keresés

Kampányközi zsánerképek

Bosszankodva meséli megyei kampányfelelős barátom, milyen nehéz egyeseket felpörgeti a kampányhajrára, pedig kifejezetten érintettekről van szó. Félreértések elkerülése végett: tulipános érintettekről.

– A baj a leggyakrabban ott van – mondja –, ahol zömében magyarok élnek, s tegyük fel, a magyar versenypárt sem tudott számottevő eséllyel rendelkező ellenfelet állítani. Egyszóval semmi sem készteti arra jelöltünket, hogy reggeltől estig járja a települést, mozgósítsa az embereket, hiszen esetében nincs jelentősége annak, hogy harminchét vagy ötvenhárom százalékos lesz a részvétel.

Amúgy sincs kiéhezve a győzelemre, hiszen az illető már a második-harmadik, nem egy esetben negyedik mandátumához közeledik. Esélyeit életben tartja, hogy az elmúlt esztendőkben elsősorban megyei forrásokra támaszkodva mutatós eredményeket is produkált, vizet vezettek, netán csatornáztak, esetleg egy művelődési otthon épült, s ennyi és enynyi kilométernyi utat, utcát aszfaltoztak. Szerencsés esetben egy külföldi beruházó is megjelent, úgyhogy a munkahelyteremtés is kipipálva. Hát akkor minek a plakáterdő? – gondolhatja.

Csakhogy e könnyedséggel épp azt a hátteret kockáztatja, ami eddigi eredménylistáját megalapozta. Hiszen az úgyis Feri győz, vagy Zoli, vagy Józsi, – e nevek persze kitaláltak – módon gondolkodó választó, ha egyéb elfoglaltságot talál jövő vasárnap, távolmaradásával azt a megyei listát, azt a magyar megyei tanácsi elnöki jelöltet hozza nehezebb helyzetbe, aki a település korábbi fejlesztési forrásainak a hátterét jelentette.

– Látod, ezért nem mindegy – mondja barátom, aki némely esetekben a bajok gyökerét abban látja, hogy a tavasszal rendezett előválasztáson nem mindenütt a legrátermettebb jelöltek nyertek. Hiába volt alkalmasabbnak látszó, tenni akaró, sikerre éhes fiatal jelölt, a tisztségben lévők számára előnyt jelentett az ismertség. S érdekes módon többnyire nem ezek a vesztesek álltak át utóbb a másik oldalra, hanem olyan polgármesterek, akiket kihívóik az előválasztáson mégiscsak le tudtak győzni.

Vannak szívderítőbb ellenpéldák is, egészen más közegekben. Több olyan települést említ, ahol a magyarok aránya bejutási küszöb közeli vagy az öt százalékot alig meghaladó. Nem egy esetben az adott községben a szavazókorú magyarok száma csupán két számjegyű. Itt az a tét, hogy meg tudják-e őrizni egy szem tanácsosukat az önkormányzatban, ami e kisközösségek esetében rendkívül fontos, jelképértékű dolog lehet. Olyan hely is akad, ahol hosszú évek óta nincs az önkormányzatban magyar tanácsos, a maroknyi helyi csapat szervezőkészségének köszönhetően most reális az esély arra, hogy képviselethez jussanak.

Ráadásul egyes községekben e lokális magyar sikereket az is elősegítheti, hogy a Dél-Európában dolgozó román falustársak távolmaradása magyar szempontból kedvezően módosítja az etnikai arányokat. Ez a jelenség más helyzetekben is megmutatkozik, ugyancsak a vendégmunkások távolmaradásában bízva indul reális esélyekkel némely magyar jelölt olyan községben, ahol lehetséges választóinak aránya nem haladja meg a negyven százalékot.

Persze az ilyen ember nem ülhet a babérjain, ezért – ugyancsak nóvumként – magyarként a község román településein is ugyanolyan intenzitással kampányol, mint sajátjai körében. Mert azt mondja, az önkormányzati választáson nem feltétlenül a pártszínezet vagy a jelölt nemzetisége a döntő, hanem az, hogy mit gondol a választó az alkalmasságáról.

Ez utóbbi szempont magyar–magyar versengésekben is megmutatkozik. A minap egy színmagyar bihari községben lepődtem meg azon, hogy az RMDSZ-es jelölt kampánymajálisán teljes létszámban ott voltak a község polgári párti tanácsosai, támogatásukról biztosítva a fiatalembert, szemben a saját pártjuk által központilag állított ellenféllel, kinek alkalmatlanságáról volt alkalmuk megbizonyosodni. „Kell a verseny, persze, de nekünk nem mindegy, ki lesz négy évig a polgármesterünk” – mondták a polgári atyafiak a szövetség emberének gulyását kanalazva.

  vélemény