Kezünkben a sorsunk – beszélgetés Orvos-Tóth Noémi pszichológussal


-A A+

A sikerlistákat vezető Örökölt sors című könyv szerzője, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus első alkalommal járt Erdélyben előadóként. A szakember Örökölt sors – Családi sebek és a gyógyulás útjai című csíkszeredai előadása előtt válaszolt kérdéseinkre.

Első alkalommal jár Erdélyben?

Nem. Jártam itt már többször, első alkalommal gyerekkoromban a családommal, majd egy speciális idegrendszer-fejlesztő mozgásterápiás képzés alkalmával két hetet tölthettem el itt. Előadóként viszont valóban ez az első alkalom.

Kérem, néhány mondatban mutatkozzon be az erdélyi olvasóinknak!

Klinikai szakpszichológus vagyok, egyéni-, család- és párterápiákkal foglalkozom. Van egy szemléletmód, amit én teljes mértékben a sajátomnak érzek, ez az úgynevezett transzgenerációs szemléletmód. A hozzám fordulókkal általában ezzel a módszerrel dolgozom. Ez azt jelenti, hogy amikor valaki egy adott problémával felkeres, akkor nem csak annak az adott személynek az élettörténetét beszéljük át, hanem elindulunk és a távolabbi generációk élettörténetét is feldolgozzuk. A szülők, nagyszülők, dédszülők élettörténetét ugyanolyan fontosnak tartom a terápiás munkámban, mint a velem szemben ülőjét. Azt vallom: egyetlen ember sorsa sem érthető meg a transzgenerációs szemlélet nélkül.

Legújabb kötete, az Örökölt sors éppen ezt a témát járja körül. Hány generációra visszamenőleg érdemes visszatekinteni az életünket meghatározó lelki örökségünk vizsgálata során?

Általában három-négy generáció élettörténetét fel tudjuk kutatni, nagyjából ez az az időintervallum, amelyben még ismerjük a családi történeteket. Előfordul természetesen, hogy ennél távolabbi ősök sorsa is ismert számunkra, ebben nagy segítségünkre tudnak lenni a családfakutatások, de a családi történetek megőrzése során általában az említett generációk ismertek. Az én nevem például, az Orvos egy előnév: még az egyik üknagyapám kapta, aki gyógyító ember volt. Érdekes, hogy az én családomban több generációra visszamenőleg voltak ilyen gyógyító emberek, ha hivatásszerűen nem is ezt gyakorolták, akkor is volt bennük egy affinitás, nyitottság erre.

A köztudatban az örökölt sors mint lelki teher jelenik meg, de milyen pozitív dolgokat hagyományoznak ránk elődeink?

Természetesen pozitív dolgokat is öröklünk. Akik hozzám fordulnak, általában valamilyen nehézséggel keresnek fel engem, hiszen aki úgy érzi, hogy minden rendben van az életében, jól megy a sora, ritkán megy pszichológushoz. Általában akkor fordul hozzám valaki, ha az életében van valami elakadás. Amikor a családi sebeket próbáljuk feltárni, a családi erőforrásokat is igyekszünk felkutatni és megvizsgáljuk, mik azok a pozitív viselkedésmódok vagy pozitív élettörténetek, amelyekből magunk is erőt meríthetünk. Például, ha egy ősünk valamilyen nagy nehézségen ment keresztül és azt sikeresen megoldotta, mindenképpen egy példa lehet előttünk. Egy hadifogságot megjárt nagyszülő vagy dédnagyszülő a túlélés során mutatott bátorsága, leleményessége, rendíthetetlensége a mi életünkben is egy olyan példa lehet, amit követhetünk: ha neki sikerült mindezt túlélni, akkor biztosan bennem is ott van ez a kitartó erő, csak elő kell bányászni.

A gyermekeink is hordozói örökölt sorsunknak. Hogyan hat ki ez az ő életükre?

Azt gondolom, a gyermek a szülő lelkének a rezonanciája. Ha én a gyermekemet szeretném megóvni attól, hogy túlságosan nehéz terheket cipeljen, amiket a család múltja rak rá, akkor az a legfontosabb, hogy én elkezdjek magamon dolgozni. A feldolgozatlan traumák, szorongások, feszültségek bennem vannak és a gyermeknek hiába próbálok mást mondani, ha bennem szorongás van, azt ő is át fogja venni. Úgy mondjuk: a gyermek a szülő tudattalanjára rezonál, ha ott valami feldolgozatlanság van, a gyerek azt fogja mintaként követni. Ha a gyerekünkön szeretnénk segíteni, akkor bizony először is magunk felé kell fordulni és nem őt kell terelgetni vagy megjavítani. Ha én szülőként jól vagyok, akkor a gyerekem is jó irányba halad majd.

Hogyan reagál a testünk, fizikai egészségünk a lelki gondokra?

A test és a lélek elválaszthatatlanok egymástól. Ha fáj a lélek, az előbb utóbb megjelenik a testben is, hiszen minden érzelem egyfajta biokémiai jellé alakul. Ha szorongok, akkor a stresszhormonok szintje az egekbe szökik, és amikor ez megtörténik, az megterhelést jelent az egész szervezet számára. Éppen ezért nincs olyan, hogy egy lelki betegségnek ne lenne testi megjelenési formája. Amikor szomorúak vagyunk, enervált a testünk is, nehéznek érezzük magunkat fizikailag, tehát oda-vissza hat egymásra a test és a lélek.

Székelyföld sok szempontból hagyományőrző, tradicionális közeg. Mindez, amiről eddig beszélgettünk másképp működik-e egy ilyen környezetben, mint akár ott, ahonnan Ön érkezett?

Részben ugyanúgy működnek ezek a dolgok, részben vannak különbségek is. A tradíció őrzése kapaszkodó is lehet, ha jól csináljuk, de lehet béklyó is. Ha van egy rugalmasságunk a tradícióőrzésben és érzékenyen reagálunk a külvilág változására, akkor hatalmas erőforrás lehet a tradíció. Ha elutasítom a változást, a tradíció börtönné válhat. De ha azt mondom: követem a változásokat és közben átmentek dolgokat hagyományaimból a mai világba, akkor erőforrássá tud válni.

Tapasztalatai szerint milyen hatással vannak az előadásai az emberekre, megelégednek-e annyival, hogy meghallgatják, vagy képesek tenni a változásért?

Egyre többen hajlamosak arra, hogy tegyenek is valamit, ne csak egyszeri „aha-élményként”, kellemes színházi estként tekintsenek az előadásokra, hanem elkezdjenek mélyebben is foglalkozni a családi dolgokkal, az önismerettel. Tudni kell, hogy az önismereti út hosszadalmas, tulajdonképpen egy életen át tart, de ahhoz is, hogy egy-egy probléma feldolgozódjon, akár hónapok, évek munkája szükséges. Nemcsak hosszú, hanem sokszor fájdalmas folyamatról beszélünk, hiszen gyakran olyan dolgokkal kell szembesülnünk, amelyekkel korábban nem tudtunk szembenézni. Sokszor az egész világról alkotott nézetünket át kell alakítanunk ahhoz, hogy megszabaduljunk a nehézségeinktől.

Tudnunk kell, hogy más soha nem fogja megoldani a mi problémánkat. A terápia is egy olyan folyamat, amelyben a terapeuta csak kíséri a pácienst, de a munkának a nagy részét neki kell elvégeznie. A páciensnek kell megkínlódnia, megszenvednie a megismerési folyamatot. Olyan ez, mint amikor a pillangó kiküzdi, kiszenvedi magát a bábból, ami fájdalmas dolog, de a végén megszületik, kibontakozik és szárnyalni tud.

Mi az első lépés az önismeret útján?

Az első lépés mindig a múlt megismerése: felfedezni, hogy mit hordozok magamban a múltból. Ezt követően természetesen léteznek különböző terápiás módszerek. Egyedül is sok mindenre rá tud jönni az ember, de azt gondolom, mindig kell egy másik fél, egy külső személy, aki segít eligazodni önmagunkban, hiszen az önismereti út hosszú, rögös és kacskaringós. A szakember segíthet abban, hogy ezen a kacskaringós úton a helyes irányba haladjunk.

Előadásokat tart, online magazint vezet, könyveket ír, mindemellett praktizál is. Hogy jut minderre energiája, ideje?

Ez egy zsonglőrmutatvány. A praxis nagyon fontos amiatt, hogy élő kapcsolatom legyen a kliensekkel, de ugyanilyen fontosnak tartom, hogy minél szélesebb körben ismertté váljanak ezek az elképzelések. Szeretném, ha minél több emberhez eljutna az üzenet, hogy van remény és van lehetőség a változásra. A legfontosabb üzenet az: ne fogadjuk el, hogy szenvedünk, kínlódunk, rossz párkapcsolatban élünk, hanem higgyük el, hogy tudunk változtatni. Egyfajta missziónak tekintem az előadás-sorozatokat is, ezért hajlandó vagyok ilyen zsonglőrmutatványokra.

Mi volt az Ön személyes indíttatása, motivációja a pszichológusi pályaválasztásakor?

Világéletemben pszichológus szerettem volna lenni. A ’80-as években a szüleimmel disszidáltunk Németországba. Ott találkoztam a család egyik barátjával, aki pszichológus volt. Mindig órákig hallgattam az ő történeteit, ahogy mesélt a munkájáról. Megbabonázott az egész világlátása és az, hogy lehet embereken segíteni. Így már tizenöt éves koromban elhatároztam, hogy én is pszichológus leszek.  Persze, volt az én életemben is egy nagy vargabetű, hiszen a pályámat egy multinacionális vállalatnál kezdtem projektmenedzserként és csak harmincévesen gondoltam úgy, eljött az idő, hogy kiteljesedjek ebben a szakmában is.

Milyen üzenetet fogalmazna meg az erdélyi, székelyföldi emberek számára?

A székely emberek nagyon bátrak. Azt gondolom, a történelem során számtalanszor bizonyították a bátorságukat. Ahhoz, hogy a családi múltunkat feltárjuk és elinduljunk a változás irányába, bátorságra van szükségünk. Én ezt üzenem a székely embereknek: vegyék elő a hagyományos bátorságukat és merjenek változtatni a rossz mintákon.

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X