Van esély kiszállni a mókuskerékből? − Kasza Izabella pszichoterapeuta a lassú élet művészetéről

Van esély kiszállni a mókuskerékből? − Kasza Izabella pszichoterapeuta a lassú élet művészetéről


-A A+

„Nekem erre nincs időm!” – alighanem sokszor halljuk-mondjuk a mindennapokban. A munka mindig sok, a naptárunk tele van, és ha már nem bírjuk, legfeljebb megiszunk még egy kávét, esetleg bekapunk egy magnéziumtablettát. De jó ez így nekünk? Van esély, hogy kiszálljunk a mókuskerékből? Vagy legalább lelassítsuk? Kasza Izabella pszichoterapeutával többek között ezekről beszélgettünk.

Azt hiszem, nem is annyira a választott foglalkozásunkkal van baj, inkább azzal, hogy a minket körülvevő információs és fogyasztói társadalom sokszor anélkül követel egyre nagyobb részt az időnkből és a gondolatainkból, hogy ezt egyáltalán észrevennénk…

Valójában a „kell”-ek korát éljük anélkül, hogy ennek teljes egészében tudatában lennénk. Meg kell tennem, el kell mennem, igent kell mondanom, nekem is ott kell lennem azok a mondatok, amelyek a mindennapjaink szóhasználatában vezető helyet vívtak ki maguknak. Kell a legújabb típusú okostelefon és a sok-sok kütyü, kell a sok kellék, amely közvetve vagy közvetlenül egy jobb életet, több izgalmat és ennélfogva teljesebb életet ígér, és amely biztosít afelől, hogy vagyok olyan…, mint a másik. Számomra sokszor ördögi körnek tűnik, amelybe nem tudom hogyan és mikor kerülünk bele. Amikor a kell szót kimondtam egy másik hasonló szó jutott eszembe, nevezetesen a kellék szó. Hiszen sokszor a saját életünkben sem főszerepben, hanem kellékként, kiegészítőként vagyunk jelen, és a vezető helyre pedig mi magunk a fogyasztást helyezzük.   

Mit gondol, ki lehet kapcsolni manapság az okostelefont?

Ki, csak ehhez sokkal több tudatosságra van szükség, mint a bekapcsolásához. Sok emberrel beszélgetve vonom le azt a következtetést, hogy nem is vesszük észre, milyen sok időt töltünk el aktív kapcsolatban az okostelefonunkkal. A mobil használata a különböző kapcsolattartási lehetőségeken keresztül (telefonálás, szöveges üzenet, közösségi média) valamikor talán arra volt hivatott, hogy szabadabbak, egymás számára elérhetőbekké váljunk. A vezetékes telefon anno helyhez kötött bennünket, sok írott és íratlan szabállyal arra nézve, hogy mikor illik telefonálni, milyen hosszúra nyúlhat egy beszélgetés, és még sorolhatnánk. Az új korszakkal azt reméltük, hogy mindez meg fog változni. Ami meg is történt, csak eltérően, mint ahogy azt reméltük. Kicsit az az érzésem, mintha kiengedtük volna a szellemet a palackból, és most nem tudjuk visszaparancsolni, mert elfelejtettük a varázsszót.

A kikapcsoláshoz visszatérve, ha kikapcsolom a telefonom elérhetetlenné válok, ha kikapcsolom a telefonom talán le-, illetve kimaradok valamiből, elszalasztok egy kitűnő lehetőséget. Ha a párom, a gyerekem, az anyám kikapcsolja telefonját azonnal elkezdek aggódni, a kérdések fénysebeséggel cikáznak az agyamban, és mindegyik valami lehetséges problémára utal. Szorongok, félni kezdek, aggódom, hogy a számomra kedves személlyel történt valami, és bár békés helyen élek, mindenféle rémtörténet pörög le lelki szemeim előtt.

Ahhoz, hogy a mobilom ki tudjam kapcsolni, szükség van arra, hogy a szorongásaimat és félelmeimet legyőzzem, hogy (újra) megtanuljak bízni a szeretteimben, hogy az adott szó ereje kissé rehabilitálódjon. Az utóbbiról jut eszembe talán az egyik leghétköznapibb példa, ami ezt tükrözi. Kérem, játszanak velem.

Képzeljék el, hogy barátnőjükkel/barátjukkal/szülőjükkel megbeszélték, hogy holnap, délután 15.00 órakor a Főtéren (Kolozsváron szinte mindenki kedvenc találkahelye) találkoznak. És a játék: gondolja végig hányszor fognak még részleteket egyeztetni a találkozás előtt, hányszor fogják használni az okostelefon különböző kommunikációs csatornáit, ahhoz, hogy részleteket beszéljenek meg? „Akkor ma találkozunk? Biztos elérsz? Jaj, olyan rossz napom van, nem tudom hogy érek oda a találkozóra. Ha egy kicsit kések, baj? Ugye akkor 15.00 órát beszéltünk meg?“ lehetnek a gyakran váltott üzenetek. Aztán kérdezzék meg önmaguktól: szükség van minden egyes üzenetre, ahhoz, hogy holnap/ma találkozzunk? Ha úgy döntenek, hogy nem, akkor talán gondolják tovább a helyzetet, és válaszoljanak arra, hogy mit nyújtanak Önöknek az okostelefon adta lehetőségek ebben a helyzetben? Megnyugvást, hogy a másik szavatartó ember, hogy az Ön személye fontos számára, hogy a bizalmával nem fog visszaélni?

Nem vitatom, hogy az mobiltelefonnak sok előnye van, egy kicsit csak azt sajnálom, hogy nem jár hozzá használati utasítás, és így egy olyan eszközzé válhat, ami sokat rombolhat bennünk, kapcsolatainkban, hit- és értékrendszerünkben. 

Hogyan tehetjük magunkat érzékennyé a saját ritmusunkra? Mert ugye az eleve „pörgősebbeknek“ úgy tűnik, semmi sem sok, de az introvertáltak, szemlélődőbbek inkább a saját világukban élnének. Már ha a társadalom mindezt hagyná...

Először is fel kell ismernünk, hogy nem a saját ritmusunkban élünk. Sajnos ebben segítséget csak a hozzánk közelállóktól remélhetünk, mert a társadalom mint egész a gyorsaságot (gyors életmód, gyors előrelépés, gyors kielégülés), az azonnaliságot (nem kell várni, nem kell késlelteni, nem kell megismerni) és a nekem legyen jó elveket hirdeti. Ezek hatására aki pörgős, még pörgősebbé válik, aki visszahúzodó, befeléforduló, még befeléfordulóbbá válik. Önmagunk és a világ megismerése segíthet abban, hogy olyan saját ritmust találjunk, amellyel a világban élni tudunk. Segíthetnek azon személyek példái, akik a mintaképünkké váltak, illetve sokszor a hátunk mögött vagy éppen előttünk haladó több generáció, hiszen családunk olyan generációkon túlívelő tudással bír, amelyből sokszor merítkezhetünk.

Milyen tünetek jelzik, hogy kimerültünk, szükségünk lenne a regenerálódásra?

Nagyon változóak lehetnek ezek a tünetek, sokszor a fizikai fáradtság, a kimerültség, a folyamatos ingerültség, az odafigyelni képtelenség érzése, illetve a gyakori, kisebb vagy nagyobb egészségügyi problémáink is. A lelkünk az agyunkat sokszor kijátssza, és így elhitetjük magunkkal, hogy nem is olyan rossz, nem is olyan fárasztó, de a lelkünk a testünket soha nem tudja kijátszani, és a testünk reagál. Lehet egy-egy tünettel, egy-egy kisebb megfázással vagy akár súlyosabb betegséggel. Egyszer csak a rohanó életem benyútja a számlát, amit haladéktalanul és maradéktalanul ki kell fizetnem. És ha anno nem mentem el szabadságra, mert nagyon sok fontos dolgom volt, majd elmegyek betegszabadságra, attól függetlenül, hogy mennyi munka vagy elintéznivaló vár rám.

Michelle Obama önéletrajzi regényét olvasva sok mindenen elgondolkoztam. Az egyik idevágó gondolata az emlékezés. Elmondása szerint kevésbé emlékszik élete egy bizonyos időszakának a történéseire. Szerinte ez azért van, mert túl sok minden történt, és túl kevés idő volt a reflektálásra. Megérintett és elgondolkoztatott ez a gondolat, és biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében vannak ilyen történések, ezért ha azt észleljük magunkban, hogy nem emlékszünk, hol voltunk és mit csináltunk múlt hét szerdán, akkor álljunk meg egy pillanatra, és kezdjük el keresni a saját ritmusunkat.

Mi van, ha úgy érezzük, nem tudunk kikapcsolni, folyton a megoldatlan problémákon jár az eszünk?

Ilyenkor úgy érzem, nagyon jól jönne egy bevált recept, de sajnos nincs ilyen. Mindennapi életünk során sokszor érezzük ezt. Van akinek a hit, a templomba járás, az ima, a meditáció, a jóga, a pszichológiai tanácsadás, a barátnőkkel való kávézás/a barátokkal való sörözés szokott segíteni. Most tudatosan csak a pozitív megoldási lehetőségeket soroltam. Bár eltérőek, a felsorolt lehetőségeknek vannak közös elemeik is, azaz felismerem, hogy baj van, és tudatosan teszek érte valamit elemek. A lelki jólét akárcsak a fizikai és anyagi jólét komoly munka eredménye, nem magától adódik. A sok kicsi Én korában sokszor vissza kell térnünk a Mi-hez, hogy énerőnkön túl megtaláljuk a számunkra legjobb megoldásokat. Szükség van ehhez arra is, hogy elfogadjam, hogy a mindenhatóságom nem valódi, hogy nem egyedül vagyok a világon, és ennélfogva együttes erővel sikerülni fog a megoldatlan problémák sokaságát, ha nem is minden esetben megoldani, de legalább megszelidíteni.

Mi lehet a túlpörgés következménye?

Elsősorban az elmagányosodás és elzártság jut eszembe, hisz ezek korunk talán legnagyobb csapásai. Napjainkban amikor minden és mindenki elérhető, amikor sokunkat sok ember vesz körül, amikor a társaság (reális vagy virtuális) csak egy gombnyomásnyi távolságra van tőlünk, az ember rettenetesen magányos. Fél a kudarctól, fél a másik embertől (hamarabb előléptetik, hamarabb szül gyereket, ebből vagy abból több van neki stb.) és fél önmagától. Azt hiszi, hogy mindenkivel tartania kell a lépést, csak éppen önmagáról feledkezik meg. Ezért rohan vagy elbújik, kerüli az igazi meghittséget, a mély és bizalomteli kapcsolatokat, sokszor felemlegeti a múlt sebeit és vétkeseket keres, mindenképpen magányossá válik, és bár legtöbbször a társadalom része, elzárva él és éli meg önmagát. Innen a kiégés, depresszió, a pánikrohamok és sok más betegségek csak egy lépésre vannak.

Mindezek már nemcsak a segítő szakemberek realitásai, hanem a mindennapoké is. A pánikroham leírásával nemcsak szakkönyvekben hanem villamosokon, vonaton, a parkban sétálva is egyre gyakrabban találkozunk. A kérdés ami bennem felvetődik, hogy mindezek megélése és tudása hány embert késztet arra, hogy a saját ritmusát kezdje el keresgélni? Hiszen a keresés legalább annyira fontos folyamat, mint maga a megtalálás és az azt követő megélés.

Önnek mit jelent az énidő? Hogyan szokott kikapcsolódni?

Az énidő ajándék, ami nélkül nem tudnék feltöltődni, erőt gyűjteni a mindennapokhoz. Gyakran sétálok, sokat olvasok, utazom, és olyan emberekkel töltöm az időmet, akik kedvesek számomra, valamint próbálok lemondani a protokoll (úgy illik, hogy) találkozókról. Tanulok, új dolgokat magamról, a többiekről és a világról és arról, hogy mennyire nem vagyunk egyformák, ahogyan az életeink, álmaink és vágyaink sem azok.

Manapság sokszor a hobbit is teljesítményként fogjuk fel, mert hát ott a Facebook, ki kell posztolni a külföldi utazást, hegymászást, vagy akár még a főzést is…

A kellek...és a kellék...akárcsak a kisgyermeknek nekünk is szükségünk lehet a megerősítésre, arra, hogy valaki igazolja, hogy jók, sikeresek és boldogak vagyunk. De ettől leszünk boldogak, jók és sikeresek? Úgy látom, sok eszközünk van, amit használati utasítás nélkül, jól, jobban vagy rosszul használunk. Például a Facebook esetén hol van a határ a magánélet és nyilvánosság között, hol van a határ a megosztás és a magamutogatás között? Hiúság vására talán vagy kapcsolati háló? Erőforrás vagy visszahuzó erő? Határok nélkül erősödik a szorongás, a félelem, átveszi a vezetést a megfelelési és sok esetben a feltűnési vágy.

Én a hobbik által gazdagabbnak élem meg magam, felszabadulok, elfelejtem a mindennapokat, és erőt gyűjtők a sokszor rutinos és szürke hétköznapokhoz. És Ön?

Ha már a rutint és szürke hétköznapokat említette, vannak arra valamiféle praktikák, hogy az idegörlő rutintevékenységben is valamiféle örömöt leljünk?

A csak úgy tevékenységek. Csak úgy sétálok egyet, csak úgy kávézok/ teázok egyet, csak úgy megnézek egy előadást/egy filmet, csak úgy elmegyek egy szakemberhez. Nemrég a közösségi médián láttam, hogy a természetben eltöltött időt, illetve a múzeumlátogatást szakemberek receptre is felírhatják majd. Én már most ajánlom a természetet, a kultúrát és a meghitt beszélgetéseket, ahol nemcsak az a fontos, hogy én elmondhassam a véleményem, hanem az is, hogy meghallhassam a beszélgetőtársam véleményét, hisz így elindulhat egy folyamat, amely változást indíthat el bennem. Mert változás nélkül nincs megújulás sem fejlődés, és mert az igazi, tartós változás mindig belülről indul el.

És hogy nem várom meg, amíg már olyan mélyen benne vagyok a rutinban, hogy kis sem látszom, hogy figyelek magamra legalább annyira, mint a környezetemre, és csak úgy sietek, hogy a lelkem is utolérjen.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X