A bizalom hollétéről
Bogdán Zsolt színművész szerint egy új darab elkezdésekor a színész is, a rendező is tiszta lappal indul
– Igazából nem gondolkoztam ezen. Azt sem mondhatnám, hogy teljes mértékben Ingmar Bergman az, akit alakítok. Hanem egy általam megrajzolt személy. Ha holnap azt mondják, hogy Andrei Şerbant játsszam el, az úgysem Andrei Şerban lesz, hanem egy teljesen más, általam megfogott, az én olvasatomban létező lény. Tehát azt, hogy filmrendező-e vagy színházi rendező, akit játszom, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy egy szenvedélyes fickó, aki él-hal a munkájáért.
Azért kérdeztem ezt, mert az volt a benyomásom, hogy bár az előadás során filmet forgatnak előttünk, mégis mintha a Bergmant alakító színész színházi rendező lenne. Adott pillanatban felerősített gesztusokat, mimikát kér a színésznőtől, ami a filmvásznon kissé groteszkül hatna, nemde?– Érdekes, hogy tetten érhető ez ebben az adaptációban, ebben a színpadi változatban, mert így van megírva.
A magyarázat ott van előbbi válaszában: a színen megjelenő Bergman olyan ember, aki szenvedélyesen szereti mesterségét és szenvedéllyel műveli azt. Tehát elvárja környezetétől is ezt a szenvedélyt. Valószínűleg ez sugárzott ki abban a pillanatban.– Lehetséges.
A darab legkülönösebb momentuma és motívuma az, hogy a Bergman nevű szereplő többször is feltámasztja a jobblétre szenderült Ágnest, ő mégsem képes élni. Miért? Kit jelképez ez a szereplő?– Megfordítanám a kérdést: a másik két női szereplő, testvérei nem haldokolnak, mégsem képesek élni. Sőt, hogyha van ennek egy mögöttes tartománya, márpedig van, most jöttem rá a napokban: az az ember, aki halni készül, távozni készül közülünk, az sokkal képesebb lenne az életre, sokkal készebb lenne rá, mint a többiek, a maradók.
Feltehetőleg akkor tudatosul benne, hogy érték az élet, mielőtt elveszítené.– Ágnes azért nem tud távozni, mert sokkal nyitottabb az életre, mint azok, akik eleven halottként mozognak körülötte. Hogy kit jelképez ez az Ágnes? Hát egy lelkileg megfázott embert, aki nagyon fázik. Soha nem volt szerelme. Nemes, istenfélő ember. Eddigi életében nem tudott beteljesülni vagy kiteljesülni...
Pedig írt is, festett is, de valószínűleg nem értékelték nagyra a műveit...– Mert közepes szinten, középfokon csinálta.
De önmagát fejezte ki, valamit alkotott! A másik két hölgy, a környezete számba sem jöhet ilyen szempontból.– Én azt hiszem, hogy ő sem jöhet számba mint alkotó. S ha felfejtjük azt, hogy ki alkotó, és ki nem, vajon én számba jöhetnék-e? Én is zongorázgatok időnként, de attól még nem vagyok zongorista.
Viszont őszintén kifejezi a hangulatát. Sok emberből már az őszinteség is elszállt.– Hát ez igaz.
Térjünk vissza a rendezői munkára és a darabra. Bergmanról azt állítják, hogy soha nem játszott előre a színészeinek. Ön viszont eljátszik öt szerepet: Bergmant, valamint két férjet, az orvost és a papot. Utóbbi négyet feltehetőleg azért, hogy a hölgyeket helyzetbe hozza, hogy partnerük legyen, hogy ne menjen üresben a szövegük, a jelenlétük.– Pontosan. Amikor a szövegpróbán összemondjuk a szöveget, a rendező a hiányzó férfi színész helyett beolvassa a replikákat. És minél tökéletesebben olvassa be, annál hatásosabban szólalnak meg a nők. Mert jobban tudnak azonosulni... Csakis ilyen szinten érvényes ez.
De olyan gyönyörűen eljátszotta a rendezői szerep mellett vagy annak részeként azt a négy másik férfit, hogy attól még hatásosabb lett a Bergman nevű szereplő működése.– Egészében milyennek tűnt az előadás?
Fotó: MTI
– A négy nő közül? Nahát... Azt mondják, minden szereplő, mind a négy nő, mind az öt férfi maga Bergman. Tehát mindegyik egy rész belőle. Nekem Karin, ez a fajta „karinság” tűnik különlegesnek. Bár személy szerint távol áll tőlem, de megértem. Egész életét végighazudta, és most a hazugság annyira felgyűlt benne, hogy muszáj az tegye, amit tesz a darabban, azért, hogy valamiképpen lenullázza az addigi hazugságait.
Az eredendő nagy hazugság az volt, hogy, akárcsak nővére, Marie, eladja magát. Pénzes emberhez mennek férjhez, nulla érzelemmel. Egyikük lefagy, ez Karin. A másik, Marie állandóan a nemi kapcsolatot keresi, letámad minden férfit és nőt, kevés sikerrel. Pedig, megjelenését tekintve, egy ragyogó nő... Én Annát szeretem a legjobban – legalábbis ahogyan Varga Csilla hozza: egy tiszta, természetes, minden hazugságtól mentes ember. És életemben még nem láttam olyant, mint amit ő tesz: a haldokló nőt megszoptatja, és akkor az megnyugszik, kilép egy időre a haláltusából.– Ez benne van a filmben, Bergmannak a találmánya.
De ahogyan ezt Anna és Ágnes megcsinálja, az leírhatatlan. És ahogyan Anna ott van minden jelenetben: nem alakít, nem csinál semmit, hanem jelen van... Vannak az előadásban olyan jelenetek, amelyeket nem fogok elfelejteni. Ön mivel marad ebből a produkcióból? Tegyük fel, három év múlva, amikor már nem játsszák a Suttogásokat, mi az, amit előszedhet belőle?– Nem tudnám megmondani. Mindig maradok valamivel, anélkül, hogy megfogalmaznám. Mivel maradtam a Két velencei ikerből? A haldoklásjelenettel, valószínű. Mivel maradtam a III. Richardból? Nem tudom. Egy nem ellentmondásmentes folyamatból lépek ki, amelyik tele volt beszélgetéssel, akár ellentmondással is, de végül is jó munka...
Fotó: Biró István
Bogdán Zsolt a Suttogások és sikolyokban
Bogdán Zsolt (1964, Csíkszereda) színművész
1990 és 1994 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanult. 1994. szeptember 1-jétől a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Jelentős szerepeket játszott többek között Vlad Mugur, Tompa Gábor, Mihai Măniuţiu és Andrei Şerban által rendezett előadásokban (A két velencei iker, Visszaszületés, Woyzeck, Ványa bácsi), illetve filmekben is szerepelt (Dallas Pashamende, Kivilágos kivirradtig, Rom-mánia, Kínai védelem stb.).
Díjai, kitüntetései közül: A Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje (2008), a legjobb férfi főszereplő díja – Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT, 2006) A Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje (2004), A legjobb férfialakításért járó UNITER-díj (Fiatal Faustus/ Doktor Faustus tragikus históriája – 2004), Jászai Mari-díj (2002).
– Így van. Pályám során nagyon sok rendezővel dolgoztam, közülük nem egy híres, UNITER-díjas. Többen arra mennek rá, hogy valami érdekes legyen. Engem a színházban az, hogy valami érdekes és jó esetben igaz, nem tud annyira érdekelni.
Az, hogy igaz, azért érdekelhetné...– Mondjuk, az igaz azért érdekel. Amiben viszont Şerbannak és nekem más az ízlésünk, az a mérték. Én annak idején Vlad Mugurtól megtanultam, hogy a görögöktől elkezdve minden dolog alapja a mérték. Tehát engem a mértéktelen, lett légyen az játék vagy bármi, nagyon zavar. Amikor elszegődünk egy új darabot csinálni, akkor a színész és a rendező tiszta lappal indul.
El kell felejtenie mindent, ami addig volt. De ez a felejtés meddig terjed? – tettem fel a kérdést Andrei Şerbannak is. Odáig-e, hogy minden egyes alkalommal rá kell csodálkoznom arra, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok? Újra és újra fel kell fedeznem a tüzet? Vagy fel kell találnom a kereket? Tehát mindig végig kell járnom az emberiség egész művelődéstörténetét, hogy egy alkotási folyamatban eljussak valahová?
