Szőcs Levente: Ez történik, ha intézmények helyett karrierek épülnek


Szőcs Levente: Ez történik, ha intézmények helyett karrierek épülnek


Array ( [0] => SzocsLevente.png [foto] => SzocsLevente.png )
-A A+

Az elmúlt napok vitáiban az alkotmánybíróság döntésével szemben megfogalmazott egyik legsúlyosabb vád, hogy megfosztotta a legnagyobb politikai legitimitással rendelkező politikust, vagyis államfőt egy hatáskörétől, és ezáltal a nép megkérdezése nélkül megváltoztatta Románia politikai berendezkedését; már nem félelnöki köztársaság vagyunk, hanem parlamenti. (Lásd itt, itt, itt és itt.)

Hasonló sirámokat hallattak azok, akik Traian Băsescu regnálása idején nem értettek egyet több alkotmánybírósági döntéssel, mert úgy látták, hogy a jelenlegivel éppen fordított folyamat zajlik, azaz parlamenti köztársaságból (fél)elnöki rendszer felé tolódik el Románia. Elemzők, sőt a nemzet nagy jogi elméi is arról győzködték a népet, hogy az alkotmánybíróság óriási visszaéléseket követett el: mert „kiegészítette az alkotmányt”. Holott éppen ez az alkotmánybíróság dolga. Teljesen normális, mert törvényszerű, hogy az alkotmányossági normakontroll eredménye közvetlen kihatással van a jogrendszer egészére, illetve a közhatalom gyakorlására. Ez bizony nagyobb házaknál is így történik.

Az Amerikai Egyesült Államokban az alkotmánybíráskodást is ellátó Legfelső Bíróság már azzal „kiegészítette” az alaptörvényt, hogy saját hatáskörébe vonta az alkotmány értelmezését. A Marbury kontra Madison ügyben (1803) az USA legfelső bírósága kimondta, hogy szükségszerűen a bíróság feladata „kifejteni és értelmezni” a törvényt, illetve „megmondani, hogy mi a törvény”. Attól a pillanattól kezdve a legfelső bíróság dönt a jogszabályok alkotmányosságáról. Az ügy pikantériája, hogy elsőként éppen egy olyan törvényt nyilvánítottak alkotmányellenesnek, amely eredetileg, 1789-es elfogadásakor a Legfelső Bíróság hatáskörét terjesztette ki. (Akit érdekel, itt és itt olvashat bővebben a témáról.)

Tévedés ne essék, a mai napig akadnak – több mint két évszázad után is –, akik kétségbe vonják, hogy az alkotmánybíráskodás (amerikai szóhasználattal: judicial review, bírói felülvizsgálat) lehet több mondatelemzésnél. Ami egyébként lehet következetes, elvi álláspont is. Ezzel szemben, akik ma nálunk azzal riogatnak, hogy „a nép megkérdezése nélkül módosul a politikai berendezkedés”, legfeljebb a félelnöki rendszer támogatásában következetesek. Amikor tudniillik a cél az elnöki hatalom megerősítése volt, támogatták a közhatalom gyakorlásának megváltoztatását a nép megkérdezése nélkül is. Tehát erkölcsileg semmivel sincsenek jobb helyzetben, mint annak idején Băsescu ellenfelei voltak.

Ezzel el is jutottunk a kérdéshez, amely szerintem az ügy kapcsán a legfontosabb: intézményeket vagy karriereket építünk?

Az elnökpárti kommentátorok igen helyesen idézték fel, hogy az uniós csatlakozás előtt az akkori szociáldemokrata kormány jelentősen csökkentette az igazságügyi miniszter hatáskörét az ügyészek tevékenységét illetően. Korábban az igazságügyi miniszterek felfüggeszthették akár egy per tárgyalását, kezdeményezhették bármilyen jogerős bírósági ítélet felülvizsgálatát, belekukkanthattak a folyamatban lévő dossziékba, és közvetlenül utasíthattak egy ügyészt, hogy indítson büntetőeljárást. Az ügyészek előléptetéséről és áthelyezéséről szintén az igazságügyi miniszter döntött, illetve az ő hozzájárulása nélkül nem indíthattak eljárást, nem foganatosíthattak házkutatást, őrizetbe vételt vagy akár vádemelést ügyészek és bírók ellen. Utóbbiaknak érdemes volt tehát jóban lenniük az igazságügyi miniszterrel, ami nyilván kihatott a tevékenységükre is, zsarolhatóvá tette őket. A híres PSD-s jegyzőkönyvek 2004-es kiszivárgása hatalmas felháborodást keltett, de a pártgyűléseken elhangzottak legalább részben törvényes alapokon nyugvó – bár kétségtelenül elítélendő – akciókat tártak fel. Értsd: annyira rossz volt a (jogi) helyzet.

A Năstase-kormány uniós nyomásra elfogadta, hogy az igazságügyi miniszter szerepe az ügyészek tevékenységét illetően megszűnjék. Ugyanez volt érvényes a kinevezésekre, amiben az igazságügyi miniszter semmiféle szerepet nem játszott. Aztán 2004 decemberében Traian Băsescu megnyerte az elnökválasztásokat, és az igazságügyi miniszteri posztra Monica Macovei került. Egy dolgot sokan elfelejtenek manapság: azokat a rendelkezéseket, amelyek alapján Tudorel Toader kezdeményezhette Laura Codruţa Kövesi leváltását, Macovei írta.

A fent belinkelt dokumentumban a kékkel szedett részek mutatják a Macovei által bevitt módosításokat; jól látszik, hogy jóformán teljesen átírta az uniós iránymutatásra egy évvel korábban elfogadott törvényt. A korábbi törvényváltozat szerint az ügyészségi vezetőket a Legfelső Bírói Tanács (CSM) választotta volna ki, Macovei azonban biztos akart lenni abban, hogy az ő emberei kerülnek a megfelelő helyekre, ezért módosította a jogszabályt, és a CSM-nek csak egy dekoratív hatáskört hagyott. Azt, amellyel ma is rendelkezik. Hívei akkor ezt helyeselték, mert úgy tekintettek rá, mint a korrupcióellenes felépítmény zárókövére. Mára a napnál világosabbá vált, hogy Macovei – Băsescuval karöltve – nem intézményeket, csak karriereket épített. Kövesinek, Morarnak, önmagának.

Ha létezne egy profi korrupcióellenes ügynökség, Kövesi leváltásának éppen azok számára nem volna tétje, akik a leghevesebben védik.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik