni: legyen az házasság vagy papírmentes együttélés. Úgy tudjuk, hogy érték az, ha minden olyanként marad meg, ahogy az elején volt, sikerül a lángot megőrizni. De létezik-e ilyesmi? Vannak-e ilyen szerencsés esetek?

Igen, vannak szerencsés esetek. De ehhez ketten kellenek, mert ugye a tűz, a szenvedély nem marad meg magától, csak akkor, ha a kapcsolatban ketten élesztgetik a lángot, mindkét fél azonos motivációval, szívvel-lélekkel működteti a viszonyt.

A párkapcsolatnak fejlődési szakaszai vannak, és Sternberg szerelem háromszögelméletére utalva, igazából három nagyon fontos pillér kell ahhoz, hogy megmaradjon: az első az elköteleződés – erről tudjuk, hogy micsoda, hiszen közösen hozzuk meg azt a döntést, hogy egymás mellett maradunk, hogy nincs más út számunkra, csak az, amelyen együtt haladunk. A második pillér az intimitás, ami alatt nem a szex értendő, hanem a lelkek összekapcsolódása, az érzelmi biztonság, amelyben kimondhatom azt, hogy igen, itt van mellettem valaki, akinek mindent elmondhatok, és aki egyben a támaszom is. A harmadik pedig a szenvedély, amiről ön az előbb kérdezett…

Ezek a pillérek a párkapcsolat különböző szakaszain belül, ugyan különböző arányban és mértékben, de mindig jelen vannak. Van, amikor például az intimitás kerül túlsúlyba, hiszen fontos számunkra az, hogy egy kicsit odabújjunk, igényünk van a lelki összekapcsolódásra, máskor meg van, amikor az elköteleződés, hiszen időről időre fontosnak tartjuk kinyilatkoztatni, hogy arról döntöttünk, hogy egymás mellett maradunk, mert jó nekünk együtt. A harmadik pedig ugye a szex, a szenvedély, ami viszont önmagától nem működik. Ez a párkapcsolat különböző szakaszain át szelídül, de ha a lángot szítjuk, akkor szépen átmenthető a későbbi szakaszokba is.

Hogy barátkozhatnak meg a párok azzal, hogy minden, nemcsak a másik fél, hanem ők maguk is állandó változásban vannak? Nem élünk magányosan egy erdő közepén, hanem társadalomban, amelyben mindenféle hatások érnek naponta, percenként…

Azt gondolom, hogy tulajdonképpen csak azok a párkapcsolatok működnek, amelyek két önállóan is életképes ember szövetségén alapulnak. Tehát a feleknek önmagukban is életképesnek kell lenniük, és itt nem elsősorban az anyagaikra gondolok – de arra is hanem hogy lelkileg önállóak. Vagyis képes vagyok kimondani, hogy én magam egy teljes egész vagyok, aki nem a másik felét keresi, nem a darabjaihoz illeszkedő embertársára akar rátalálni, hanem egy másik teljes, egész emberre. Így nem egy támaszkodó kapcsolatra vágyik, amelyben egymásnak dőlhet két ember, mint az A betű két szára, hanem egyenrangúak a társak, akik ugyanabba az irányba tekintenek azzal együtt is, hogy önállóan is életképesek.

De amit itt nagyon fontosnak tartok: egy párkapcsolat szól az egyéni és szól a közös fejlődésünkről is. Tehát ebben az értelemben a változás tulajdonképpen azt jelenti, hogy megadjuk egymásnak azt a lehetőséget, azt az esélyt, hogy támogató megjegyzésekkel, dicséretekkel, építő kritikákkal és tanácsokkal, pozitív visszacsatolásokkal egyénileg is fejlődjön a másik ember mellettünk. Így kölcsönösen segítjük egymást, hogy mindenki rátaláljon ideális énjére, arra, amelyben a legkomfortosabban, a legjobban érezi magát.

Nagyon sokszor viszont az szokott történni, hogy ezek helyett egy idealizált társat képzelünk el magunknak, és ezt akarjuk kétségbeesetten kifaragni a másikból. Ez azonban nem vezet jóra, hiszen az elvárások, az illúzió, amit a másikra kivetítünk, egy idő után megölik a szerelmet.

Mi a helyzet a kontrollra való törekvéssel? A női folyóiratokban különböző tippeket lehet olvasni arról, hogyan lehet egy kapcsolatot kézben tartani… Egészséges-e a bármelyik fél gyakorolta kontroll?

Egy kapcsolatot mindkét félnek kézben kell tartania, de ez nem azt jelenti, hogy a másikat folyamatos ellenőrzés alatt tartjuk. Az egyenrangúság azt is jelenti, hogy tiszteletben tartom az ő egyéniségét, az ő egyéni mivoltát. Egymásnak inkább rajongói kell legyünk, nem pedig riválisai. Egy párkapcsolatban ott is megjelenik az egyenrangúság, hogy a közös otthon nem párharcok hadszíntere, mert ugye a folyamatos kontroll egy idő után életre hívja a hatalmi játszmákat is, és ezzel együtt a játszmaszerepek. És akkor az egyenrangúság is odalesz. Például kialakulhat a „szülő-gyermek” játszmaszerep, hiszen gyakran hallom a feleségeket azt mondani, hogy nekik három gyerekük van: a két fiuk és a férjük. Ilyenkor bennem felmerül az, hogy akkor vajon mennyire működhetnek együtt egyenrangú félként, férfiként és nőként? Mert a feleség részéről kialakulhat ebben az esetben egyfajta kontroll, dominancia, amelyben van egy fél, aki egy idő után nem fogja komfortosan érezni magát.

Ilyenkor tud egy harmadik beférkőzni a kapcsolatba, hiszen hagyjuk, hogy rés keletkezzen rajta. Akkor szoktak előfordulni háromszög-helyzetek, szeretői kapcsolatok, amikor valamiképpen annak a félnek, aki nem érzi magát komfortosan, meg kell találnia egy olyan állapotot, amelyben ő másként élheti meg önmagát, mint az aktuális kapcsolatában.

Amikor a változást – amit általában a másikon szokás észrevenni – elviselhetetlennek ítélik a felek, akkor szokott felbukkanni a válás gondolata. De itt melyik változat tragikusabb: az, amikor a kapcsolat megszakítása mellett döntenek, vagy az, amikor közös megegyezéssel fenntartanak egy amúgy mindkettőjük számára elviselhetetlen állapotot?

Én foglalkozom párokkal, akiket a párterápia eszköztárával próbálok egymáshoz közelíteni, és azt szoktam problémaként felfedezni, hogy ők az örökké tartó szimbiózis-állapotba vágynak vissza, ami a kapcsolatuk első szakaszára volt jellemző. Akkor mondani szoktam nekik, hogy itt nem az a cél, hogy örökkön a szimbiózis állapotában lebegjünk, hanem hogy minden krízisben, minden válságosabb időszakban megtaláljuk az egymáshoz vezető visszautat. Ehhez viszont hinni kell a kapcsolat erejében, mert ez másképp nem működik. És akkor visszatérnék a beszélgetésünk elejére, amikor azt mondtam, hogy mindkét fél motiváltsága szükséges ahhoz, hogy a változásokon átlendüljön egy kapcsolat, hogy minden viharban együtt tarthassák azt a bizonyos jelképes esernyőt.

Azt is hangsúlyoznom kell, hogy egy párkapcsolat számos természetes krízisfolyamaton megy át, ilyen például egy gyermek megszületése, a családdá válás, amikor vissza kell találni a férfi-nő kapcsolatba. Ha ezeket a krízishelyzeteket nem sikerül jól kezelni, akkor olyan érzelmi falak épülhetnek, amelyeken egy idő után már nem lehetetlen keresztül hatolni.

A célom általában nem az, hogy mindenáron egymás felé taszigáljam az embereket, mert olykor viszont a felek teljes szétválása a megoldás. De van egy jó idézetem erre Vasadi Pétertől, ami úgy hangzik: „Minden válás túl korai vereség; az egymásért folytatott küzdelem ijedt fegyverletétele.” Ha két ember mindent megtesz azért, hogy a kapcsolatot megmentse, hogy az eltávolodott felek újra megtalálják az egymás felé vezető visszautat, és ha ezek után ki tudják mondani, hogy „igen, mindent megtettünk”, akkor tényleg nincs más lehetőség, csak a teljes szétválás.

Ez utóbbi egy komfortosabb állapot lehet, mint az, ha egy kiüresedett kapcsolatban, otthon a két eltávolodott ember a saját szigetén gubbaszt, és nem is szólnak egymáshoz a felszínes kommunikációt leszámítva, amit aztán a gyerekek is megéreznek, hiszen nekik nagyon különleges szenzoraik vannak erre. Mivel mindkét fél felelős a gyermeke lelki egészségéért, ehhez az is hozzátartozik, hogy – miután felismerték azt, hogy mindent megtettek – intelligens, egymást tisztelő emberként köszönjenek el egymástól. Mert ugye, csak két egymást szerető ember szeretetteljes kapcsolódásában nevelhető egy egészséges lelkületű, boldog gyermek. Ehhez viszont a szülőknek jól kell lenniük férfiként és nőként, mert ettől lesznek jól a gyermekek is.

Hozzátartozik mindehhez az is, hogy akkor, ha nem működik a párkapcsolat vagy a házasság, miután mindent megtettek érte, akkor nem marad más, mint hogy szeretetteljesen elköszönjenek egymástól. De ez csak a legvégső eset. Én mindenképp a kapcsolat megmentésének pártján vagyok. Láttam már olyan kapcsolatot is, amire azt mondtam, hogy itt talán már végleges az eltávolodás, és akkor néhány alkalom után már a pár testbeszéde is arról árulkodott, hogy úton vannak egymás felé. A végén megöleltek, hogy mennyire hálásak ezért, és ez nekem is jó érzés volt.

Ha jobban meggondolom, a társadalmunkban – talán a pszichológusok kivételével – semmi nem tanít minket arra, hogy „a te az enyém, én a tiéd” nem értelmezendő szó szerint, hiszen mindenki elsőként a saját magáé. Becsapásként szokás-e megélni azt, hogy a tökéletes birtoklásba csomagolt stabilitás nem érhető el?

Itt ismét az van, hogy akik a társukat tulajdonként fogják fel, akik a másikat mindenképp birtokolni szeretnék, azok nem szeretnek megfelelően. Azt gondolom, hogy ilyen tekintetben mindenkire ráfér egy önismereti csoportban való részvétel, mert magának a társadalomnak a mentális állapota kétségbeejtő és kritikus. Önismeretük szempontjából nagyon gyermekcipőben járnak az emberek, de ugyanakkor annyira fájó és kétségbeesett vágy él bennük a boldog párkapcsolatra, hogy szinte mindenre képesek. Ki vannak éhezve a pozitív megerősítés impulzusaira is, miszerint ők jók és szerethetők, hogy megérdemlik azt, hogy valaki igazán és ténylegesen őket akarja.

A közösségi médiában, ha jobban megnézzük, látunk olyan embereket, akik folyamatosan bizonygatják a boldogságukat, és azt, hogy ők mennyire jól vannak. Én viszont az gondolom, hogy az, aki eljutott egyfajta magasabb szintű önismeretre, vagy tudatossági szintre, annak nem kell kifelé bizonygatnia a boldogságát, mert nincs szükség erre: jól van az illető egyedül, magában is.

Azonban az egyedüllétet nem tudják megélni az emberek. Ez egy olyan mumus mindenki számára, hogy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal. Meg aztán ez sokak számára leginkább azt jelenti, hogy ők látványosan nem kellenek senkinek. Ez pedig egy szörnyű állapot, ami szeparációs szorongást idéz elő, zárt világot jelent sokak számára. Pedig sokszor az egyedüllét azért fontos, hogy ebben szerezze meg az ember azt az önbizalmat, önismeretet és önszeretetet, amelynek folytán egészséges, egész emberként tud belépni egy párkapcsolatba.

A másik baj az, hogy a legtöbb ember egy párkapcsolatba éppen terápiát várva érkezik, hogy a kapcsolat hozza meg neki azt a szintű érzelmi és fizikai komfortot – önbecsülést és önértékelést –, amelynek ő híján van. Pedig itt pont az lenne a lényeg, hogy előbb az egyedüllétben legyen rendben magával az ember, mert csak ebben az esetben tud ő megfelelően szeretni. Különben kontrollálni akar, féltékenykedik, konfliktuskezelési problémái vannak, felmerül a passzív agresszió is, és minden olyan dolog, ami nem a harmonikus irányba tereli a párkapcsolatot.

Ezért is mondom, hogy mindenkire ráfér egy-egy tíz alkalmas önismereti csoportban való részvétel, amelyben tényleg ráláthat objektíven önmagára, önnön működésére és lelki mechanizmusaira. Mert ha megérti önmagát, akkor azt is látja, hogy ő egyedül egy teljes ember, így a párkapcsolatban nem terápiát fog keresni, hanem a másfajta kiteljesedést.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?