Szőcs Levente: A restauráció törvényszerű


Szőcs Levente: A restauráció törvényszerű


Array ( [0] => SzocsLevente.png [foto] => SzocsLevente.png )
-A A+

Első látásra a Szociáldemokrata Párt (PSD) hétvégi nagygyűlése olyan volt, mint a pártrendezvények általában: tarka tömeg, unalmas beszédek – még a résztvevők egy része számára is.

Bevallom őszintén, hogy előzőleg abban a hitben ringattam magam, hogy a PSD csak azért szervez egy ilyen óriási összejövetelt, hogy megmutassa: neki is sikerül, ami másoknak. Azonban az ott elhangzott beszédek, de főleg Liviu Dragnea pártelnök vasárnap esti, az Antena 3-nak adott fenyegetőző interjúja új megvilágításba helyezi a szociáldemokrata „békemenetet”. A PSD-nek minden jel szerint terve van, és úgy tűnik – először a 2012-es hatalomváltás után –, hogy ezúttal nem hagyja magát eltántorítani tőle.

Persze, ez a terv nem új keletű. Magam az elsők között hívtam fel a figyelmet arra, hogy a PSD „sorosozása” több egyszerű választási kampányfogásnál. Ugyanakkor arra tippeltem, hogy a román kormánypárt nem tudja száz százalékban véghezvinni az illiberális politikai fordulatot, egyrészt a több hatalmi centrumot feltételező alkotmányos berendezkedés miatt, másfelől mert kevésbé vannak hagyományai a „szabadságharcolásnak”. A pillanatnyi érdekektől függetlenül nálunk számít, hogy „mit mond a Nyugat” – az elmúlt évtizedekben ez az antidemokratikus félrecsúszások legerősebb fékje, egyúttal a modernizáció fontos motorja volt. Most sem mondanám, hogy ezek a megfontolások teljes mértékben érvényüket vesztették, de Liviu Dragnea vasárnap esti kirohanása azt sejteti, hogy a PSD a továbbiakban nem lesz hajlandó külső bírálatok hatására letérni a saját maga számára kijelölt útról.

A beszédekben visszatérő elem volt – ahogy egyébként a az elmúlt időszak kormánypárti megnyilatkozásaiban is gyakran – "a normalitás visszaállítása". A PSD valamiféle visszarendeződést akar, és noha vezetőit régóta foglalkoztatja a gondolat, megkockáztatnám, hogy ők maguk sem tudják, pontosan melyik az a pont, ami számukra a normalitást jelentené, és amihez – ezek szerint – vissza kellene térni. Ha tudnák, az sokat javítana a helyzeten, mert lehetőséget teremtene a vitára, így viszont a PSD-vel szembenálló társadalmi erők – nemcsak a pártokra gondolok – legfeljebb annyit tehetnek, hogy hangosan tiltakoznak a "restauráció" ellen.

Ez történik ugyanis: restauráció. Ami normális, már abban az értelemben, hogy a modernizálódó országok történelmében rendszerint vannak visszarendeződési időszakok. Ez történt a múlt század második felében Dél-Amerikában vagy Afrikában – ahogy a témában máig legtöbbet idézett tanulmányok egyikében olvasható –, és ezt látjuk napjainkban nemcsak Romániában, hanem az egykori kommunista blokk számos országában.

A modernitás és korrupció viszonyát is elemző alapmű mindenekelőtt kimutatja, hogy a modernizáció szükségszerűen együtt jár a korrupcióval. (A viszony lehet fordított is – az Egyesült Államok vagy India történelmében például voltak időszakok, amikor a korrupció modernitást „termelt” –, de ez nem törvényszerű.) Egy másik sommás megállapítás: a modernizáció nemcsak együtt jár a korrupcióval, hanem maga is termel korrupciót.

Korrupcióról akkor beszélünk, amikor a tisztségviselők viselkedése a saját – vagy egy csoport – érdekében eltér az elfogadott normáktól. A modernizáció ugyanakkor a társadalom alapértékeinek a „leváltását” jelenti, mindenekelőtt a közjó és a magánérdek közötti különbség felismerését és tudatosítását. Ez a distinkció a legtöbbünk számára magától értetődő, viszont a választások eredményei arra utalnak, hogy szép számmal akadnak honfitársaink, akik továbbra is érvényesnek tartják a „mindenki a munkahelyéről él” elvet, és nem ítélik el, ha egy polgármester könyékig nyúl a város vagy a község kasszájába – legalábbis annyira nem, hogy újra ne választanák.