Játsszam meg, hogy nem tudok semmit? Erre én nem vagyok vevő. Ez a próbafolyamat ezért volt terhes, legalábbis számomra. Kettő perc alatt látom, hogy meg tudok húzni két vonalból egy karaktert, ugye? Akkor muszáj, hogy felpróbáljam az összes parókát? Hogy parókákkal töltsem a próbafolyamat nyolcvan százalékát, és aztán rájöjjek, hogy nem működik?
Vajon egy karakter meghúzása csak így lehetséges egy ekkora mesternél, mint Şerban? Hol vagyunk attól, amit pontosan Şerban olvasott fel Grotowski színházából: hogy a test egyetlen mozdulatával, semmivel, pusztán egy mozdulattal meghúzol egy karaktert. Hol van a bizalom a színész iránt? Hová lett a bizalom?
A lényeg az, hogy – parókával, paróka nélkül – sikerült eljutni odáig, amit ez az előadás hoz.– Nehéz volt az utazás. És mindig az utazás a fontos.
Az, hogy a rendező és a színész teljesen kiüresíti magát, az abszurd drámának az alaphelyzete. Például a Ionesco-daraboké, ugye? Az abszurd dráma egy gyönyörű, üres váza. Az előadás előkészítése során töltik meg – élettel, emberrel, hússal, vérrel stb. Ha nem történne ez meg, akkor a váza üres maradna, és pár perc múlva már nem érdekelne senkit. Az más kérdés, hogy pontosan egy ilyen vázában látszik meg igazán, milyen fonnyadt a virág, milyen abszurd a világ. Vagy talán Şerban túlzásokba esett és vissza kellett fogni őt?– Nem. Nem. Ő igazából a keresésben, a szenvedélyes keresésben hajlamos a túlzásokra; arra, ami nekem nagyon nem jó.
Én a Suttogások láttán azt mondanám: Şerban megtalálta azt a társulatot, ahol túlzásokkal vagy túlzások nélkül, de kihozta a lényeget. A Bulandra színházi előadásában az volt a rossz, hogy ott a túlzások mind megmaradtak, Kolozsváron viszont nem. Amit önök produkálnak, tiszta és pontos. Feltételezem: éppen az, amit Şerban valójában megálmodott...– Én ehhez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy az történt, amit Niels Bohr állít a komplementaritás-elméletében, vagyis hogy az ellentmondó dolgok nem egymásnak ellentmondóak, hanem kiegészítik egymást.
Hofi után, szabadonHa nem lennének olyannyira szegények szegény ellenzéki honatyáink, akkor nyilván egyikük sem riadt volna vissza a bátor és egyedülálló gesztustól, és már néhány napja visszaadta volna mandátumát. De nem így történt, mert bár tisztségükről készségesen lemondanának, nem tehetik ugyanezt a vele járó juttatásokról. Márpedig ha ragaszkodni akarnak anyagi előnyeikhez, akkor meg kell maradniuk funkciójukban is. Ilyen kegyetlen a honatyai sors. »
Bogdán Tibor
Mind egyformák?Idősebb emberek még emlékeznek rá: a ’89-es fordulat után néhány héttel viszonylag jól szervezett propaganda folyt annak érdekében, hogy a hatalmat még átmenetileg se gyakorolja a „kommunista-gyanús” Nemzeti Megmentési Front Ideiglenes Tanácsa, hanem adják azt át a hadseregnek, és legalább a választásokig, de ha a nép úgy akarja, akkor akár meghatározatlan ideig vezessék be a katonai diktatúrát – az majd rendet teremt az országban, véget vet a „terroristák” garázdálkodásainak, a monarchista és legionárius bandák aknamunkájának. »
Székely Ervin
Fulladjon meg Ady Endre?Karinthy szerint lehetőleg máma még! Mármint a Szabolcska Mihályról írt versparódiájában. Meg azért is, mert Ady aztán nem bánt kesztyűs kézzel a magyar arisztokráciával, még kevésbé az olyan országnagyokkal, mint Tisza Kálmán vagy Széll Kálmán. (Nemrég közöltük a Széll Kálmánt ostorozó cikkét). »
Sike Lajos
Hozzászólások
Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.
Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!