keresés

Zárvány vagy szórvány?

Brassóban a XX. század fordulóján zömében szász volt a belváros, román a Porond és magyar a Bolonya. A belvárosiak anyanyelvi szinten beszélték a magyart és a románt, a porondiak a magyart és a németet, a bolonyaiak pedig a németet és a románt. Elzúgott felettük a két világháború.

A nemzeti intolerancia csak órákra, legfennebb napokra tudta befészkelni magát a városba, de sohasem az óbrassóiak tudatalattijába. Aztán jött a szocialista iparosítás. Jöttek előbb a szomszédos agrármegyékből a munkavállalók: a magyarok sokan, és néhányan románok is. Végül sok ezer embert telepített be a városba a hatalom. Szinte kizárólag román ajkúakat.

A harmadrésznyi magyar lakosság aránya tíz százalék alá csökkent. A Bolonya családi házait lebontották, a magyar negyedet elnyelte a betondzsungel. A lakókat szétszórták a város peremén szaporodó tömbházakba. A szomszédi viszonyok után a baráti viszonyok is leépültek, harmincezer magyar lakta már Brassót, nem egy erős közösség.

Mi itt a Cenk alatt már évtizedek, szinte emberöltő óta elszórványosodtunk – jutott eszembe Zsehránszky Istvánnak az ÚMSZ szerdai számában megjelent véleményét olvasva. Már annyira elszórványosodtunk, hogy eszébe sem jut a magyar szülőknek, hogy teher, ha a külvárosból a jó nevű belvárosi iskola elé naponta kétszer kell beautózniuk gyerekeikkel.

A szórványélmény megtapasztalása ugyanis rávezetett arra, hogy a közösségépítés az egyetlen eszköz az asszimiláció megakadályozására. Szerencsések vagyunk szerencsétlenségünkben!

Azonban kétségtelenül igaza van Zsehránszky Istvánnak: az iskolaválasztás fontos, és nem csupán Brassóban, hanem Kolozsvárt és Nagyváradon, Szatmárnémetiben, de már Marosvásárhelyen is. Az iskolaválasztás pedig sok esetben annak is a függvénye, hogy kapunk-e ösztönzést, mi több, segítséget a közösségtől, amelyhez tartozunk vagy tartozni kívánunk.

A nagyvárosokban élő szórvány- vagy kisebbségi magyar közösségek jelenthetik a korszerű erdélyi magyar társadalom alapsejtjeit. Még rendelkeznek azokkal a hagyományokkal, amelyek a hajdani mezővárosokban vagy falvakban – ahonnan ők vagy őseik származtak – éltek; és rendelkeznek már olyan anyagi háttérrel is, amely ma a modern kultúra hozzáférhetőségét biztosítja. Ráadásul birtokolják a dialógusnak és az interetnikus kapcsolatoknak azt a gyakorlatát, amely a világfalu hálózatrendszeréhez való csatlakozást lehetővé teszi.

A több mint félmillió szórványban vagy kisebbségben élő nagyvárosi erdélyi magyar többsége nem a zárványosodást, hanem az értékteremtés lehetőségét tartja a járható útnak. Előbbit, mármint az asszimiláció és önfeladás útját a tömböt egyedüli megélhető közegnek tartó – sokszor nagyvárosi kisebbségi sorban élő – társadalomkutatók, politológusok, politikusok jelölik ki a szórvány számára.

A valós kiindulópontú, helyes következtetéseket tartalmazó, de téves végkövetkeztetéső elméletek a gyakorlatias segítség elmaradását eredményezik. Ennek hatása pedig valóban romboló.

Miközben iskolabusz szállít hét-nyolc gyermeket a Székelyföldön a kis falvakból a községközpontba, a brassói munkásnegyedek több tucat magyar kisiskolásának jövőjét az dönti el, hogy a szülőnek, nagyszülőnek van-e lehetősége a nyolc-tíz kilométerre levő főgimnáziumba elkísérnie őket.

Miközben egy két-háromezer lakost számláló tömbmagyar községben akár több művelődési otthon is működik, a huszonötezer magyar lakta Brassónak közel két évtizeddel a rendszerváltás után sincs magyar háza, kulturális központja.

Kitől várjuk? Meddig várjuk? – jut eszembe Zsehránszky István kérdése. És agyamban motoszkál a válasza is: senki sem gondoskodik rólunk – helyettünk!

Elszórványosodott városaink közösségeinek erősödése éppen az évtizedek óta tartó atomizálódás miatt azonban nem valósulhat meg pusztán önerőből. Külső segítségre, koherens programokra volna szükség, amelyek keretében a nagyvárosokban élő félmilliónyi magyar önazonosságának megőrzését szolgáló intézmények létrejönnének, vagy ahol még-már léteznek, működésük biztosított lenne.

Lemond-e hát az erdélyi magyarság félmillió tagjáról? Lemondunk-e önmagunkról?

  vélemény