Az öröm különleges matematikája – angyalváró beszélgetés az ötgyermekes Koszta családdal


-A A+

Nem terveztek nagycsaládot, aztán a gyermekek szépen sorban „jelentkeztek”, és így elfogadták azt, hogy a teremtésben munkatársai lehetnek a Jóistennek – mondta Koszta Enikő és István, mindketten evangélikus-lutheránus lelkészek Brassóban és öt különböző korú gyermek szülei. December 23-án látogattuk meg otthonukban, ahol éppen a család legkisebb sarja, a hároméves Rózi születésnapjának ünneplésére készülődtek. Rebeka és Ilona (Sziszi) már középiskolás, István (Pisti) hetedikes, Árpika másodikos – szüleikkel együtt ők is elmondták: miért szeretik, hogy nagy a családjuk. Angyalváró beszélgetés következik egy vidám kis közösséggel, amelyben az örömnek különleges matematikája van.

A karácsony különleges számotokra, mert közvetlenül Szenteste napja előtt született legkisebb lányotok, Rózi. Hogyan éltétek meg a születés csodáját együtt, Enikő, milyen volt az a három évvel ezelőtti karácsony?

Rózi az ötödik gyermekünk, aki december 23-án született, úgyhogy három évvel ezelőtt a Szentestét kettesben töltöttük a szülészet egyik termében. Elénekeltem neki a Mennyből az angyalt. Érdekes volt mindamellett is, hogy másnap már hazaengedtek, tehát karácsony első napján már itthon voltunk: Rózit „kagylóstól” betettük a karácsonyfa alá, mindenki körbeállta és csodáltuk, mert valóban ajándék volt családnak. Isten megadta, hogy úgy tudjunk örülni neki, mintha az első gyermekünk lenne. Tudom, hogy sokak számára ez érthetetlen, de pont azzal az örömmel vettük körül. Sőt, többszörös örömmel vártuk, mert a szűk család hat tagja rajongta őt körül. Tudtuk, hogy karácsony táján érkezik majd, de a napot nem, mert természetes szülésem volt. Végül 23-a lett, szép karácsonyunk volt.

István, te mindeközben itthon a család többi tagját „menedzselted”. Nehéz volt megbirkózni ezzel a kihívással? Volt-e a segítséged ebben?

Ha jól emlékszem, a feleségem néhány nappal a szülés előtt már bevonult a szülészetre – de amúgy az összes többi alkalommal is megelőztük a szaladást, rohangálást. Úgyhogy ő már két napja bent volt, így mi is felkészültünk lelkileg, meg aztán volt egy kis rutinunk is. Telefonon tartottuk a kapcsolatot végig, bentlétük alatt, itthon meg mindenki a maga módján készülődött, hogy Rózit „meghozza az angyal”. Mindenki izgatottan várta őket haza, de telefonbeszélgetéseket is, amelyek ezt megelőzték.

És aztán lett egy elég rendes internet-számlánk is, mert a feleségem youtube-ozgatott, hogy gyorsabban teljen az idő. Tény az, hogy mi itthon álldogáltunk egyik lábunkról a másikra, vártuk, hogy megszülessen Rózi, a telefonom folyton ott volt a párnám mellett, tartottam a kapcsolatot a főnővérrel, aki a szülésnél segítkezett. Anyósom segített itthon, rendezte a konyhai teendőket, a takarítást, a lányaim meg a fiaim pedig a keze alá dolgoztak. Ez a karácsonyunk több volt a megszokott ünnepnél, mert a megszokott ajándékok mellé érkezett egy másik is, amely lélegzett és visszamosolygott. Minden gyermekem esetében emlékszem, hogy milyen autóval hoztam ki a szülészetről, hogy egyedül vagy a család valamelyik tagjával mentünk értük. De én csak most mondhattam azt, hogy érettebben viszonyultunk az egészhez, mert Rebeka és Sziszi születésekor még egy kicsit bizonytalanok voltunk. Most meg nemcsak a szuszpansz volt, hanem pontosan tudtuk, hogy mire várhatunk.

Egy ekkora család, gondolom, teljesen szabályos közösségként működik, amelyben feladatok is vannak. Rebeka, elmondanád, hogyan néz ki ez a munkamegosztás?

