Bogdán Tibor: Timmermans alkuja


Bogdán Tibor: Timmermans alkuja


Array ( [0] => BogdanTibor.png [foto] => BogdanTibor.png )
-A A+

Nem kis csalódást okozott bukaresti látogatása alkalmával Frans Timmermans a kormánykoalíciónak, amely arra számított, hogy az Európai Bizottság első alelnöke – aki szókimondásáról is ismert – alaposan megleckézteti majd a koalíciós pártokat az igazságszolgáltatás meggyengítésére, Laura Codruta Kövesi leváltásra tett próbálkozásukért.

A leteremtésre a kormánykoalíció pártjai aztán alaposan felkészültek, már jó előre megfogalmazták szerintük rendkívül szellemes és ugyanakkor csípős mondandójukat.

Timmermans még meg sem érkezett Bukarestbe, amikor az AKM- (vagy, ahogyan magyarul jobban hangzik: Kalasnyikov-) képviselőként ismert szociáldemokrata Cătălin Rădulescu már kiosztotta őt, leszögezve: Románia nem fog térden állni a brüsszeli vendég előtt, azaz nem vesz fel „hóvirág-pozíciót”. A derék szociáldemokrata képviselő úgy látszik megfeledkezett a román közmondásról – amelyet akár a román nép vezérlő elvének is nevezhetnénk –, miszerint a lehajló füvet nem vágja a kasza.

(Kalasnyikov képviselő urunk egyébként először azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy – törvénytelenül tartott – AKM gépkarabélyát szívesen használná a kormány székháza előtt tüntetők ellen, és ő terjesztett be törvénytervezetet a pedofilok kémiai kasztrálásáról is).

Aztán: az utóbbi időben rendkívül szószátyárrá vált szociáldemokrata képviselő, Liviu Pleșoianu a „szabad román sajtó” megzsarolásával (az Antena 3 tévé-adóra gondolt) vádolta Timmermanst és a maga goromba stílusában leostobázta, és arra figyelmeztette az első alelnököt, hogy ne tekintse „afféle függelékként” Romániát, ahol az történik, amit ő akar, és nem az, amit az alkotmány ír elő.

Kormányfőnk, Vasilica Viorica Dăncilica ezúttal is tartotta brüsszeli formáját: mély hallgatásba burkolózott. De hát ezen nincs is miért csodálkoznunk, már csak azért sem, mert pártcsoportbeli kollégája az Európai Parlamentben, a portugál Ana Gomes, abból az alkalomból, hogy a román kormányfő nemrégiben „lesorosozta” őt, meglepődve tapasztalta, hogy lám, a román képviselő megszólalt. Ő ugyanis azt hitte, hogy néma, hiszen a parlamenti üléseken soha nem hallatta hangját.

A „nagy visszafeleselésre” való felkészülés azonban fölöslegesnek bizonyult.

Frans Timmermans ugyanis nem annyira bírálni érkezett a román fővárosba – bár a diplomácia burkolt és igencsak illedelmes nyelvén azért erre is sor került –, hanem inkább nyertes-nyertes üzletet kínált fel a kormánykoalíciónak.

Felajánlott ugyanis két olyan dolgot, amelyre Románia már régóta vágyik: az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzés beszüntetését és a schengeni tagságot. Bukarest tíz éve törekszik minderre, minden eredmény nélkül, sőt, úgy tűnik, mintha az utóbbi időben mindinkább eltávolodna hőn vágyott céljától.

Ha viszont most mindez összejönne, Liviu Dragnea akár nemzeti hősnek is tekinthetné magát. Ami számára igen jól fogna az államfő-választások előtt. A szociáldemokrata elnök agyában ugyanis már régóta ott forog a jelöltetés gondolata, amely bőven kárpótolná azért, hogy felfüggesztett börtönbüntetése miatt nem lehetett kormányfő. (Az már a román törvények furcsaságai közé tartozik, hogy büntetett előéletű politikus éjjeliőr vagy miniszterelnök nem, de államfő lehet).

