Kívülről csillogás, belülről katonaság – luxushajó egykori recepciósa mesélt tapasztalatairól


-A A+



„Amikor megérkeztünk Miamiba, látva a kikötőben horgonyozó tizenöt emeletes monstrumot, a hajót, amelyen dolgozni fogok, azt kérdeztem a barátnőmtől, hogy mi vajon mit keresünk itt? De aztán olyan tapasztalatra tettem szert három év alatt, amely egész további életemet meghatározta” – mesélte a Maszolnak Karina, aki azóta már édesanya, mindene a család. Az erdélyi magyar nő kendőzetlenül és részletesen mesélt a tapasztalatairól, de a valódi neve, illetve a luxuskirándulásokat szervező turisztikai iroda neve elhallgatását kérte a mondandói esetleges következményei miatt.

Bizonyára a Karináéhoz hasonló tapasztalataik lehetnek azoknak a fiataloknak is, akik most vágnak bele egy-egy ilyen, rengeteg felelősséggel és váratlan dologgal járó „kalandba”, kicsit tudatlanul. Alanyunk jól szituált fiatal lány volt, amikor arra vállalkozott, hogy a Karib-térségben luxus hajókirándulásokat szervező cég válogatóján részt vegyen, recepciós állásra jelentkezzen.

„Azért vágtam bele, mert azt akartam, hogy legyen saját jövedelmem, és egy ilyen lehetőség nem éppen aprópénzzel kecsegtetett. És mikor jelentkezhettem volna, ha nem éppen huszonévesen? A fizetés nagy részét félre lehetett tenni, mert az embernek teljes ellátása és szállása volt a hajón, sokat nem sétált olyan helyeken, ahol költekezni lehetett. Persze, lehetett költekezni is, de akinek az volt a célja, hogy a megkeresett pénzt hazavigye, annak ez simán sikerült” – tette hozzá a ma 38 éves nő, aki jó angoltudásának köszönhetően került a luxushajó márvánnyal kirakott recepciójához. Ez egyben a turisták által leggyakrabban látogatott hely is volt a hajó ötödik emeletén. Ide jöttek bejelentkezéskor, és az út során a legkülönfélébb, olykor hajmeresztő problémákkal. .

„Emlékszem egy középkorú amerikai hölgyre, aki azért állt ki egy hosszú sort, hogy elpanaszolja: az egyik szolgáltatásunkra egy dollárral többet vettek le a bankkártyájáról. Nálunk mindig voltak érmék a zakózsebben, ha netán szükségünk lenne ezekre, így előkaptam a zsebemből az egy dollárt és odaadtam neki. Teljesen meglepő volt számára, ahogy szempillantás alatt és további kérdezgetés nélkül megoldottam a gondját. Főként azért, hogy ne tartóztasson fel sokáig, mert még számtalan vendég várakozott a háta mögött, körülbelül hasonló kérésekkel” – mesélte nevetve a székely gyökerekkel is rendelkező Karina.

A hajó

Mint mesélte, a sétahajó elsőre nagyon impozánsnak tűnt egy kelet-európainak, aki nem sokszor – legfeljebb külföldi nyaralásain – láthatott hasonlókat, bár ott sem túl gyakran. A Karib-térségben viszont rengeteg ilyen hajó szelte a hullámokat, az egyhetes kirándulásnak pedig szabályos programja volt: első nap Miami, második nap egész napos tengeri hajózás, harmadik nap Kajmán, Kajmán-szigetek, negyedik nap Roatan, Honduras, ötödik nap Belize City, Belize, hatodik nap Cozumel, Mexikó, hetedik nap egész napos tengeri hajózás, nyolcadik nap reggelén visszatérés Miamiba.  

A fedélzeten 1200 alkalmazott dolgozott, miközben az utasok száma átlagban 2200 volt. Miután a kirándulás utolsó napján hajnali 4.30-kor elkezdődött a kijelentkezés – ami igen jól megszervezett volt, és olajozottan működött –, alig néhány órára rá, ugyanannyi turistának a bejelentkezését kellett lebonyolítani: ez olykor összesen 4400 embert jelentett, ami Karina szerint „rettenetesen kimerítő” volt.

„Úgy képzeld el, hogy azon a hatalmas, tizenöt emeletes hajón minden volt, ami a kényelemhez kellett – a kaszinótól a fürdőmedencéig, a fitnesz- és báltermen át. De azt csak a filmek miatt képzeljük úgy, hogy a kapitány állandóan bent van a fülkéjében és vezeti a hajót, mert a tulajdonképpeni „kapitány” egy hatalmas számítógép, amelybe be vannak táplálva az útirány adatai, és vannak szolgálatos matrózok vagy segédpilóták, akik figyelik, hogy rendben legyen minden. Egyszer én is részt vettem a horgonyozásban, ami elég ijesztő volt, mert szabályosan le kellett parkolni a hajót egy méterre pontos helyre. Ez azon pillanatok egyike, amikor a kapitány a fülkéjében van. Szinte minden alkalommal meglepődtem, hogy sikerült nekik ezt mindig nagyon pontosan megvalósítani” – idézte fel Karina, akinek a szálláshelye egy parányi, többágyas hálófülkében volt.

A legnehezebben azt viselte, amikor vihar volt a tengeren. "És bizony kifogtunk olyan viharokat is, hogy csak úgy lengette a hajót, amelynek ilyenkor kinyíltak az oldalsó szárnyai, amelyek stabilizálták az állását. Már amennyire lehetett a nagy széllökésekkor…” – tette hozzá. Még egy hurrikánt is megélt a nyílt tengeren, amikor a hajó két napig dekkolt Key Westben. Amikor megkérdeztem Karinától, hogy ennek hatását egy-két felessel lehetett-e „enyhíteni”, azt mondta, hogy nem nagyon, a személyzet szórakozóhelyén, a crew barban ugyanis a személyi kártyát is oda kellett nyújtani minden alkalommal, így pontosan „bepittyentették”, hogy az ember mennyit ivott, nem léphettek túl egy bizonyos határt, mert azonnal megrovásban részesültek. „Állandóan volt nálunk nyugtató viszont, amelyet a különböző rosszullétekre főként az utasoknak osztogattunk, úgyhogy ha kellett, mi is bevettünk abból, az viszont nagyon elálmosított” – magyarázta.

Kollégák és feladatkörök

A fedélzeten többnemzetiségű csapat dolgozott: nagyrészt Fülöp-szigetiek, de voltak svédek, dél-afrikaiak, magyarok és mindenféle más nemzetiség is. „Életre szóló barátságokat is kötöttem, de főleg az idevalósiakkal, a román kolléganőimmel, akikkel együtt dolgoztam a recepciónál. Ez elég természetes is, mert együtt voltunk jóban-rosszban, kisegítettük egymást, ha a másik bajban volt. Persze, ezzel ellentétes tapasztalataim is voltak, de 13 év távlatából leginkább a jó dolgok maradtak meg” – fogalmazott Karina. Emlékei szerint az éjszakai ügyelet volt az egyik legnehezebb ebben a munkában, mert ilyenkor a fedélzeten adódó vitás ügyek kezelése mellett akkoriban egy másik, nagyon felelősségteljes feladat is hárult a recepciósra.

„A cég politikája egyébként az volt, hogy ha egy turista azt kérdezte tőlünk, hogy vagyunk, azt kellett mondjuk rá, hogy nagyszerűen. Egy alkalommal viszont, amikor éppen egy jó humorú utas jelentkezett be, elcsevegett az egyik kollégámmal, aki mondta, hogy nagyszerűen van, aztán rövidesen tőlem is megkérdezte, és én is nagyszerűen voltam. Mire visszakérdezett, hogy nekünk itt most mi a franc bajunk van, hogy mindenki nagyszerűen van. Na, ő viszont rájött, hogy mekkora színjáték ez az egész” – nevetett ma már Karina is a „cégpolitikán”, amelyben még azt is leszögezték, hogy az utasokkal hány méterre a recepciótól kell szemkontaktust teremteni. 

„Nagy felelősséggel járó munka volt az is, hogy a vendégek megadták a bankkártyáik jelszavát, és át kellett utalnom a különböző aukciókon vásárolt termékek árát. Ez nagyon idegőrlő feladat volt, mert egyszerűen nem lehetett tévedni, mert büntetéssel járt, és persze rávetődött az emberre a lopás gyanúja. Úgyhogy nagyon oda kellett figyelni, ehhez pedig csak éjszaka volt elég nyugalom, amikor az utasok már aludtak. De persze, ha volt valami különleges igényük, akkor azzal is foglalkozni kellett” – idézte fel az akkori szigorú körülményeket. Karina két figyelmeztetést is begyűjtött olyan helyzetekben, amikor már pattanásig feszült ideggel kellett megoldania az utasok különböző kéréseit.

„Nem volt apelláta: a harmadik figyelmeztetésnél repült az alkalmazott. Szerencsére a harmadikra már nem került sor. A megfeszített munkatempó miatt 8 hónapot dolgoztunk és 2 hónapig vakációztunk. Rendes katonaság volt ez, az ehhez csatolható szigorral, és nem nagyon tűrték meg a kilengéseket. De azért ebben az ütemben el lehetett viselni, mert pihentél is két hónapot. Én is bírtam 3 évig, aztán már valamivel lazább munkára vágytam a szárazföldön” – summázott alanyunk.

Vendégek, konfliktusok

A kiránduláson részt vevő vendégek zömét amerikai családok alkották, de voltak párok is, akik romantikus kalandra vállalkoztak. Azt kérdeztem Karinától, hogy miben tapasztalta a legnagyobb „kilengéseket” az utasoknál, volt-e olyan, amikor a viselkedésük teljesen megváltozott?

„Hát erre bármikor volt alkalom, mert a hajóút azzal indult, hogy a szabadtéri bárpultnál a vendégeknek korlátlan mennyiségű italt szolgáltak fel, főként koktélokat, kevert italokat. Tehát nagyon be tudtál rúgni, ha ez volt a szándékod. Aztán még volt egy nehezebb napunk a kirándulás során, pontosabban a mexikói, amikor Cozumelben egy dollárért vesztegették a tequlia shot-ot. Na, ott becsületesen meg lehetett részegedni. Olyan is volt, aki az asztal alá itta magát, de még halálesetek is előfordultak, rendszerint úgy, hogy ittason, kimelegedett testtel ugrottak be a vízbe, és egyszerűen leállt a szívük. Volt ebből is néhány, többnyire idősebb turisták” – mesélte. Karina, bár sokkal szigorúbb keretek között, de maga is kipróbálta ezt a szórakozási formát: mexikói tequilázással ünnepelte a születésnapját. De csak finoman, mert másnap dolgozni kellett.

Miben voltak mások, különböztek tőlünk azok az emberek, akikkel ott találkozott? – faggattam, amire egy elég „meredek” jelenséget mesélt el, amit magam is csodálkozva hallgattam. „Hihetetlen volt számomra az, ahogy a halállal kapcsolatos dolgokat kezelte az utasok zöme. Képzeld el, olyan is volt, hogy szívelégtelenségben, agyvérzésben vagy más betegségben meghalt egy családtag, de erre nem úgy reagáltak, ahogy mi reagáltunk volna, hogy akkor teljesen természetesen a hozzátartozók is berekesztik a kirándulást. Jött a hullaszállító az egyik kikötőbe, elvitte a holttestet, a többiek meg folytatták az útjukat, mert… kifizették a kirándulást” – mondta még ma is csodálkozóan, bár azóta már sok idő eltelt.

Amikor a legdurvább helyzetekről kérdeztem, hirtelen egy harmincas éveiben lévő amerikai házaspár jutott eszébe. „Éjszaka ügyeletes voltam, amikor szól a telefonom a recepciónál és jelentik, hogy a szomszéd hálófülkében hangos kiabálás, ordítozás hallatszik. A sürgősségi vonalon riasztottam is a rendfenntartókat és magam is felmentem a szobájukhoz, mert aztán nekem kellett a történtekről részletesen, időpontokat megjelölve is beszámolnom a vezetőségnek. Ott vagyunk mind, kinyitjuk az ajtót, erre egy fotelban ül gatyában, meztelen felsőtesttel egy fickó, vélhetően a férj, egy hatalmas whiskys üveggel az egyik kezében, bőrszivarral a másikban, merev részegen, hogy meg sem tud mozdulni, a fürdőben pedig szipogást lehetett hallani. Egy nő került elő, a felesége, akinek a sminkje szétfolyt az arcán a sírástól, és akit láthatóan bántalmaztak. Fogtuk a nőt és átvittük egy másik hálófülkébe, ugyanis a cég politikája az volt, hogy a bántalmazottat máshol kell elszállásolni, és az agresszornak nem szabad elmondani, hol tartózkodik az áldozat. Visszamegyek a recepcióhoz, hogy folytassam a munkát. Erre ki bukkan fel a márványpult mögött? A férj. Miszerint akarja tudni, hogy hol van a felesége. Mondtam neki, hogy nem árulhatom el, mert ez a szabály. De mégis hol van? Nem mondhatom el. De ő akarja tudni… És ez így ment egy ideig, aztán hívtam a rendfenntartókat, akik valahogy rábírták arra, hogy menjen fel a szobájába. Másnap kit látok kézen fogva és nagy egyetértésben kisétálni a vendéglőből? Hát pont ezt a harmincas házaspárt. Kibékültek…” – mondta Karina rosszallóan, hiszen nehéz pillanatokat szereztek neki a konfliktusuk által, aztán meg „elsimították” a dolgokat, mintha azok soha meg nem történtek volna.

Colombo álruhában

Szinte magam elé is tudtam képzelni azt a rendőrfelügyelőt, akiről Karina mesélt a továbbiakban: a nagyon pitoreszk figura, Jack, az FBI munkatársa volt, és az volt a dolga, hogy a hajótársaság átküldött utaslistájáról a gyanús, esetleg már büntetett előéletű egyéneket kiszűrje, lecsapjon az olyanokra, akik azt tervezik, hogy Mexikóba menekülnek.

„Volt egy olyan eset, amikor a bejelentkezettek között volt két fickó valami szovjetuniós utódállamból, már nem emlékszem, melyikből. Ezek jelezték, hogy késni fognak, mi pedig jelzést kaptunk az FBI-tól, hogy meg kell őket várni, addig nem indulhat a hajó. Jó másfél óra késéssel – amely alatt több ezer utast kellett tájékoztatni arról, hogy a meghatározott időpontban miért nem indul a hajó – megérkezik két nagyon mosolygós és izgága fiatal fickó, nyújtják az útlevelüket, hogy akkor ők lennének azok. Mai napig nem felejtem el, ahogy álltak a recepciónál és egyszer csak megjelenik köztük egy harmadik fej, és egy-egy kéz a fickók vállán. Jack volt az, aki hatalmas nyugalommal közölte, hogy itt nem lesz semmiféle utazás, és ha jót akarnak, akkor szépen csendben vele együtt leszállnak a hajóról, nem csapnak semmiféle zajt, nem ijesztik meg a többi utast. És ez így is történt” – mesélte nevetve Karina.

Beszámolója szerint Jack pont olyan lódenkabátban járt, mint a jól ismert Colombo nyomozó, és még a habitusa, a gesztusai is hasonlítottak a filmbeli figurához, annyi különbséggel, hogy magasabb és valamivel szálkásabb volt. A „lecsatolt” fickóknak meg valami sötét ügyei lehettek Karina sejtései szerint, korábbról körözhették őket, a hajó pedig azért nem indulhatott el, hogy nehogy megneszeljék, hogy le fognak rájuk csapni – tette hozzá.

„Nagyon jóban voltam Jack-kel, már szinte munkatársnak számított, mert mindenik hajóút végén, amikor az utasok elhagyták a fedélzetet, megjelent két farkaskutyával. Ezek pillanatok alatt végigvágtattak az utasok által éppen kiürített szobákon, és hozták az úgynevezett zsákmányt: a különböző ottfelejtett kábítószereket és egyéb tiltott anyagokat, amiket a rendőrség lefoglalt. Csak ezután lehetett gyorsan kitakarítani, mert alig egy óra múlva jött is az újabb rend utas a következő hajós kirándulásra” – fogalmazott a 38 éves nő.

Azt is elmesélte, hogy egy alkalommal megkérdezte Jacktől, miért kell ilyen melegben lódenkabátban járnia. Erre a felügyelő egyetlen mozdulattal szétnyitotta a kabátját, amelynek belsejében egy egész fegyverarzenál volt. „És mit csinálsz, amikor vécére kell menned? – kérdeztem Jacktől, aki egy következő mozdulattal lepattintotta magáról a teljes fegyverraktárt. Akkorát nevettünk a kollégáimmal, hogy szinte feldőltünk” – emlékezett vissza Karina.

Csodálatos helyek, csodás tapasztalat

Karina csodálatos helyeken járt, amelyekről máig is őrizget különböző vicces fotókat. „Egyáltalán nem bántam meg ezt a három évet, mert olyan helyeken jártam – Hondurastól Mexikón át a Karib-tenger különböző kis szigeteiig –, ahová egyébként nem lett volna pénzem elmenni. Sok-sok egyéb látványosság volt, ami kezdetben elkápráztatott, de inkább most azt mesélem el, hogyan döntöttem el azt, hogy haza akarok jönni. Ott voltunk a kollégáimmal egy bevásárlóközpontban decemberben, ahol különböző karácsonyi díszt és vicces figurákat árultak. És akkor arra gondoltam, hogy itt van ez a téli hangulat, kint pedig húszon felüli fok. Ennek így semmi varázsa, nekem valódi tél kell” – mesélte csillogó szemmel Karina, aki immár erdélyi földön, kisgyermekével együtt örvendezik az igazi télnek.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X