tamogato

Lufi-kaják, blöff-ételek: táplálék a kommunizmus idején (Top 10)


-A A+

A 30 éves a rendszerváltás sorozatunkban újságírói eszközökkel – interjúk, elemzések, háttéranyagok – felidézzük a berlini fal leomlásának és a Ceaușescu-diktatúra megbukásának korszakát, és megpróbáljuk megragadni az eltelt három évtizedben bekövetkezett fontosabb romániai és a közép-kelet-európai változásokat.

Talán a kommunizmus „átkos örökségéből” az élelemhez van a legfurcsább viszonyunk. Egyfelől az ínségre emlékezünk abból az időszakból, másfelől meg ma is roppantmód megörvendünk, ha - mondjuk - a Profi egyik polcán szemben találjuk magunk az „Eugenia” felirattal. Ez egyáltalán nem fura, ha azt vesszük, hogy a ’80-as évek közélelmezését pontosan ilyen szélsőségek jellemezték: egyfelől „semmit nem lehetett kapni”, másfelől meg, ha valamelyik rossz minőségű élelemből mégis volt az üzletekben, azzal Dunát lehetett rekeszteni. Ott állt, szimmetrikusan és dizájnosan elhelyezve az „alimentárák” polcán, dobták utánad. Ezt a gasztronómiai „örökséget” dolgozzuk fel az alábbiakban tíz „top” élelmiszer bemutatásával:

1. "Borkányos” zöldségtokány

A zöldségtokánytól (Tocană de legume) szép csendben mindenkinek herótja volt. Ott állt nagyobb „borkányos” kiszerelésben az élelmiszerüzlet polcán ez a színesebb zöldségkatyvasz, amely – édesanyám szerint – „bűnrossz” volt (nekünk, gyermekeknek soha nem adott ilyet).

Amúgy senki nem vásárolta, de minden más beszerzett portéka mellé kapott egy ilyen enyhén fogyaszthatatlan, szinte beazonosíthatatlan dolgot „ingyen”, amellyel – posztumusz – más-más történt városon, illetve faluhelyen: városon fanyalogva ugyan (esetleg valamivel kicsit „megbolondítva”) többnyire elfogyasztották végül, míg faluhelyen gyakorta a háztáji gazdaság szereplőinek körében végezte, vagyis odaadták a malacoknak. Számukra is nagy élmény lehetett!

2. Margarin

A vajat helyettesítő háborús találmány, a margarin márkáira leginkább a szüleink és nagyszüleink, főleg anyukáink és nagymamáink emlékeznek. Ez azért van így, mert azokban az időkben csak nekik főtt a fejük, hogyan tudnának annyit beszerezni belőle, hogy egy kis házi tésztába (süteménybe) is jusson belőle, ne csak az „uzsonnának” nevezett két szelet fekete kenyér közé. Nyilván, faluhelyen ez is valamivel könnyebb volt, mert a tésztához került elegendő liszt és volt még házi tojás is egyenest a tyúk alól, nem kellett kilométeres sort állni az élelmiszerbolt előtt már hajnalok hajnalán, mint városon. A proligyermek klasszikus eledele volt ez az élelmezési alapanyag, a margarin, amelyet mindössze egy molekula választ el a műanyagtól. Édesanyám szerint Olténiában még ebből is több volt, mint nálunk: egyszer egy rokon bácsi hozott nekünk onnan egy egész hátizsákkal, és ennek a családunk minden háziasszonya örült, mert jutott a diókrémes tortába is. Nagy volt tehát a dőzsölés egy teljes hétig!

3. Eugenia

Valódi „túlélő” kaja, gyermekek és felnőttek kedvenc édessége volt ez a kakaókrémmel összeragasztott két kekszdarab, az Eugenia. Ma is ezt szoktam vásárolni, ha –a régi reflexek szerint – nem akarom „túlzásba vinni” az édességevést. Talán azon kevés kommunista nyalánkságok egyike – a házi csoki és a szőlőcukor mellett – amelyet átmentettek ebbe, a soron következő demokráciába is. Igaz, mindenféle módon belevariáltak: volt csokimázas és narancsízesítésű Eugenia is. De az legyen világos (lehet, azóta maguk a kereskedők is rájöttek), a nosztalgia-kajákat az ember eredeti formájukban keresi, mert az az „igazi”, különben azt mondja rá, hogy „na, ez sem olyan már, mint régen”! Én magam is csak a klasszikust szoktam megvásárolni, és a gyermekem is oda van érte, amit el is hiszek neki. Számomra is örök kedvenc marad! Nem vetekszik semmilyen olasz nápolyival vagy franciadrazséval…

4. Kolbászos paszulykonzerv

Amikor a proletár ilyen finom ételhez jutott, akkor ünnep volt a családban. Még a szekrénybe eldugott, „osztályidegen” kristály gyertyatartó is előkerült a családi vacsorához. A bádogdobozban beszerzett paszulyos-kolbászos étel (Mâncare de fasole cu cârăcior) ugyanis nem volt a klasszikus kommunista napi koszt része. Az ügyesebb háziasszonyok úgy tálalták, hogy még egy kis hagymát és fűszert (faluhelyen egy kis házikolbászt) is tettek bele, „feljavították”, amikor a bádogdobozból a lábasba öntve felmelegítették. Ez volt a zöldségtokány ellenpárja, mert legalább „finom” volt. Ma már nagy ívben kikerüljük, ha meglátjuk a közért polcán, mert látleletét jelentené annak, hogy aznap kudarcot vallottunk háziasszonyként, nem voltunk képesek valami „rendes” ételt készíteni a családnak.

5. Pufulec

Igen nagy csalódás volt számomra, és maradandó sebeket ejtett a háromévesem nassolási szokásain is az, amikor legutóbb kiderült a „pufulecről” – gyermekkorom egyik főeledeléről –, hogy egy ócska műkaja rengeteg kártékony anyaggal és annál is több sóval benne.  Szerintem már korábban is kiderülhetett volna (mert ugyan mi volt egészséges abból, amit mi a kommunizmus idején elfogyasztottunk, és amihez a kereskedésben is hozzá lehetett jutni?). De csupán most voltunk lelkileg és társadalmilag is annyira felkészülve, hogy ez az infó ne traumatizálja bennünk örökre a ’80-as évek pufulecet zabáló „haza sólymát” vagy „pionírját”. Ennél a „felfújt puliszkánál” jobbat ugyanis soha senki el nem tudott volna képzelni, és én még ma is – minden „rossz hír” ellenére – azt mártogatnám bele bármilyen orosz kaviárba (ha egyáltalán ennék orosz kaviárt). Persze, ha úgy vesszük, ez sem kártékonyabb a Mc’Donalds-os McAkárimiknél, tehát néha-néha „bűnbe” lehet esni… Nosztalgiázni az épp elég!

6. Fekete, korpás kenyér

Görcsös nevetésben törhetünk ki, ha a korpás kenyér – a fejadagra osztogatott alapeledel – karrierjére gondolunk a kommunizmus időszakától napjainkig. Nos, ez úgy volt ugye, hogy létezett az a bizonyos „kenyérkartella”, amelyen az állam bácsi beosztotta helyettünk, hogy egy X tagú családnak mennyi jár hetente. Engem is el-elküldtek ilyen korpás kenyérért: egyszerre hármat-négyet vittem belőle haza (három családnak), a kiárusító néni pedig ikszelt valamit a pixével a kartellán. Aztán leverték a polcról Ceaușescut és senki nem akart többé „fekete kenyeret” látni, csak „fehér kenyeret” evett, mert ez jelentette azt, hogy van, amit aprítani a tejbe.

Aztán ugyanaz a proletár háziasszony, aki a családja társadalmi besorolását így határozta meg, már nem a Dolgozó Nő című folyóiratból, hanem a Nők Lapjából kiolvasta, hogy márpedig fehér krumplis kenyérrel nem igazán lehet a „vonalakat” megőrizni. Ráadásul, lám-lám, nagyon egészséges is a fekete kenyér! Így lassanként visszajött divatba a korpás kenyér. Azzal a különbséggel, hogy ma már nem a kiárusító nő ikszeli nekünk a kartellán azt, amit a párt előirányozott, hanem mi húzogatjuk magunknak a vonalkákat egy kockás lapon, hogy „jesszusom, ma is 50 grammal több korpás kenyeret ettem, mi lesz a fogyókúrámból, ha így folytatom?!” Nos, kell-e ennél jobb illusztrálása annak, ami „akkor” volt, és ami „most” van?!

7.„Takimuri”: a tágan értelmezett csirkeaprólék

Ez volt a kommunizmus másik „szimptomatikus” étele, hiszen egyáltalán nem azt fedte a neve, amit végül az embernek a boltban eladtak. A „tacâmuri” (ebből származik a muris magyar elnevezés, a „takimuri”) csirkeaprólékot jelent, vagyis a szárnyasnak az egyéb részeit, belsőségeit – nem a combját és nem a mellehúsát. Nos, édesanyám a tanúja annak, hogy ilyen címszó alatt többnyire csirke szárny véget és lábat adtak el körmöstől a proletároknak, abból pedig (ha nem lettél rosszul a látványától) maximum levest lehetett főzni kevés zöldséggel, a többit meg odaadta az ember a kutyának, mert nem volt rajtuk egyetlen gramm hús sem. Mi az, hogy máj, zúza, netán nyak? Egy „nesze semmi, fog meg jól”volt az egész, és még azt is hasznosítani kellett, mert „jó” volt, hogy egyáltalán lehetett kapni…

8. "Szukkok"

Gyermekkoromban nagyon finom, bár enyhén orvosság ízű úgynevezett „szukkokat” lehetet inni, többféle aromájút. Ha „szukkozni” vagy „üdítőzni” hívtak akkoriban egy fiatal lányt, akkor némiképp azt is jelentette, hogy udvarolnak neki, hamarosan férjhez megy. Kicsit olyan volt, mint amikor manapság Aperol Spritz-ezni hívják a csajt, csak éppen alkohol nélkül, mert a deli proletárnők „bűnös” alkoholos italt nem fogyasztottak. Az orvosságos beütés annak lehetett tulajdonítható, hogy az eszenciák minősége nem volt túlságosan kitűnő (ki tudja, micsoda vegyi anyagokból készülhettek?)

Ezeket a műízeket öntötték bele az ásványvízbe, palackozták, és aztán a színűk szerint elnevezték őket ennek-annak: Brifcornak, Ci-Conak, Deitnek,  Quik Colának, de volt még Zmeurată (málna ízű) és Socată (bodza ízű) nevű „szukk” is.  Nagy szám volt, ha faluhelyről az ember beérkezett a városba és elment egy szukkos-tésztás traktára! Az bizonyára vasárnap is volt egyben (mert a szombat munka- és iskolanap volt)…

9. Csoki „kínaiéktól”

Határozottan emlékszem arra, hogy amikor beköltöztünk Brassóba 1988-ban, és egy verőfényes szép napon meglátogatott minket anyukám egykori tanítványa (olyan huszonéves lehetett), meghallottuk a szomszédoktól, hogy a közeli tér egyik élelmiszerboltjába kínai csokoládét hoztak. Nos, ez olyan volt, hogy sokat nem lehetett gondolkodni, mert amíg kitaláltad az odajutás stratégiáját, már fia lélek nem volt a bolt előtt, ahol azelőtt kígyózó sor éktelenkedett, ami azt jelentette, hogy volt, nincs, elfogyott. Anyukám egykori tanítványa felajánlkozott, hogy elszalad velem a boltig, hogy „bevásároljunk”.

Nekem azért kellett mennem vele, mert személyre számították a portékát: ahányan voltak a sorban, annyi tábla csokoládét vásárolhattak, és slussz. Mielőtt odaértünk volna a pulthoz, a fennforgó tanítvány egy laza mozdulattal megfordította ujján az aranygyűrűt, hogy az jegygyűrűnek tűnjön, és azt mondta az eladónak, hogy márpedig én a lánya vagyok. Így, „családi alapon” sikerült „zsákmányolnunk” két táblával ebből a valódi ritkaságból, amelynek csomagolása, ha jobban megnézem, két szépen dizájnolt döglött legyet ábrázol. Ez az igencsak puritán csomagolás akkoriban azt jelentette, hogy valami olyan „csudafinom” (bár jó lapos) dologhoz jutottunk hozzá a messzi Kínából, amelyhez hasonlóhoz legfeljebb egy fél év múlva lehetett szerencsénk. De csak akkor, ha elég gyorsan szedtük a lábunk!

10. A szép emlékű „nechezol”

Ha valaki nagyon röviden szeretné összefoglalni, milyen is volt a hazai kommunizmus utolsó időszakában az élet, mindenképp a „nechezolt” tekinti a legkézzelfoghatóbb szimbólumnak. Ennek a söpredék italalapanyagnak 20 százaléka volt a „kávé”, 80 százaléka pedig az „egyéb” (rendszerint csicseriborsó- és zabőrlemény). A neve az időszak szocializmust „építő” polgárának feketehumorát dicsérte, és ez utóbbi összetevőre, a zabra utalt: „a necheza” (a zabot kényszerűen elfogyasztó, a rendszer által „lóvá tett” emberek) nyerítését jelentette, az „-ol” képző pedig az (ál)tudományoskodó rezsim mindent „piacosító” és „átnevező” reflexeire utalt. Ilyen volt akkoriban a mindennapi létezés is: 20 százaléka volt az „élet”, 80 százaléka pedig az olykor megnevezhetetlen „egyéb”.

Amúgy meg falun és városon is a női társasági élet elmaradhatatlan központi szereplője volt, kávé híján. Nagymamáink faluhelyen, amikor beinvitálták a barátnőket egy „finom” nechezolra, még egy kis felmelegített házi cujkát is töltöttek mellé, egy másik pohárba, hogy vendégük távozásakor elégedett legyen a vendéglátással. Így játszották ki a „rendszert”! (Aztán mindenki szépen hazament, lehúzta a redőnyt és bekapcsolta a Szabad Európa Rádiót, és – gondolom – rendszeresen elmondta az alig néhány éves unokájának, hogy „nehogy elmondd valakinek, hogy mama a Szabad Európát hallgatja!”)

Az emlékezet még a gasztronómia tekintetében is eléggé szubjektív: mindenki akkori élethelyzetének megfelelően emlékszik ma az államszocialista élelmezésre. Így arra kérjük olvasóinkat, írják meg kommentbe: milyen „kommunista” ételekkel lehetne bővíteni még a fenti listát?

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X