Mi, a nagyobbak egyre több dolgot csinálunk, egyre több mindenben segítünk a ház körül. A fiúknál még megvan az, hogy csak a saját dolgaikat teszik el, a mások dolgai nem az övék, így azokat nem. Mi Sziszivel (Ilonával) már tudjuk azt, hogy nemcsak a saját dolgainkat kell rendbe raknunk, hanem a többiekét is azért, hogy anyunak segíthessünk minél többször, minél gyakrabban. De apu is sokszor megszólít, hogy „segítsetek anyátoknak”. Anyu nem nagyon szokott szólni, ő csak dolgozik csendben, de apu viszont igen.

Karácsonykor pedig mindig jön valamelyik nagymamánk segíteni, mert anyunak és apunak a templomban kell szolgálniuk, nagyon szorgos időszakuk ez. Ilyenkor nagy családi takarítások szoktak itthon lezajlani, a nagyszülők meg sütnek-főznek, és mi is besegítünk egy-egy kalács elkészítésében. A fiúk meg csak élvezik az életet, többnyire játszanak Rózival… Mondjuk, Pisti egyre többet segít, mert ugye mi Sziszivel lassan kirepülünk majd a családi fészekből, és neki kell majd átvennie az irányítást, mert ő lesz a legnagyobb gyermek a háznál.

Ilona, te nagyon szeretsz kisgyermekekkel foglalkozni, és nemcsak a kisebb testvéreiddel, hanem az idegen kisgyermekekkel is. Nem nehéz szót értened a picikkel, van-e erre saját stratégiád?

Mivel ilyen sokan vagyunk és van három kisebb testvérem, elég jó sok tapasztalatot szereztem az évek során. Alig tízéves voltam, amikor Árpika megszületett és rengeteget foglalkoztam vele. Amikor ő született, akkor jöttem rá igazából, hogy mennyire szeretek kisgyermekekkel foglalkozni, és hogy nekem nagyon megy ez az egész. Amikor meg Rózi született, elmondhatom, hogy elég nehéz karácsonyunk volt, mert édesanyám nagyon sok mindent szokott csinálni ünnepekkor itthon, és akkor Rebekával rá kellett jönnünk, hogy milyen nehéz is nélküle – ellátni a testvéreinket és foglalkozni velük.

Betekinthettünk abban, hogyan működik közösségként a nagycsalád, azonban azt sem felejthetjük el, hogy ti mindketten lelkészek vagyok, a brassói evangélikus-lutheránus egyházközséget vezetitek, itt tevékenykedtek. A szórványban ráadásul az egyháznak is más szerepe van a már megszokottak mellett. István, hogyan látod az egyházközség elsődleges feladatát, küldetését?

Hát, elsődleges szerepe a felekezeten belül egy bizonyos földrajzi helyen élő közösségnek egyfelől az intézménybe, másfelől a lelki közösségbe való szervezése. És úgy gondolom, hogy egy ilyen közösségben akkor van rend és minden a maga helyén, ha nem elsősorban intézményként, gazdasági létesítményként működik, hanem a lelkiség vezeti.

Az egyház az Istentől való és azért, hogy az emberekben a lelki egyensúlyt megtartsa, ezáltal váljon lelki közösséggé. Ezen belül a papság feladata az – mert minket is eskü köt, akár a az orvosokat,  és hat éven keresztül minket arra képeztek ki és neveltek –, hogy az egyházközség tagjaira úgy tekintsen, mint a saját családtagjaira. Persze az nem egy könnyű feladat, hogy az ember a vérrokonai mellett a lelki rokonai között is úgy tevékenykedjen, hogy gyakorta ott még több időt tölt, mint amennyit a családjával. Ez így volt előző szolgálati helyemen, Krizbán is, és így van ez most Brassóban is.

Szerencsém van azzal, hogy a feleségem is szolgál, és mindemellett a családunkban a feladatokból ő veszi ki a nagyobb részt, állandóan a gyermekekkel van. Én meg a gyülekezetben tevékenykedtem többet, ami persze nem jelenti azt, hogy másodlagos a családom, de mindkettőre kell legyen elegendő időm. És a gyermekeinkben is tudatosítottuk azt, hogy milyen fontos szerepet tölt be az életünkben az egyház.

A Jóisten, amikor az embert teremtette, közösségben képzelte őt el, amelyben azt is meghatározta, hogy mit jelentsen a rend. Én meg úgy gondolom, hogy ez a családban is így van: az Ő mindenható, gondviselő szeretete működteti a dolgokat. Ha pedig az ember jól megvan a családjában, akkor a munkáját is élvezettel végzi, már nem nyűg az egész, hanem következetes kötelességtudat, hivatás.

Enikő, te foglalkozol a parókia körüli közösségi tevékenységekkel, emiatt ennek a beszélgetésnek az időpontját sem volt könnyű egyeztetnünk… Mondd el, kérlek, hogy melyek ezek a tevékenységek, amelyek év közben is zajlanak.

December nagyon zsúfolt hónap az egyház életében is, több szolgálat van ilyenkor a rendes alkalmak mellett. Ezen kívül játszóházat is vezetünk, néptánccsoportok működnek itt, valamint a Mátka népdalcsoport – ez utóbbival advent idején minden vasárnap felléptünk valahol, meghívtak ide-oda, azt is mondhatom, hogy „turnén” voltunk.

Mindeközben persze idehaza is zajlott a készülődés az ünnepekre, nagytakarítás meg ehhez hasonlók. Ezért is nehéz volt összehoznunk ezt az időpontot…

Hadd térjek vissza a családhoz és kérdezzem meg tőled folytatásképp: amikor összeházasodtatok, terveztetek-e ekkora családot?

Mi nem terveztünk, főleg nem gyerekeket. Ezt úgy kell érteni, hogy nem mi vagyunk a tervezők, hanem a Fennvaló, mi csupán elfogadtuk az életet. Nem mondtunk soha számot, ha valaki megkérdezte, hogy hány gyermeket szeretnénk. Bár évekkel ezelőtt lehet, hogy éppen a próféta szólt belőlem, amikor a teológiára felvételiztem és a nyelvvizsgáztató tanár megkérdezte – holott nem tartozott a vizsgatételek közé –, hogy hány gyermeket szeretnék majd?! És én akkor rávágtam, hogy „ötöt”. Aztán nemrég meg is lepődtem azon, hogy micsoda próféta tehetség lappangott akkor bennem… Nem terveztük például azt, hogy a gyermekek ekkor és ekkor jöhetnek, hanem ők jöttek, mi meg elfogadtuk őket. Én is nagycsaládban nőttem fel: hárman vagyunk testvérek, de édesanyámék például ötön, így a világ legtermészetesebb dolga volt számomra, hogy állandóan tele volt a házunk unokatestvérekkel, nagybácsikkal, nagynénikkel.

És te, István, hogy álltál ezzel a fajta tervezéssel?

Nem voltak nekem ilyen jellegű terveim, hanem hagytam, hogy alakuljanak körülöttem a dolgok, és megpróbáltam mindig a lehető legjobb lehetőséggel élni. Nem terveztem soha nagyon előre, így az életem sem volt soha erőltetett.

Szerencsésnek tartom magam: a magánéletemben és lelkészként is az ajtók mindig egyenként nyíltak meg előttem. És ez is így alakult: a gyermekeim „jelentkeztek” sorban, én meg csak mondtam, hogy „hála a Jóistennek!” Ráadásul azt gondolom, hogy a nemzet megtartásáról és a gyülekezetépítésről, anyaszentegyházról is csak akkor lehet hitelesen prédikálni a szószékről, ha az ember ezt ténylegesen meg is éli a hétköznapjaiban.

A jelenkor egyik legnagyobb szülői gondjaként a munka és a család összehangolását szokás emlegetni, és ez szerintem azért jelent gondot, mert éles szembenállásban fogják fel az emberek a kettőt, mint amik kizárják egymást. Te hogy látod ezt, Enikő?

A mi munkaidőnk kissé más, viszonylag rugalmasabb, mint a megszokott nyolcórás. A munkahelyünk és az otthonunk szinte egy, és csak akkor kell elmennünk, ha temetés van vagy családlátogatás, úrvacsoraosztás, adminisztrációs teendő. De be tudjuk úgy osztani, hogy a kettőt összehangoljuk. A nagyobb gyermekek is sokat segítenek, így jól megfért a kettő együtt – a házimunkát és a hivatásomat. A nagycsaládnak az is előnye, hogy a gyermekek vigyáznak egymásra, soha nincsenek egyedül, mert jól lefoglalják egymást, mindig kerül egy nagyobb testvér, akire rá lehet bízni a kicsit. És ez nagyon megnyugtató, mert ugye a nagycsaládot mindenki úgy képzeli el, mint egy óriási terhet, közben pedig egy megtartóerő, önmagát tartja fenn. Sokszor nincs is szükség külső segítségre.

Mi főként hétvégén dolgozunk, akkor meg mind itthon vannak a gyermekek, együtt jól elvannak. Nem azt mondom, hogy könnyű és zökkenőmentes volt ez mindig, de sikerült összehangolni.  Másfelől meg az is igaz, hogy nincs közös és hagyományos vasárnapi ebéd, mert mi olyankor dolgozunk. De ezt már a gyermekek is elfogadták.