Liviu Dragneának egyelőre csekélyek az esélyei arra, hogy győztesként kerüljön ki az államfő-választásokból. Népszerűsége alig fele pártja népszerűségi indexének. A szociáldemokraták nagyrészt beválthatatlan szociális intézkedéseivel, a bér- és nyugdíjemelésekkel meg lehet nyerni ugyan a parlamenti választásokat, az elnökválasztásokat viszont aligha, így tehát valami mással kellene majd mozgósítania a szavazókat.

Ha azonban az általa vezetett párt kormányzása idején sikerülne elérni az igazságszolgáltatás fölötti brüsszeli ellenőrzés beszüntetését és a schengeni tagságot, akkor Liviu Dragnea kisajátíthatná magának a dicsőséget, választási győzelme pedig biztos lenne.

Államfőként aztán öt évre mentelmi joga van, ha pedig 2024-ben ismét megnyerné az államfő-választásokat, akkor dossziéi további öt évig feküdnének el – aztán pedig Romániában ki tudja, hogy mi minden történhetne még.

Ez a vásár egyik fele. Cserében viszont Dragneának gyökeresen változtatnia kellene pártja eddigi populista politikáján. Aztán le kellene állítnia az igazságszolgáltatás politikai alárendeltségére irányuló törekvéseket, a pártja által uralt parlamentnek az igazságszolgáltatási törvények kidolgozásánál ki kellene kérnie a Velencei Bizottság véleményét, és a bukaresti hatalomnak a lehető legszorosabban együtt kellene működnie az Európai Bizottsággal.

Dragnea számára az alku szinte visszautasíthatatlannak tűnik. Mivel elvei nincsenek, a politikai irányváltás nem okozna gondot számára. Jellemébe – amelyben az ellentmondás ördöge dolgozik, mint Ionesco faliórájában – bőven belefér mindez. Részéről tehát az üzlet zöld utat kaphatna, hiszen ezzel megdicsőülne, elnyerné a legmagasabb állami funkciót és korrupciós dossziéi valahol az ügyészségi fiókok mélyén porosodnának, jó időre megszabadulhatna a felelősségre vonástól.

Csakhogy mi lesz pártja központi és helyi kiskirályaival, akiknek lételeme a mutyizás, a sumákolás, a simliskedés, az ügyeskedés? Akikre feltehetően börtön vár majd – azt ugyanis nagyon jól tudják, hogy a célját elérő Liviu Dragneára nemigen számíthatnának.

Várhatóan tehát kemény ellenállást tanúsítanának az alkuval szemben. Dragneának olyan befolyásos szociáldemokrata politikusokkal kellene majd szembenéznie, mint a romániai politikusok közül – Klaus Iohannist is ideértve – a legtöbb szavazatot szerző Gabriela Vrânceanu Firea, a nagyszájú és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező Codrin Ștefănescu, Liviu Pleșoianu, Șerban Nicolae, Ecaterina Andronescu, Marcel Ciolacu, Marian Oprișan, Mihai Chirica.

Igaz, Liviu Dragnea eddig minden csatát nyert az ellene lázadó belső ellenzékével szemben. Ám akkor „csak” tisztségekről volt szó. Most azonban funkcióik mellett a kiskirályok szabadságukat is kockáztatják, ezzel együtt pedig azt, hogy végképpen háttérbe szorulnak és széles rokonságukkal együtt – fogalmazzunk szónokiasan –: a politikai élet szemétládájába kerülnek. Ahol egyébként helyük is van.

A pártelnök pedig jól tudja, hogy politikai sorsa voltaképpen a voksokat számára szavatoló kiskirályoktól függ, ezt a csatát tehát aligha nyerhetné meg. Az alku elfogadásával tehát abba a lehetetlen helyzetbe kerülhetne, hogy álmai beteljesülését éppen hívei – a kiskirályok – akadályoznák meg.

Liviu Dragnea esetében tehát a közmondás, miszerint aki kardot fog, kard által vész el, beigazolódik. Igaz, kissé átalakított formában: aki kiskirályokra támaszkodik, azzal a kiskirályok végeznek.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik