keresés

Lehalászás

Az RMDSZ-előválasztások után többen köszönték meg a helyi újságokban, tehát nyilvánosan a lakosság bizalmát és szavazatait. De csak azok, akiket az urnákhoz járulók vélhetően bejutó helyre rangsoroltak. Aki, mondjuk, mindössze három szavazattal maradt le az utolsó helyről, már úgy érezte, nincs szüksége semmiféle hálaüzenetre, még akkor sem, ha több százan vagy több ezren szavaztak rá.

Pedig a demokratikus közéleti játékokban ott rejtőzik a veszítés lehetősége is. Versenyhelyzetben bárki lehet tizedik, tizenötödik vagy éppen huszadik. Ez nem kudarc, nem tragédia, nem jelenti azt, hogy szakmai erényei, emberi jellemvonásai vagy éppenséggel közéleti tenni akarása csorbult volna, és netán szégyenkeznie kellene amiatt, hogy nincsen ott a győztesek között.

És mivel nem csupán választási, hanem ráadásul olimpiai esztendő is van, ilyenkor mindig Pierre de Coubertin bárót illik emlegetni a részvételre és a győzelemre utaló klasszikus mondásával, amely azonban jóval hosszabb, és általában az élet küzdelmeire vonatkozik.

Az előválasztások veszteseinek tehát semmi okuk a bűntudatra, nem fognak holnap az utcán ujjal mutogatni rájuk, hogy nézd csak, ő is indult és nem jutott be, hanem éppen ellenkezőleg: tisztességes közéleti szerepvállalásuk szándéka növeli értékeiket.

Írom mindezt azért, mert a Magyar Polgári Párt valamiféle kollektív bűntudatra és egyéni elégedetlenségre játszik. Mindegyre megkörnyékezi azokat a polgármester- vagy tanácsosjelölteket, akik az előválasztáson nem jutottak be, és ilyen-olyan ígérgetésekkel szeretné meggyőzni őket, hogy MPP-listán induljanak.

Ha mindezt valamiféle olyan, településekre is lebontott programmal tenné, amelyben a jelöltek jobban bízhatnának, mint az RMDSZ helyi önkormányzati céljaiban, akkor – legyen. De hát erről szó sincs, MPP-program a szállóigévé vált „választás szabadságán” kívül sehol a láthatáron.

A módszer így inkább azokhoz az ügybuzgó térítési törekvésekhez hasonlít, amikor kisebb vallási közösségek a nagyobb egyházakból próbálnak ilyen-olyan, nem éppen az Úr szándékaihoz méltó ajándékokkal és ígérgetésekkel híveket toborozni.

Az RMDSZ-színekben tevékenykedő székelyföldi polgármesterek és tanácsosok, illetve jelöltek hétvégi csíkszeredai önkormányzati konferenciáján nemes egyszerűséggel „levadászásnak” nevezték ezt a módszert, noha a „lehalászás” szó talán találóbb lenne, hiszen a gyors sikerre áhítozó horgászok a máshol felnevelt halakat szokták órabér fejében kiszedegetni a vízből, és otthon majd olyan értékes zsákmányként felmutatni, amelyért nagyon, de nagyon keményen meg kellett küzdeni.

Nem ez az egyetlen jele annak, hogy a Magyar Polgári Párt demokráciadeficitben szenved, hiszen jó néhány más közéleti megnyilvánulásában is érezhető: elnöke legszívesebben a székelyudvarhelyi modellt alkalmazná. Itt ugyanis majdhogynem két esztendeje egyszemélyes a városvezetés, nincs szükség helyi döntéshozó testületre és olyan tanácsosokra, akik mindenféle, a költségvetéssel, szerződéskötésekkel és más rázós témákkal kapcsolatos kényelmetlen kérdéseket is feltehetnek.

Minek annyit tárgyalni erről is meg arról is, minek annyit vitatkozni házon belül és kívül, amikor kézi vezérléssel mindent pompásan el lehet intézni? Minek előválasztások és más hasonló demokratikus csűrések-csavarások, miért kell előzetesen az emberek véleményét kikérni, amikor egyetlen polgári kéz is összeállíthat választásijelölt-jegyzékeket bárhol és bármikor?

Csakhogy ezt a módszert mintha másképpen neveznék. Hogy stílszerűek maradjunk, például így: az én választásom szabadsága. Vagy egy másik kedvenc szófordulatra utalva: végre-valahára az erdélyi magyar közösségben is megteremtettük az én választásom szabadságát.

A demokrácia azonban nem erről szól, hanem a közösségi döntések feltételrendszerének a megteremtéséről és működtetéséről. Aki pedig szavazatával vagy akár a maga jelöltségével is részt vesz ebben a rendszerben, az még akkor is győztes, ha éppenséggel nem került befutó helyre.

  vélemény