A munka és család viszonyáról általában csak nőket szokás faggatni, de István, én ezt tőled is megkérdezném. Te többet is vagy távol…

Akármennyit van az ember távol a családjától, mindig magával viszi, és nemcsak a gyermeke fotóját a pénztárcájában, hanem a gondokat is. Én mindig úgy megyek el, hogy nemsokára úgyis hazajövök: fizikai távollét adódik, de ez soha nem azt jelenti, hogy elszakadok a családomtól, vagy ne tudnám összeegyeztetni a munkámat a mindennapi családi életünkkel.

Ahogy ezt a feleségem is említette, nekünk viszonylag más a munkamenetünk, mint a kapitalista világrend szokványos napi programja. De az is igaz viszont, hogy állandó készenlétben kell lennünk, mert ha telefonálnak, hogy baj van, akkor nekünk mennünk kell azonnal. Vagy ha valaki a gyülekezetből bekopogtat a nap bármelyik órájában, akkor mi fogadjuk, a gondjait meg kell oldanunk.

Nálunk emiatt soha nincs olyan, hogy lejárt a program, hogy bezárom az irodát és kizárom a világot. Nem azért mondom, hogy magam fényezzem, de egy hivatástudó papnak gyakorlatilag nincs magánélete, mert ha az illető a közösségében egy családias légkört szeretne kialakítani, amelyben az emberek testvérekként tekintenek egymásra, akkor ott nincs olyan, hogy valaki zavar, mert alkalmatlan időben érkezik hozzánk.

Aztán azt is megtapasztaltam, hogy a Jóisten annyira megszégyenített, amikor egy-egy ilyen helyzetet nem megfelelően fogtam fel. Minap például volt egy olyan történetem, amely a lelkemet és a hivatástudatomat is megerősítette. Éppen lejárt az istentisztelet és hívtak, hogy menjek egy beteghez úrvacsorát osztani. Alkalmatlannak találtam a pillanatot és bosszankodtam is. De amikor odamentem abba a garzonlakásba és megláttam azt az öregasszonyt, hogy milyen állapotban és körülmények között él, holott a fia két tömbházra lakik, de havonta csak egyszer látogatja meg… Úrvacsorát adtunk neki, elénekeltük a Csendes éjt, és láttuk, hogy neki ez mennyire jól esik – remegett és sírt, mert négy éve templomba sem tud jönni. És gondoltam magamban: „Jóistenem, ennek az asszonynak milyen sokat jelentett ez,és ezt én visszamondtam volna csak amiatt, hogy nem találtam megfelelőnek a pillanatot?!”

A lelkésznek amúgy is arra kell hangolnia magát, hogy jó családtagokat neveljen, akik számára a közösségi munka nem teher, akik nem kérdezik meg azt, hogy „ezt most miért kell megcsinálni”, akik nem haladnak úgy el a problémák mellett, hogy meg sem akarják látni ezeket, hanem odaállnak és tesznek valamit. Ilyen tekintetben következeteseknek és öntudatosaknak kell lennünk azért, hogy legyen egy jövőképünk. Mert különben az elődeink hiába éltek, ha mi nem tudjuk átadni mindazt, amire ők neveltek minket.

Legyen annyi bátorságunk, és ha kell, akár vonuljunk el, gondoljuk végig, hogy miben vagyunk a legjobbak. Mert rájöhetünk: ha az úton elindulunk, akkor jönnek a lehetőségek is, nyílnak a kapuk, haladunk előre, nincs akadály. De ha ezeket nem halljuk meg, pusztán az anyagi egzisztenciánk köt le, akkor ez nem engedi, hogy eljussunk a felszabadulás kívánt szintjére. A félelmeink abban is megakadályozhatnak például, hogy szülők lehessünk. De ha megengedjük magunknak, hogy abba a helyzetbe kerüljünk, akkor megláthatjuk, hogy teljesen átformálódik minden, megváltozik a világképünk és újjászületünk. Ehhez pedig csak egyetlen lépést kell megtenni, utána jön minden magától.

Ezt most mindnyájatoktól kérdezem: mit mondanátok azoknak, akik azt gondolják, hogy egy ilyen népes családot nem lehet fenntartani, mert „nem tudom megcsinálni, nem értek hozzá”…?

Enikő: Lehet, hogy furcsán hangzik, de öt gyermekkel könnyebb, mint egy gyermekkel. Mert az öt gyermek itt nem ötször egy gyermeket jelent, hiszen megoszlik minden. Oszlik a teher és sokszorozódik az öröm. Ez egy ilyen különleges matematika… Nem annyival nehezebb, ahánnyal több gyermek van. Sőt, egyre könnyebb, mert szülőként egyre lezserebb az ember, nem szorong annyit, mert látja, hogy minden működik, ért hozzá. Egészen hétköznapi nyelvre fordítva: gyakorta a gyermekek egymást fárasztják le, nem a szülőt. A társasjátékhoz nem kell hívni szomszédot és rengeteget segítik, elaltatják és megfürdetik egymást. Nyilván, ez nem azt jelenti, hogy a szülőknek semmit nem kell már tenniük, de nem igaz az, hogy borzasztóan nehéz vagy kibírhatatlan lenne az életünk.

És rengeteg az örömteli pillanat, a lelki ajándék és töltekezés. Nevetünk, sírunk és vitatkozunk is, és mindebből épülünk és gazdagodunk.

Ilona: Érthető, hogy egy kívülállónak miért tűnhet nehéznek a nagycsaládos élet, de szerintem a mi családunkban senki nem tudná másképp elképzelni az életet. Én is, ha felnövök, nagycsaládot tudok elképzelni magamnak, mivel így nőttem fel és rengeteg tapasztalatot is szereztem.  Látom, ahogy mindenki adja mindenkinek a szeretetet. Karácsonykor se tudnám elképzelni azt, hogy csak ketten-hárman legyünk, hanem így a legszebb, hogy heten vagyunk.

István: Én nem értek egyet azzal, hogy érthető az, hogy kívülállók számára nehéznek tűnik a nagycsaládos élet. Ha nem próbálunk ki valamit, akkor honnan tudjuk, hogy nehéz?! Az élet egy olyan dolog, amit nemcsak szemlélni tudunk és hálát adni érte, hanem közvetíteni is tudjuk… Szerintem ennél magasztosabb feladata nincs az embernek, mint az, hogy a teremtésben, az életközvetítésben a Jóistennek „munkatársa” lehet. Aki ettől elzárja magát, és aki ennek hátat fordít tudatosan és szándékosan, ezzel a legméltóságteljesebb hivatásának mond nemet.  Persze, vannak olyan helyzetek, amelyben különféle okok miatt nem lehetséges az életközvetítés, de ahol viszont lehetséges, kialakult a környezet és megvan rá minden adottság és még az anyagi biztonság is, mégis ellentmondunk ennek, akkor én azt már nem értem.  

Mindenesetre én sokkal szegényebb volnék, ha nem lenne ilyen nagy családunk, bár itt a „nagy” is relatív, ha arra gondolok, hogy nagyapámék hányan voltak… Minden egyes utód, aki körülöttünk forog, visszamosolyog ránk, és aki, ha kell, kijavít, mert sokszor értelmesebb, mint mi – ez mind helyre teszi azt, hogy „ezért éltem”. A többi nem számít. Mert az nem egy szempont, hogy elkoptatunk tizenöt rend ruhát…

Rebeka:  Én arra emlékszem, hogy amikor öt-nyolc osztályos koromban megkérdezték, hogy kinek-kinek hány testvére van, és én elmondtam, hogy négy, akkor mindenki rossz értelemben nézett egy nagyot: „hú, milyen nehéz lehet nektek, verekedtek, veszekedtek”… De ahogy teltek az évek, és ha például most elmondom valakinek, hány testvérem van, akkor csodálóan néznek rám:  egyesek – az egykék például, meg azok, akiknek csak egy testvérük van – még irigylik is a helyzetem. És szerintem még nem is most a legjobb, hogy ott vannak a testvéreink, hanem akkor, amikor gondjaink vannak, mert van támaszunk. Én úgy gondolom, hogy nagyon szerencsések vagyunk.

István (Pisti): Szerintem egy nagycsaládban sokkal aktívabb, kalandosabb az élet, mint egy kisebb családban.

Mert elmegyek az iskolába, hazajövök, és itthon nem csinálok semmit, mert nincs, akivel beszélgessek. Főleg tinédzser korban, amikor nem egyezünk jól a szüleinkkel, sokkal magányosabbak lehetünk egy kisebb családban. De ha van három-négy testvérünk, akkor valamelyikkel biztos, hogy el tudunk beszélgetni gondjainkról, bánatainkról.

Árpika: Nekem is sokkal jobb, hogy nagy családom van, mert velük tudok játszani meg minden. Ha csak egy testvérem lenne, nem tudnék ilyen jól szórakozni. Sokkal jobb így, mert sok a családtag, sokan vagyunk.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X