Rostás-Péter István: A matek, a sakk meg a kurva


Rostás-Péter István: A matek, a sakk meg a kurva


Array ( [0] => RostasPeterIstvan.png [foto] => RostasPeterIstvan.png )
-A A+

Valahogy sosem volt a szívem csücske a számtan, de most egy pár gyakorlat kedvéért legyűröm ifikori rögzültségemet, mert jó látni 2018. június 27-én későeste hányadán is állunk: kormánybuktatáshoz 233 voksra van szükség, a hatalmon levő koalíció összesen 249 mandátummal rendelkezik, a három frakcióba tömörült ellenzéki pártnak meg 155 (a hivatalos honlapok szerint 156). A kabinet menesztéséhez tehát 78 szavazatot kellett volna „beszerezni”. Például a nem magyar nemzeti kisebbségek 17 képviselőjétől meg a 15 független honatyától-anyától. Ez még mindig 187. Hozzáadjuk a 30 szövetségi voksot, még így is hibádzik 26 db. Az ellenzék, sajtóba is kiszivárogtatott kalkulusa szerint a Tudose exkormányfő köré tömörülő belső PSD ellenzék mintegy húsz főt számlál: lenne még csekély hat-hét meggyőzendő kolléga a sikerig. Ehhez képest a valós számok azt mutatják, hogy magát az indítványt sem írta alá minden ellenzéki, hiszen csak 152 szignó szerepelt a beadványban, a szavazásnál pedig 166-an szavaztak a Dăncilă-kormány ellen. Pont.

E szöveges feladat margóján még elfér az a logikai jegyzet, hogy –  bár volt rá próbálkozás ennek a narratívának a felerősítésére – ezúttal sem az RMDSZ „csatlós-mivoltán” múlott a fegyvertény sikere. Az viszont jó eséllyel kiköbözhető, hogy a közigazgatási törvénykönyv  (amelynek végszavazására vélhetően a  jövő  héten sor kerül)  kigyomláltan heverne most a szakbizottsági asztalokon, ha a Szövetség egyezségre jutott volna a liberálisokkal és a másik két ellenzéki erővel, hogy megpróbálják átírni az összeadás szabályait. Az utóbbi hét húzásai már a sakktáblára irányították a figyelmet: szimultán játszma, ezért Kelemen Hunor (legalább) három találkozója előzte meg a szerdai parlamenti maratont. Meg kellett bizonyosodni arról, hogy Ludovic Orban tud-e többet mondani érdemben, mint a május huszadika körüli kávézáskor. A zaccban azért ott volt a jelenlegi kabinet teljesítményét illető kritika is: például a szállításügyi tárcának címzett megjegyzés, meg hogy a kormányok általában nem örökbe öntött képződmények. Sőt, az is elhangzott, hogy a kormány kívülről való támogatására aláírt egyezményben nem szerepel a bizalmatlansági indítványkor bizonyítandó lojalitás kérdése. Az ALDE elnökével is külön egyeztetett, mert jó, ha a vezető koalíciós párt nem hiszi el magát még jobban, és nyilván volt találkozója magával Dragneával is. A továbbiakban már csak formai kételyeket kellett – gyanúm szerint – eloszlatni: hogy akkor a teremben maradnak az együttes frakciók, vagy kivonulnak. A döntés szerda reggelre való időzítése meg azt szolgálta, hogy az ilyenkor refrénszerűen elhangzó magyar-kártya, a zsaroló potenciálját nyakló nélkül kiaknázó, de mindig elégedetlen kisebbség című sláger, amely szordínóban azért ott zümmögött, ne durvuljon harsogó kórussá. És igen, a kivonulás tűnik így utólag is a körülményekhez képest leginkább kézenfekvőnek: ezzel a szimbolikus mozdulattal is jelezni: nem a mi meccsünk – ha már futballvébé idején vagyunk –, ezért nem is kibicelünk, esetleg kiabálunk be a lelátóról. A pulpitusról viszont igen lehangoló üzenet érkezett Kelemen Hunortól: újabb konstatálása annak, hogy ezt az esztendőt – az első felét máris – elfecsérelte a hazai politikai elit, és az állóháború egyre nyilvánvalóbb jeleivel számolva, alig van sansz arra, hogy a második szemeszter fordulatot hozzon. A szerda délután a Nép Háza nagytermében nem volt alkalmas fennkölt gondolatok kimondására, tehát kilógott volna a sorból (de a sakktól is távolabb esne), ha a Szövetség elnöke idézetekkel hozakodik elő. Mondjuk Daniel Defoet ajánlja a plénum figyelmébe: „Sokszor gondolkoztam azon, hogy a politikának az az egyetlen alapvető törvénye, hogy a kormány ne tartozzon semmilyen párthoz sem, mert a nemzetet csak az teheti boldoggá... Az államférfiak a nemzet őrei. A dolguk nem az, hogy pártokat hozzanak létre, hogy szétszakítsák a nemzetet, és a feleket háborúra szítsák egymás ellen. A feladatuk az, hogy... a nemzet egymással érintkező érdekei között harmóniát teremtsenek, ugyanolyan gonddal, mint ahogyan a polgári békét védik.”  1704 tavaszát írták, midőn...

A prostitúcióról is szólnom kell, különben önkényes címbeli visszaélés vádja forogna fenn: a mindenféle (értsd román és magyar nyelvű) kommenteket átfutva, újfent az erkölcsi piedesztálok oromzatáról zuhogó intésekkel találkoztam; a mindenkori hatalomnak magát alávető, csak saját korlátolt érdekeit követő, a cinikusan helyzettel visszaélő tényező a magyar e (túlzottan) toleráns közegben. Néha még az is bejön, hogy milyen ügyesen forgolódnak-fenik magukat ide-oda, már irigylésre méltóan (s mióta?!?), ha nem épp a nemzetet csalnák meg szakmányban, s az országot is ugyebár…, ha nem is szaggatják szét maholnap, de a fiókban kéznél a szabásminta, olló. Feslett perszónaként, ki számlát kér szolgálataiért, de több kliensét is markában tartja – a kor festője így (is) ábrázolhatja a politikai aktort, s a stilizálást hanyagolva meglehet, feltűnik a szikár, de időtálló vázlat, melyre álcaként olyan szavakat aggatunk, mint: erőviszony, mozgástér, kényszerhelyzet, felelősségvállalás, kitörési pont... satöbbik.

Péesszpiszi: Tartozom annyival a magukat pénzért vagy egyéb előnyökért áruba bocsátó lányoknak-fiúknak, hogy itt helyben megkövetem őket, amennyiben esetleg úgy érzik, dehonesztáló rájuk nézve az utolsó bekezdés. Ezért csak annyit fűzök hozzá a politikailag korrektség jegyében, hogy az ő mesterségüket is ugyanúgy szakmának tekintem, mint a sajátomat, vagy akár a politikusét. Akár közös nevezőre is lelhetünk az (egyébként eltérő indittatású és célzatú) exhibicionizmusban. Vagy abban hogy mindhárom céhen belül ugyanolyan eséllyel lehet szintet lépni vagy nívón alul tejesíteni.    

 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik