Több mint tetkó: 11 ember, 11 történet a testdíszítésről


-A A+

Nincs két egyforma indok, egymással hajszálpontosan egyező két érzelem, netán két egyforma történet arról, hogy ki miért tétetett magára tetkót – derül ki a testdíszítésről készült ankétunkból, amelyben tizenegy nagyon különböző egyéniségű tetkótulajdonos osztotta meg legbensőségesebb gondolatait. És örömét is, amelyet az a bizonyos rajz okoz neki. Olyannyira őszinték ezek a sztorik – amelyeket a közösségi oldalamon megfogalmazott bejegyzésem „szelektált”, nem válogattam össze valamely elképzelés mentén, tudatosan –, hogy indulásból ledobnak magukról minden társadalmi előítéletet. De Villa Beatrix tetkókészítő művészt is megkérdeztem a tapasztalatairól: nem a divatról érdeklődtem, hanem az önkifejezési igény formáiról. 

Ahogy gyűltek a tetkós történetek, egyre nagyobbra duzzadt ez az újságírói „projektem”, túlnőtte önmaga kereteit, a végeredmény pedig önmagáért beszél: csupán formába kellett öntenem azt a nagyon színes és változatos kommunikációt, amelynek révén valamennyi mesélőm üzen valami fontosat a világnak. Vegyük hát sorra őket.

Mert szép, mert ékesség: Hilda és Hónika

„Három tetoválásom van, azt se tudom, melyikkel kezdjem a sztorit… de nyilván mindig a legutolsó a kedvencem” – írta Hilda, akinek pajkos vallomása szerint az első egy házibulin készült Bukarestben, és „pár tequila” is közrejátszott a dologban. „Azóta sem bánom, szép emlék. A második már egy matching tattoo (páros tetkó), amelyet közösen készítettünk az egyik barátnőmmel, aki most Németországban él” – sorolta, és hozzátette: aki eljut két-három tetkóig, az szerinte nem fog ott megállni. „Én legalábbis biztos, hogy nem. Sőt, már most alig várom a következőt, és nem is értem tulajdonképpen, miért nincs mindenkinek kidíszítve a bőre mindenféle szép színekkel és rajzokkal” – morfondírozott Hilda, akinek ez a téma bevallottan közel áll a szívéhez, így az is érthetetlen számára, hogy „egy ilyen teljesen hétköznapi dolog miért ekkora nagy szám még mindig?” 

Hozzátette: úgy gondolja, hogy a vállalati kultúra, a magán vállalkozói szféra jóval felkészültebb, nyitottabb a jelenségre, mint ahogy azt sokan gondolnák. „Azt hiszem, vannak, akik a munkahelyük miatt tartózkodnak, nem is gondolva arra, hogy talán a cégük, kollégáik jobban fogadnák, mint ahogy arra számítanak. Amikor friss végzősként a közigazgatásba kerültem 2011-2012-ben, már akkor nagyon érdekelt a permanens testfestészetnek ez a formája. Aztán egy nap a kormány épületében, a liftben pont háttal állt nekem egy nő a gyönyörű fél karos tetoválásával. Beleégett a retinámba. Két hétre rá, el is készült az első ilyen ékességem, és az irodában soha nem tette szóvá senki” – mesélte Hilda.

Szerinte egy tetoválás nem több egy erős rúzsnál, de amúgy a rúzsokat soha nem szerette. „Tagadhatatlan, hogy a tetoválás hordoz egyfajta minimális lázadást, de én ezt inkább úgy fogalmaznám meg, hogy egy szigorú kiállás amellett, hogy a változatosság és a másság nem nagy ügy” – véli a jelenleg külföldön élő alanyunk, aki örömmel tapasztalta hazautazásai során, hogy Székelyföldön is egyre elfogadottabbá válik ez az önkifejezési forma, ami egy „érdekes és komplex dolog, sok mindenre lehet eszköz”. Teljesen felháborítja viszont az a kérdés, hogy mi lesz majd a tetkóival, ha megöregszik. „Egyszerűen a halálom ez a kérdés: kit fog érdekelni, hogy nézek majd ki 70 évesen? Engem biztosan nem!” – jelentette ki kategorikusan.

Fordulópontnak érezte az életében, ezért negyvenedik születésnapjára Hónika megajándékozta magát egy diszkrét és finom kalligráfiával kivitelezett tetoválással. „A nevem kezdőbetűjét tetováltattam fel a tarkóm alá, bár kezdetben az alkaromra szerettem volna egy jelentőségteljes angol szót. Időközben nagyon megtetszettek a tarkó tájára rajzoltatott tetkók, így emellett döntöttem” – mesélte a rajz történetét, és hozzátette: megtanácskozta a tetkókészítő szakival, hogy mi és hogyan legyen. „Ő azt mondta, hogy ehhez a betűhöz már nem kell semmit hozzátenni, mert elveszíti a varázsát. Más történetekből is tudom: egy jó szaki úgy általában nem szereti, ha odaviszik neki a mintát, hogy na, ez kell és kész, hanem ő maga alkotja meg, ha ad magára” – vázolta tapasztalatát alanyunk, aki szerint a tetkósok közmegítélésében nagyon nagy hátrány az, hogy általában azt gondolják: ilyesmijük csak a katonáknak, börtönviselteknek és tengerészeknek van.

„Nyugaton ez nem így van, ott már teljesen megszokott, nem ítélik el az ember amiatt, hogy tetkót csináltatott” – nehezményezte, megjegyezve: tudatában van annak, hogy az ékessége „már nem jön le onnan”, ezért is tartotta fontosnak, hogy elhatározása mögött határozott döntés legyen, és hogy pontosan tudja, akarja ezt, pont ezzel a mintával és a testének pontosan arra a részére. „Az első tetkó után nagyon nehéz leállni, az ember mind azon gondolkodik, hogy akkor milyen mintájú és mikor legyen a következő. Valószínű, hogy erről sokan beszélhettek már neked” – mondta végezetül mosolyogva Hónika, aki azt is megengedte nekem, hogy lefotózzam a szülinapos ékességét.

Mindörökre készült tetkó: Kincső

„Bevallom, a tetoválásokkal kapcsolatban kicsit mindig is szkeptikus voltam, hiszen valóban nagy felelősség egy életen át úgymond magunkon viselni egy jelt, egy formát, egy szimbólumot” – írta Kincső, aki első tetkóját az átlagnál fiatalabb korában készíttette.

„Számomra először riasztó volt a tetkó gondolata, mígnem egyszer rájöttem, hogy pontosan ezt szeretném: egész életemben magamon hordani valamit, aminek jelentése és jelentősége van. Azóta ez a valami immáron többes számban értendő, hiszen mindezidáig összesen három tetoválást varrattam magamra – most készülök a negyedik akcióra” – vázolta leplezetlen lelkesedéssel. „Ráadásul mindhárom eddigi tetoválásomat épp azzal a szándékkal és céllal választottam, hogy egy életen keresztül láthassam őket, hogy folyamatosan eszembe juttassák a mögöttes tartalmukat, illetve, hogy mindig egyfajta felkiáltójelként emlékeztessenek engem az érzésre, a hangulatra és a megélt tapasztalatokra, amelyeket hozzájuk köthetek” – mesélte azt, ahogy a kezdeti tartózkodása éppen testi ékei megszerzésének apropójává vált.

„Kicsit sem véletlen, hogy a legelső tetoválásomat épp a lázadás egyik ikonikus alakja, Banksy inspirálta – teszem hozzá: közel tíz év távlatából is az egyik legjobb döntésnek bizonyult. A második tetkómat körülbelül 6-7 évvel ezelőtt a bal csuklómra varrattam, ez egy egyszerű felirat, jóval nagyszerűbb és jelentőségteljesebb tartalommal. Ha valami, akkor ez az üzenet méltán igazolja, hogy számomra miért fontos nap nap után szembesülni azzal a bizonyos felkiáltójellel, illetve, hogy a szavaknak nem csak tartalma, de hatalmas ereje is van” – vallotta Kincső tetkói már-már mágikus hatásáról.

Számára a „mindörökre” konkrét formát is öltött nemrégiben. „A harmadik tetoválásom már egy konkrét páros tetkónak készült – nekem a kisujjamra, a vőlegényemnek pedig az alkarjára került fel három pont. Pont, pont, pont és jön a folytatás, és ez a pont, pont, pont itt akár jegygyűrűként is értelmezhető” – tette hozzá lélekben is készülve élete nagy eseményére.

Váláskor az új kezdetre emlékeztet: Blanka és Zsuzsa

„Van tetkóm, és nem félek használni” – robbant be Blanka tetkós történetének mindjárt a velejével, jelezve: lesz neki további „nagyon-nagyon sok” testdísze. Amint mesélte: 30 évesen készítette az elsőt, amely egy tarantulát ábrázol. „Szülinapomra nemrég kaptam a szerelmemtől még kettőt, amit tulajdonképpen jövő héten varrnak fel. És hozzá kel tennem gyorsan: kislányom születése után pár évre mindent is akarok” – utalt Blanka arra, hogy az anyukákban van egy plusz lelkesedés a határok ilyen jellegű átlépése iránt.

„A párommal közös mottónk az, hogy a tetkók és a motorozás az egyetlen terápia, amire szükségünk van. És igen: a mai anyukák egy adott pillanatban megpendülnek, ezt én is tapasztaltam. Rájönnek arra esetleg, hogy rossz a házasságuk, semmi szabadságuk nincs, tökéletlen férfiakkal találkoztak eddig és akkor jön az emancipáltság, amit én ennél sokkal viccesebben szoktam nevezni…” – tette hozzá Blanka, humorosan utalva a fogalom „népi” megnevezésére, amelyben a női nemi szerv is benne van becézett formában. „Most a válásomra lesz nekem még egy. És alig várom, hogy küldjem a fotókat, mert akkor már biztos, hogy rajtam vannak” – jegyezte meg lelkesen.

„Válásomra csináltattam magamnak tetkót néhány éve. De az az igazság, hogy már 16 éves koromtól szerettem volna. Jogot végeztem, és akkoriban nem volt szabad a testeden bárhová, akár diszkrétebb helyre is tetováltatni, mert nem engedtek be a bíróságra, ha erről tudomásuk volt. Azóta sokat lazult a szakma, ing alatti részen például szabad. Talán ezért is lett nekem a hátamra tetkóm” – vázolta Zsuzsa, aki kétgyermekes anyuka, és szereti a testékesítésnek ezt a formáját.

„Még tervezek egy csepp formájú tetkót az alkaromra, és valami indákat is. De most egyelőre leálltam. Régebb ékszert vettem magamnak, hogy emlékeztessen életem egy nagy lépésére, akár rosszra, akár jóra vagy kellemesre. Valami talán kell ilyenkor, hogy amikor ránézek vagy meglátom a tükörben, ne lehessen letörölni belőle semmit. Nekem korábban is lehetett volna ez a fixem, de előbb anyám nem engedte, aztán a szakma, végül pedig megtaláltam azt a mintát, amit jó sokáig kerestem, és akkor pikk-pakk meglett, és persze, hogy szimbolikus is” – vázolta Zsuzsa, aki egy rövid szünet után az aromaterápiát szeretné ábrázolni magán valamilyen formában.

„Most, hogy már nem vagyok épp annyira fiatal, csak diszkrét jelzéseket tűrök meg bárhol és bármiben. Éppen ezért nálam nem a kifelé mutogatás volt a tetkó lényege, de azért ne kerteljünk: van benne némi polgárpukkasztás is. Lehet ezt túlzásba is vinni, de lehet finoman és diszkréten is csinálni” – fogalmazott, megjegyzve: a nők általában nőkhöz mennek szívesebben varratni, nem a nagy behemót kezű férfiakhoz, a profi tetkósok között pedig vannak nagyon ügyesek és kreatívak.

A fájdalom nem akadály – véli a tetováló szakember: De Villa Beatrix marosvásárhelyi tetováló művész nem „hályogkovácsa” a szakmának, hanem egyenesen képzőművész. Szerinte fontos tudni azt, hogy a tetoválók között vannak, akik csupán egy stílusban dolgoznak, mások viszont több különbözőben. Ő maga például nem igazán használja a tetoválás klasszikusként ismert változatát. „Mivel hot stílusban dolgozom, nagyon sokféle kéréssel fordulnak hozzám. Grafikát végeztem, így számomra az egyes effektusok is fontosak, nagyon szeretem azokat a stílusirányzatokat meg technikákat, amelyekbe ezeket valahogy be tudom csempészni: ilyen a catchy, a trash polka vagy a doorstep. Ez a három teljesen különböző technika és mindenikre van kereslet” – magyarázta. Tájékoztatása szerint a kliensek általában egyre nagyobb testfelületet borító tetkókat vállalnak be, egyre merészebbek. „Nagyon sok vendégem harminc és negyven fölötti, és ennek nagyon örülök, mert ez egy olyan korosztály, amelynek konkrét véleménye van a dologról: nem azért varratnak, mert vagány, hanem van annak mondanivalója” – mondta a tetkóművész, akinél arra is rákérdeztem, hogy általában milyen ábrázolásokat varratnak magukra azok a nők, akik egyben anyukák is. „Ha olyan nőről van szó, akinek van már gyereke, akkor az esetek elsöprő többségében a tetkónak köze van a gyerekhez - egy sima monogramtól a más szimbolikus megoldásokig. Azt tapasztaltam, hogy a friss anyukák közül kevesen vállalnak be egyből egy nagyobbat, van ennek is egy ilyen felvezetése. De az is ritka, aki egy tetkó után le tud állni: 99 százalékban bevállalnak még egy másodikat-harmadikat is” – sorolta Bea személyes tapasztalatait. Arra is rákérdeztem, hogy mi a helyzet a fájdalommal, mert sokan emlegették ezt is, de nem nevezték meg egy következő varratás akadályaként. „A fájdalom idővel eltörpül. Vannak, akiknek nagyon meg kell szenvedniük, de ez sem szabály: függ a bőrtípustól és a fájdalomhatártól is. Aki igazán akarja a tetoválást, az ettől sem hátrál meg, nem tántorítja el ez a döntésétől. Meg aztán, ha olyan technikát választ, ami nem károsítja a bőrfelületet, nem is kell része legyen ilyesmiben, és az érzéstelenítésre is van ezer megoldás. Van olyan kliensem is, akinek még csak meg sem pirosodott a bőre” – summázott De Villa Beatrix grafikus, tetkókészítő művész.

Emlékként és emlékeztetőül: Előd és a két Zoltán

Hatalmas fenntartásait fogalmazta meg Előd azzal kapcsolatban, amikor valaki lájkvadászat és szelfiözön céljából varrat magának tetkót. Saját, líraian szép tetoválásának fotóját is némi ellenérzésekkel küldte el nekem és azért, mert inszisztáltam, és mert évek óta kedveljük egymást.

„2017-ben készíttettem magamnak ezt a tetoválást. Elsősorban azért, mert szerettem volna, másodsorban meg azért, mert éreztem, hogy szükséges egy olyan dolog, ami mindig és mindenhol emlékeztessen egy számomra nagyon kedves emberre. Nem bántam meg, nem is fogom. Már másnap úgy éreztem magam vele, mintha mindig ott lett volna, mindig az enyém lett volna” – mesélte a tetkója történetét. Az is megjegyezte: nem szokta fotózni. „Még akkor sem fotóztam, amikor meglett. Nagyon utálom, és elhatárolódok attól a gondolattól, hogy valaki az emberek gyönyörködtetésére vagy lenyűgözésére készítsen tetoválást” – jelentette ki határozottan.

Ha megkérdezik, hogy mit jelképez az, amit mindenki lát, el szokta mondani, hogy pontosan azt, amit az illető lát, vagy amit beleképzel. „Lehet, éppen azért, mert festőművész fia vagyok, nem szeretem magyarázni az evidenciákat és azt, amit leginkább lélekkel kell látni. A hullámok egyértelműen Máltát jelképezik. Tartottam ahhoz nagyon, hogy a felrajzolt ecset ujjtartóján – tudom azt is, hogy ezt nem így hívják – legyen négy pont. Ezek a családunkat jelképezik: anyumat, apumat, a testvéremet és engem” – mondta Előd arra is utalva, hogy mindez hány fényév távolságra van a tipikus fesztiválozó lányok trendi, dekoltázs menti tetkóitól.

„Tudatos, alaposan és hosszasan átgondolt folyamat eredménye volt az, hogy tetováltatásra adtam a fejem. Tudomásom volt a tetoválások történeti alapfunkcióiról, hogy a megjelölés különböző formái üzenetet hordoztak a külvilág fele, legyen szó törzsi jellegű megjelölésekről vagy katonai, társadalmi jellegű üzenetekről. Nyilvánvaló, hogy a modern tetoválás jelentéstartalmi változásokon ment keresztül, nem sok köze van a korábbi korok tetoválásaihoz. Egyfajta tömegtermékké vagy divattá vált, ugyanakkor az esztétikai funkciói mellett lehet a külvilág számára küldött jelzésként is értelmezni” – jegyezte meg mindjárt az elején a történész végzettségű Zoltán, akinek nagyon fiatal korától kezdve identitása meghatározó része volt az is, hogy milyen szubkulturális csoporthoz tartozik.

„Ezt igyekeztem a külvilág irányába is jelezni. Lévén, hogy a rock-metál világáról van szó az én esetemben, ezt jellegzetes hajviselettel, öltözködéssel lehet jelezni: hosszú hajjal, irokéz frizurával, az ékszerek és a fekete szín használata, együtteseket ábrázoló pólókkal. A tudatosan megválasztott tetoválást ilyen eszköznek is tekintem, tehát számomra ez mindig is elfogadott dolog volt és valahol vágytam is rá” – ismertette a döntése kontextusát lefegyverző racionalitással.  Hozzátette: a kilencvenes években erre nem kerülhetett sor arra, hogy tetkót varrasson éppen a kor adottságai miatt, pontosabban a technikai adottságok hiánya miatt. „Aztán egy időre el is feledkeztem róla. Felnőttként, a harmincas éveim végén kerültem kapcsolatba a tetoválással, a környezetemben egyre többet láttam, ráadásul az egyik gyerekkori barátom tetoválásokat készít, így elkezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy kellene, jó lenne. Sokat töprengtem, hisz egy teljes életre szóló élményről van szó, aztán meg nehéz jó és nem sablonos témát választani és még ott van a fájdalom is” – ecsetelte Zoltán a prókat és kontrákat.

A slusszpoént a végére tartogatta: azt, hogy munkaköre – az akadémiai kutatói és tanári környezet – nem tetoválásbarát közeg. „Érdekes módón, életem egyik nagy, munkaköri változással is járó sorsfordulata hozta meg a végső döntést. 2016-ban Budapesten sms-ben értesítettek arról, hogy a nevem felkerült a marosvásárhelyi önkormányzati jelöltek listájára. Éppen egy Alice in Chains tribute koncerten voltam. Ott döntöttem el, hogy hazatérve tetoválást varratok magamra. Úgy döntöttem, hogy megvárom a választások és a nyár végét, hisz a hegek gyógyulása szempontjából előnyösebb kerülni a nagyon meleg időszakot. Közben érdekesen alakultak a dolgok, a téli parlamenti választásokat is meg kellett várnom. Azonban korábbi döntésemet még a közéleti tisztségem sem változtatta meg: még azon a télen elkészült a felkaromra az első tetoválásom, amelyet később két kiegészítés követett” – mondta Zoltán, aki elhatározása konkretizálásra kedvenc festője, Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című munkájából választott egy kis jelenetet.

„Egy nagyon kedves ismerősöm rajzolta meg és Máthé Lehel (Náci) varrta fel Marosvásárhelyen. A kiegészítések is Boschtól valók, és hasonló módon készültek el. A jelenetek nő-férfi kapcsolatot ábrázolnak, és nyilván magukban hordozzák a rajzoló, de a saját értelmezésemet is” – egészítette ki a személyes történetet Zoltán, aki három év távlatából sem bánta meg, kedveli a mai napig is, sőt egy kis további kiegészítéssel szándékszik befejezni ezt a Bosch-motívumsort.  

„Szeretem azt, ha valaki ízlésesen tudtára adja a világnak, hogy hová tartozónak véli magát, így a tetoválásokkal sincs semmi gondom, amennyiben megfelelnek egy bizonyos ízlésnek, de ez már olyan, mint egy művészeti termék: szubjektív, hogy mit tartunk jónak vagy kevésbé jónak. De egy dolog, ha Fásy Ádám énekel a szerelemről és más, ha például Presszer Gábor. Vannak tetoválások, amelyek tetszenek és vannak mások, amelyek nem, de soha nem magával a tetoválással, mint olyannal van a gondom, hanem a kivitelezéssel, az ábrázolással” – tette hozzá Zoltán

Azt is elárulta: a legtöbb ismerőse csodálkozással vette tudomásul, hogy van tetoválása. „Egyrészt létezik egy előítélet a tetoválással szembe, másrészt nehezen tudták elképzelni, hogyan és miként tudom összeegyeztetni a közéleti szereplésekkel. Hátrányt azonban eddig nem tapasztaltam. Lévén, hogy a felkaromon van, politikai tevékenységem, nyilvános szereplések során nem látszik, takarja az ing. Szabadidőmben pedig egyáltalán nem rejtegetem, jól látható” – summázott Zoltán, akit közéleti emberként is foglalkoztatnak a testdíszítés mélyebb jelentései.

„Tetoválásom története szorosan összefonódik életem eddigi legfontosabb döntésével. Kipróbáltam ugyanis a sokat hangoztatott az-ember-legjobb-barátja-a-kutya címszóval ellátott konstellációt. Ennek eredményeképpen egy életre "kutyás" lettem” – vezetett be a másik, általam megkérdezett Zoltán tetkója rejtelmeibe. „Rózsám 3 év alatt megtanította, hogyan kell az apró dolgoknak naponta örvendeni, hogy kell naponta a jelenben élni, hogy milyen megrendítő érzés az, amikor valaki száz százalékban és ténylegesen megbízik benned. S ha nem is tanította meg, de legalább naponta inspirál, motivál” – részletezte a sokak által ismert mélyebb kötődést. Zoltán bevallottan hisz most már abban, hogy az embernek hibátlan kapcsolata könnyebben lesz egy kutyával, mint egy másik emberrel. „És nem vagyok mizantróp, tényleg nem. Csakhogy másképp bízik meg egy kutya az emberben, vagyis a gazdájában. Nincs, amit magyaráznom ezen: akinek van ilyen kapcsolata, tudja” – tette hozzá.

Két éve, Mikuláskor lepte meg magát a tetoválásával, amelyre kettős oka volt. „A második okra csak az elkészítése közben derült fény. Első okom annak tudatosulása volt, hogy az élet véges és ezért szerettem volna, hogyha valamilyen formában mindig velem lenne, vagyis időnként emlékeztetne valami erre. Tökéletes volt a tetkó erre a célra. A második ok ennél furcsább: életvitelem miatt az első bő fél évben komoly kételyeim támadtak, hogy alkalmas vagyok-e háziállat tartására. Túl sokszor alkalmatlanul viselkedtem a kutyámmal, sőt el is akartam ajándékozni, aztán hogy, hogy nem, de megszelidített. A tetoválás közben érzett fájdalom valahogy azt juttatta eszembe, hogy milyen mostoha sorsa volt Rózsámnak az elején. Lehajtottam a fejem s gyakorlatilag megbántam a bűneimet a 25 percny fájdalom alatt. Furán hangozhat, de ez történt” – mondta el A kis herceg című  Saint-Exupery-meséből ihletődő tetkójáról, megjegyezve: ez az első, de valószínűleg nem az utolsó tetoválása.

„Anyuka vagyok és volt egy álmom”: Júlia és Tamara

 „Régi vágyam volt egy orrpiercing. Budapesten vagyunk éppen, és a tegnap végre bevállaltam” – írta a kétgyermekes anyuka, Júlia, aki szerint Budapestnek ilyen tekintetben is „nagyon erős a varázsa”, és ezt pontosan meg is indokolja: „jönnek szembe veled a furábbnál furább fazonok az utcán, s akkor azt mondod magadban, hogy akkor most én miért is várjak és várjak, mindig csak várjak ezzel az aprósággal, ha egyszer annyira szeretném...?! Csináljuk meg, aztán kész. És pont ez történt a tegnap” – vallott a kalandról.

Azt is elárulta: már a gyerekek születése előtt volt egy pici tetoválása, amelyet – „ha lehet így fogalmazni” – nagymamája emlékére készíttetett, abszolút rejtett helyre varratta és egy galambot ábrázol. De van egy másik is, amelynek szintén érzelmi töltete van. „Körülbelül 6 hónapos lehetett a kisfiam, amikor valamelyik este játék közben megharapta az alkaromat, s amikor a kicsi fogacskáinak a helye megmaradt a bőrömön, elnézegettem s beugrott, hogy ezt úgy egész életemben tudnám nézegetni. Ráhúztam filctollal, két nap múlva pedig már meg is volt az időpontom a szalonban, ahol rátetoválták. Imádom! És sosem fogom megbánni!” – osztotta meg Júlia tetkói „születésének” bensőséges történetét.

„A karomra varrattam a tetkómat. Mindig-mindig szerettem volna, csak soha nem tudtam biztosra, hogy mit és hova” – mesélte Tamara, aki egy nem túl jó évében készíttette jelentőségteljes tetkóját. „Szakmailag sem volt toppon minden, meg aztán szerettem volna még egy gyermeket, aki nem akart jönni, csak röviddel ezután… És akkor a barátnőm, aki kétgyermekes anyuka, megcsináltatta az övét, és nagyon tetszett nekem. Mondtam magamban: a fenébe is, megteszem, legyen! Sokat keresgéltem a mintát, mert már ismertem egy idevalós srácot, akinek a munkái nagyon tetszettek” – mondta a most már két fiút nevelő édesanya.

Magyarázata szerint a tetkója szimbolikusan a családját ábrázolja. „Nagyobbik fiam csillagjegye az Oroszlán, és ott van az apukám, az anyukám, a húgom és a párom kezdőbetűjének szimbolikus ábrázolása is. A nyúlfej meg onnan van, hogy egészen kiskoromba kaptam egy plüssnyulat, ami most is megvan. Még egyetemista koromban is vittem magammal nyaralni. Nálam – ahogy mondani szokás – minden is nyuszis, akit szeretek nagyon, az nekem nyuszi” – részletezte Tamara, megjegyezve: ez a tetkó hozzátartozik önmaga újra kitalálásához.

„Kihívás volt, hogy meg merem-e csinálni ezt, ami egy új kezdet jelképe is volt az életemben” – mondta, most pedig csak egyetlen nagy dilemmája van: hogy kerülhetne fel kisebbik fia a tetkóra, hiszen neki is ott lenne a helye. Elárulta: a családban nem fogadta éppen mindenki felhőtlen boldogsággal ezt a „változást”, és még önmagát is meglepte azzal, hogy éles helyzetben is mennyire kiállt magáért, az igazáért. „Az én testem az én döntésem, mondtam akkor. De még ennek ellenére is volt, amikor eltakartam, szégyelltem azt a tetkót, amelyet most már mindenki megszokott, én pedig nagyon szeretek” – summázott a karakán anyuka.

Tetkóban is összetartozik a család: Zsuzsa

„Mindig kívántam egy tetkót, de mindig féltem tőle, mert a tűtől úgy általában is félek. Ha nagyon muszáj, elmegyek injekcióra vagy vért adni, de nagyon szoktam félni ilyenkor. És akkor anyum előrukkolt az ötlettel, mert régi álma volt, hogy hármunknak – neki, a húgomnak és nekem – legyen egy ilyen közös tetkónk” – mesélte Zsuzsa. Közlése szerint emiatt is egyedi az a minta, amelyet végül mindhárman felvarrattak. „A központi virág anyumat jelképezi, a másik virág engem, a harmadik a húgomat. A rajzot készítő csaj általában is jól rajzol, nem csak tetkókat, és úgy tervezte meg, hogy ilyen másnak nincs” – magyarázta Zsuzsa, hogy a családi összetartozás gondolatán túl miért egyedi még a csuklóján lévő rajz. „A színt én választottam, mert idegenkedtem a feketétől és azt a csúnya kéket sem szeretem, így lett aztán barna végül. És annyira szép szerintem, hogy wow!, nagyon szeretem” – lelkesedett  a hármas „kötelék” gondolatára is, miközben erről beszélt.

„Anyukámért mentem bele, mert úgy gondolta, hogy eljön majd az a nap, amikor már nem lesz, és akkor ebben a tetkóban mindig ott lehet majd velünk. Ezért is van a bal csuklómon, azon az oldalamon, ahol a szívünk is van. Hogy megcsináltatnám-e még egyszer? Hát nem tudom, mert nagyon fájt. Ezért is, az elején ösztönösen kibújtam alóla, amikor közülünk elsőként édesanyám megcsináltatta magának a szülinapjára. Aztán egy évre rá erőt vettem magamon és elmentem. Az elején nagyon izgalmas volt maga a varratás, de aztán volt egy pont, amikor nagyon fájt. Most már megvan és nem bánom, szeretem” – vallotta meg végezetül Zsuzsa, aki szerint nagyon fontos, hogy az elkészítése után előírásszerűen ápolja az ember a bőrén azt a rajzot, amely immár élete végéig ott lesz vele.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X