Ebből is látszik, hogy a modernizáció nem egyenletes: bizonyos csoportok – elsősorban a külföldi hatásnak kitett egyetemisták vagy, újabban, vendégmunkások – előbb fogadják el a teljesítmény alapú társadalom normáit, míg más csoportok számára ezek az értékek továbbra is idegenek. A következő lépés, hogy előbbiek az új, idegen normák alapján ítélik meg és el a társadalmat. Ami a hagyományos normák szerint elfogadott és legitim volt, modern szemmel nézve elfogadhatatlan, vagyis korrupt viselkedés. „Egy modernizálódó társadalomban tehát a korrupció nem annyira az elfogadott normáktól való eltérés, inkább a normák eltérése a megszokott viselkedési modellektől” –írja az idézett műben Samuel P. Huntington.

A folyamatnak legalább két nagy hátulütője lehet. Először is a régi normák megkérdőjelezése alááshatja az összes norma legitimitását, amennyiben a hagyományos és a modern konfliktusát egyesek a normák hiányaként fogják fel. A hagyományos normák már nem érvényesek, az újak még nem.

Másodszor extrém esetekben a korrupcióellenesség olyan puritán fanatizmusba torkollhat, ami általában csak forradalmakra és katonai rezsimekre jellemző, azoknak is inkább a kezdeti szakaszaira.

Amikor a korrupció miatt elítélt Adrian Severin, volt európai parlamenti képviselő azt nyilatkozta, hogy „ha mindenki korrupt, akkor a szabályokat kell megváltoztatni”, egyesek kinevették, mások dühöngtek, de bizonyos értelemben igaza volt. Nem a saját ügyet illetően, mert nem jellemző, hogy az EP-képviselők börtönben üljenek, de abban mindenképpen, hogy ha alaposabban körülnézünk, Romániában ma sokkal szigorúbb szabályozások érvényesek a politikára és általában a közéletre, mint a nyugati világban bárhol. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az Egyesült Államokban a nagykövetek jelentős része a jelöltek kampányának finanszírozásával – teljesen nyílt és mindenki által elfogadott módon – szabályosan megvásárolja a posztját. Nálunk nemcsak ez elképzelhetetlen, de arra is látni példát, hogy már a választóknak tett ígéret is szavazatvásárlásnak, tehát korrupciónak minősítik. Liviu Dragnea első büntetőperében, amely felfüggesztett börtönre ítélték, azzal valósult meg az illetéktelen haszonszerzés, hogy az általa képviselt pártszövetség szavazatokat szerzett. Ha sikerül picit eltávolodni az egymással szembenálló politikai táborok narratíváitól, beláthatjuk, hogy az ilyesmi a világ jobbik felén sehol nem minősülne korrupciónak. Dragneának és a pártjának minden oka megvan rá, hogy az ítéletet igazságtalannak érezze és ürügynek tekintse az igazságszolgáltatás terén hozott vagy tervezett intézkedésekre.

„Paradox módon a fanatikus korrupcióellenesség hasonló hatásokat válthat ki, mint maga a korrupció. Mindkettő a politika autonómiáját támadja: az egyik a közérdeket önző célokkal helyettesíti, a másik technikai értékeket állít a politikai értékek helyére. A normák eszkalációja egy modernizálódó társadalomban, egy időben a politika leértékelődésével és elutasításának növekedésével: a modernitás értékeinek győzelme a társadalom igényei fölött” – állapítja meg Huntington. Ilyen körülmények között a korrupció csökkentése egyszerre feltételezi a normák enyhítését, azaz közelítését a tisztségviselők által helyesnek gondolt szinthez, illetve párhuzamosan utóbbiak viselkedésének közelítését a létező normákhoz.

Bizonyára sokan felhördülnek e sorokat olvasva, de tény és való, hogy ezen a folyamaton minden modern társadalom végigment. Sőt, az eredmény mindenütt meglehetősen vegyes. A közélet egyes területei az Egyesült Államokban vagy Angliában is – hogy csak a két legrégebbi demokráciát említsük – a mai napig ellenáll a reformkísérleteknek, és a közszféra egyes részein korruptnak számító praktikák másutt természetesnek számítanak. Ha egy társadalomban kifejlődött az a képesség, hogy ezeket a distinkciókat megtegye és elfogadja, az annak a jele Huntington szerint, hogy a modernizációtól továbblépett a modernitás felé.

Ettől mi sajnos távol állunk. Nemcsak a modernizáció vége felé közelednénk, hanem a fanatikus korrupcióellenesség után javában zajlik a visszarendeződés, ami – ahogy a költő mondá – „ki tudja hol áll meg”.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik