A szülők „jófejsége” később problémát okozhat a gyermeknek – Tóth Emese gyermekpszichológus a veszélyérzetéről


-A A+

A határok következetes kijelölése az egyik legfontosabb szülői feladat. De nagyon el tudunk keseredni, amikor azt tapasztaljuk, hogy a gyermekünk olykor minden próbálkozásunk ellenére sem érzi a határokat, és ezek híján persze a veszélyt sem. Tóth Emese szatmárnémeti gyermekpszichológussal arról beszélgettünk, hogy mindezt hogyan kell kezelnie a szülőnek ahhoz, hogy a végletek elkerülhetők legyenek. Beszélgetésünkben ugyanakkor azt is elmondta, hogy terápiás tapasztalataiból mi körvonalazódott a szülői szerep általánosítható nagyobb gondjaként, hátulütőjeként.

A szülői mesterség egyik legnagyobb kihívása: megtanítani a gyermeknek, mit jelent a veszély. Meddig számít életkori sajátosságnak az ilyen jellegű határok érzékelésének hiánya, és hogyan lehet a veszélyérzetet úgy kifejleszteni a gyermekben, hogy ne is váljon félénk nyuszivá?

A veszélyérzet ugye egyfajta félelem, mert ha a gyermek nem félne, nem is tartana veszélyesnek egy bizonyos helyzetet. Az ember azonban nem születik félelemérzettel, csupán a haláltól meg a hangosabb zajoktól való félelmünk velünk született. A többit később tanuljuk meg úgy, hogy szembesülünk egy helyzettel kisgyermekként, amelyben a mi reakciónk attól függ, hogy a felnőtt hogyan reagálja le azt. Teszem azt, ha a gyermek odamegy egy idegen kutya közelébe – annak ellenére is, hogy felnőttként mi ezt nem díjazzuk, nem engedjük meg neki – , ha mi erre odaszaladunk, felkapjuk riadtan őt, akkor attól arrafelé a gyermek is félni fog. Ha viszont szépen elmagyarázzuk neki, hogy nem megyünk oda és nem nyúlunk idegen kutyákhoz, és hogy óvatosnak kell lenni, akkor a későbbiekben ez nem lesz probléma. Ez valahogy így működik.

Azonban különbség van aközött, hogy félünk valamitől, vagy felmérjük azt, hogy az a bizonyos dolog esetleg számunkra veszélyes is lehet, ezért el kell kerülnünk. A gyermek körülbelül olyan 7 éves koráig nem igazán fogja fel veszélyként a veszélyes helyzeteket. Hiába mondjuk el neki százszor, hogy a kályha éget, mert az számára nem jelent semmit, ami tulajdonképpen a gondolkodása fejlődésének ebből a szakaszából adódik: nem elég érett ahhoz, hogy ezeket a kis fejében összekapcsolja. És akkor ezeket általában úgy lehet megtanítani: „ha hozzányúlok a kályhához, akkor megégek” és akkor attól a pillanattól már nem fog hozzányúlni.

7 éves kor után ér el a gyermek gondolkodásfejlődése a konkrét fázisba, így ha elmondjuk neki, hogy pontosan mi történik, ha ezt vagy azt csinálja, már számíthatunk arra, hogy ő erre oda fog figyelni. Csupán 12 éves kora után jutunk el már oda is, hogy elegendő, ha megbeszéljük vele a dolgokat: akkor érik meg a gyermek gondolkodása az absztrakt szintre, amikor már vizualizálni tud, maga elé képzelni azt, amit elmondunk neki. Visszatérve: 7 éves korig semmiképp ne várjuk el tőle azt, hogy – anélkül, hogy kipróbálná – érzékeli a veszélyeket. Ez után a kor után már el lehet magyarázni neki például, hogy az utcán előbb szétnézünk, csupán azt követően kelünk át, de még mindig nem bízhatunk teljesen abban, hogy a gyermek ezt minden egyes alkalommal megfogadja tenni, ezt csupán 12 éves kor után várhatjuk el tőle.

Amikor elfáradunk szülőként, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ezeknek a határoknak az érzékelése, megtanulása majd „jön magától”. De én például egyáltalán nem gondolom ezt, amikor a gyermek huncutságból kirohan a boltból az útra közös vásárlásunkkor. Bevallom, paskoltam már meg emiatt a kis fenekét. Mennyire hatásos ez a fajta „nyomatékosítás”, és általában mit lehet egy-egy ilyen helyzetben mondani egy 3 évesnek? Érdemes-e mondani neki bármit is?

Ebben a korban tulajdonképpen a kondicionálás működik, már egy egészen pici babát is lehet kondicionálni, amiből megtudja, hogy egy-egy emberi cselekedetnek mi a logikus következménye. A gyermek pedig megtanulja: ha a boltban így vagy úgy viselkedtem, kirohantam, cirkuszoltam, akkor ennek a következménye az, hogy anya nem visz magával következő alkalommal. Ha ezt következetesen megteszem, megmutatom, akkor a gyermek előbb-utóbb rájön arra, hogy az úgy nem fog működni, ahogy ő gondolja, tehát ha részt akar venni a vásárlásban anyával, akkor kénytelen lesz lemondani a hisztikről meg a kirohangálásról.

Nem bízhatunk viszont abban, hogy ez elmúlik. A hisztiroham biztosan, hiszen ahogy fejlődik a gyermek, más-más eszközöket használ célja elérésére. De emellett tudatosítanom kell benne azt is, hogy mi a logikus következménye annak, ha ezt vagy azt teszi.

Nyilvánvalóan a szülői aggodalmaskodást magunk is tanuljuk és főként a szüleinktől. Ezzel együtt talán azt is örököljük tőlük, hogy a gyermeknevelésben a gyermek nevelése a lényeg, nem pedig az, hogy a szülő is neveli önmagát, szembenéz az irracionális félelmeivel. Mi volna itt a szülői önnevelés lényege, hogyan szemlélje önmagát az anya vagy apa, hogy ne féltse éppen mindentől a gyermeket?

Igen, ez igaz: a nevelési elveinket és módszereinket hazulról hozzuk. Persze az is igaz, hogy amivel egyetértettünk, azt mi is használjuk, amivel nem, azt megpróbáljuk kiküszöbölni vagy módosítani, de szerintem kétségtelen az, hogy gyakorta megpróbáljuk túlszárnyalni a saját szüleinket. Még ha nem is tudatosan, de a szülő általában úgy indul el a gyermeknevelés útján, hogy „na, én ezt jobban fogom csinál majd, mint ahogy a szüleim tették”. Ugyanakkor az is felmerül benne, hogy mit jelent az a „jobb”, és hogy „vajon az a jobb a gyermekemnek is jó lesz-e”? Szerintem minden szülőben, aki kicsit is felelősségteljesen áll hozzá a szülői státushoz, felmerülnek kérdések, de ha ezek már túl mélyek, akkor nem igazán találja fel magát. Én ilyenkor szoktam ajánlani az úgynevezett „parenting” kurzusokat. Alapvetően azt figyeltem meg, hogy a szülők rendszerint akkor szoktak elbizonytalanodni, amikor a gyermek nem úgy viselkedik, ahogyan azt ők elvárnák, vagy az óvodából, iskolából nem azokat a visszajelzéseket kapják, amelyeket szeretnének. Ilyenkor fogják a gyermeket és ideális esetben elviszik a szakemberhez.

3 éves kor alatti kisgyermek esetén mi elsősorban a szülővel foglalkozunk, hiszen – ismételten – a gyermek gondolkodásának szintje, fejlettségi foka nem igazán teszi őt alkalmassá a terápiára. Persze ilyenkor a gyermek is nagyrészt jelen van, de főként a szülővel foglalkozunk. Ezeken a foglalkozásokon nemcsak konkrét gyermeknevelési kérdésekről lehet beszélni, hanem – ha a szülő elég kitartó és végigcsinálja az egészet – fel lehet tárni azt is, hogy miért vannak kétségei a szülői minőségével szemben, miért nem mer megtenni bizonyos dolgokat tenni, miért nem meri fegyelmezni a gyermeket?

Amit én észrevettem: a jelenkori társadalom legnagyobb problémája az, hogy a szülők „jó fejnek” akarnak tűnni, és ezért nem mernek fegyelmezni. Ez azért van, mert mindenki nagyon sokat dolgozik, és azt hiszi, hogy a gyermekkel el nem töltött időt kompenzálni tudja azzal, hogy nagyon jó fej a gyerekével, megenged neki dolgokat mind anyagilag, mind pedig viselkedésben. És akkor a kamaszkor kezdetén elkezdőnek a problémák is, hogy „én minden megtettem, mindent megadtam neki, mitől lett ilyen?”

Magamon figyeltem meg, de talán általánosítható is az, hogy az emberekkel kapcsolatban azt a legnehezebb elmagyarázni, hogy azért nemcsak „jó nénik és bácsik” vannak, hanem bizony a kevésbé jók is előfordulnak. Mindeközben a gyermek azt is látja, hogy anya mosolyog az idegenekre, kedvesen rájuk köszön. Mit kell olyankor tudatosítani a gyermekben, hogy ne tekintsen éppen mindenkit „barátnak” – az én lányom például ezt szokta mondani, miután tapasztalja, hogy udvariasan elcsevegek egy szomszéddal, ismerőssel? Életkortól függően mást és mást kell mondani? Ajánlott visszatérni a témára? Hogy van ez?

Különösebben nem elemezgetjük ezeket a dolgokat a kisebb gyermek esetén, mert ő még nem igazán tudja, hogy miről van szó. Ha valaki kedvesen szól hozzá, nyilvánvaló, hogy a gyermek is kedvesen viszonyulhat hozzá. Ilyenkor én azt szoktam mondani, hogy ezt nem kell különösebben körbebeszélni, mert ebben a korban a gyermek még nincs felügyelet nélkül. Nem jár még ilyen-olyan helyeken, ahol ki lehetne téve például annak, hogy valaki a bizalmába férkőzhet és kihasználhatja a naivitását. 10-12 éves kor fölött pedig általában már a saját kapcsolataiból is megtapasztalja azt, hogy nem minden gyermek viszonyul úgy hozzá, ahogy azt ő szeretné, nem mindenki jó. És a maga során ő sem viszonyul egyformán mindenkihez. Tehát az ilyen jellegű kapcsolatokat a társadalomban tanulja meg.

A szülővel teljesen más jellegű kapcsolata van, így nagyon fontos a gyermek szocializálása minél előbb: 3 éves kor után már ajánlott, hogy közösségben legyen, minél többet találkozzon más gyermekekkel, és ebből ő rájön majd a dolgokra. Mert a leginkább a próbálkozásaiból és az elkövetett hibáiból tanul, és persze abból is, hogy ezekre milyen visszajelzéseket kap. A szülő pedig nem nagyon tudja megakadályozni azt, hogy szembesüljön rossz dolgokkal is.

Rudolf Dreyfuss szerint, aki nagyon sokat foglalkozott gyermekpszichiátriával, a nevelésben a szülő nem tarthatja bura alatt gyermekét, inkább készítse fel az életre, ami itt azt jelenti, hogy bizonyos keretek között nem baj, ha a gyermek sok különféle kapcsolatnak van kitéve – nyilván, itt az egészséges kapcsolatokra gondolunk, amikben mi is ott vagyunk vele, és pontosan tudjuk, hogy mi történik a gyermekkel.

Mennyire élesen kell figyelnünk arra, ha például egy gyermek egy bizonyos nénire vagy bácsira extrém módon reagál? Például visítani kezd, elbújik, amikor meglátja… Társadalmilag arra vagyunk kondicionálva, hogy ilyenkor felemlegessük neki a „helyes viselkedés” szabályait. De hátha az a helyes, amit ő lát, érez, gondol egy-egy ember kapcsán..

Attól függ, hogy mennyi idős a gyermek. Ilyenkor meg kell tudni tőle, hogy miért fél ettől vagy attól a nénitől, bácsitól? Mert nem tudhatjuk, hogy mi van az ő kis fejében. Mi gondolunk valamire, de valószínűleg nem arra, ami a gyermek fejében van.

Az is megtörténhet, hogy ijesztgetik, mert sajnos az is nagyon elterjedt, hogy azt mondják neki: „ha rossz vagy, elvisz a cigány vagy a kukás” és akkor persze, hogy a gyermek ezt a maga módján értelmezi, de abszolút nem úgy, ahogy ezt a felnőtt szánta.

A terápiás elméletek szerint nem az a lényeg, hogy mi történik egy gyermekkel akár a családban, akár a társadalomban, hanem az, hogy ő ezt hogyan értelmezi. Efölött pedig nem tudunk uralkodni, nem tudjuk kontrollálni azt, hogy gyermekünk bizonyos helyzeteket hogyan fog értelmezni. Lényegében így alakul ki a személyisége, a saját stílusa: 4-5 éves kor körül alakítja ő ezt ki, 9-10 éves korig gyakorolja, és onnan arrafelé így él.

Annak, hogy a veszélyérzet nem alakul ki magától, számtalan példáját látom a tinédzserek körében, és ilyenkor arra is rájövök, hogy egy idő után már csak részben neveli a szülő a gyermekét, a környezetének legalább ekkora szerepe és hatása van. Mit tehetünk akkor, amikor azt látjuk, a gyermek „rossz társaságba” keveredett? Van-e ilyenkor bármilyen eligazítási lehetőségünk a kamaszkor táján?

Kamaszkorban amúgy is feszegetik a határaikat, azt hiszik, hogy semmi nem veszélyes, bármit megtehetnek, mert ők mindjárt felnőttek és már megvannak ehhez a szükséges képességeik. Ilyen szempontból különösen veszélyes ez a kor. És itt nem feltétlenül arról van szó, hogy nem ismerik a veszélyeket, hanem arról, hogy nem törődnek ezekkel. A mának élnek: „nekem ez most jó”, aztán hogy hosszú távon ez miket von maga után, a kamaszok erre nem igazán szoktak odafigyelni.

Ilyenkor, ha nagyon extrémen jelenik meg az, hogy a gyermek kiteszi magát veszélyes dolgoknak, ami már a testi épségét és az egészségét is veszélyezteti, akkor – szakember segítségével – érdemes szülőként utánanézni, hogy mi van ennek a hátterében. Mert itt már nem egyszerűen arról lehet szó, hogy anno erre őt nem tanították meg vagy nem értetette meg, hanem lehetnek bizonyos személyiségjegyei, amelyek mindezt befolyásolják, vagy esetleg traumái, félelmei. Hiszen az, hogy egy kamasz nagyon merésznek tűnik, még nem jelenti azt, hogy nem lehetnek a háttérben nagyon mély szorongások, amelyeket extrém dolgokkal próbál kompenzálni. Bármilyen variáció lehetséges, mert egyénileg alakulnak ki ezek a dolgok.

Például az is egyéni, hogy mi vezeti a droghasználathoz, mert ugye ez az egyik legnagyobb veszély a kamaszok körében. Netán miért van az, hogy nemcsak kipróbálja – mert kipróbálni sokan kipróbálhatják –, de miért választhatja kitartóan azt az utat, miért használja a drogot továbbra is? Ezekre mind időben fel kell figyelni.

A terápiában szoktak-e azzal foglalkozni hangsúlyozottan, hogy egyik-másik gyermek miért nem érzi a határokat, miért nincs veszélyérzete?

Ezzel így külön nem szoktunk foglalkozni, mert engem például ilyenkor az érdekel, hogy mi áll ennek a hátterében. Inkább az okokat szoktam vizsgálni, hogy minek a lecsapódása ez az egész? És akkor ezzel a gondolatmenettel próbálom megnézni, hogy miért nem érzi, vagy miért érzékeli túlzottan a veszélyeket: mert létezik ez a másik véglet is, amikor már irracionális félelmekkel van dolgunk.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X