Bíró Béla: Kígyók és énekesmadarak


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Egy korábbi, A tűzvész fényei című írásomban már írtam róla, hogy a heteken át megfékezhetetlen portugáliai erdőtüzeket a kolonialista múltban Portugáliába és Spanyolországba behurcolt (az analógiák helyükön vannak) eukaliptuszok tették lehetségessé. Ez a fafajta a fenyőfélék osztályába tartozik, s kétszeresen is tűzveszélyes, egyrészt –  gyantája miatt is – maga a fa roppant gyúlékony, másrészt, mivel a talajból valóságosan kiszivattyúzza a vizet, a hagyományos aljnövényzet elszárad, s az maga is úgy ég, mint a gyufa. (A fája persze csodálatos, igazi ipari áldás. Korlátlanul lehet gazdagodni belőle. A portugálok és a spanyolok nem is voltak restek. Aztán – mint miden gátlástalan mohóság nyomán – jött a kegyetlen ellencsapás. Lehet, hogy mégiscsak van valamiféle Isten, s a katasztrófák Amerikát sem teljesen érdemtelenül sújtják?)

Fokozatosan az is kiderült, hogy az eukaliptusz korántsem kivétel. A globalizáció következtében a különböző kontinensek növényzete is fokozatosan összekeveredik. A kereskedelem a kuriózumok hívei közt sikerrel szórták szét az egzotikus növényeket. A folyamatnak ideológiája is van: a biodiverzitás növelése. A biodiverzitás ugyanis biológiai szempontból kétségtelen érték. A természet amiatt hozta létre az állatok és a növények hatalmas változatosságát, mert ez a változatosság az élet fennmaradásának egyik alapfeltétele. Lényege ugyanis a legeltérőbb klimatikus, talajtani, éghajlati feltételekhez való optimális alkalmazkodás. Egy terület különböző növényei és állatai nem merőben véletlenül olyanok, amilyenek, ökoszisztémát alkotnak, mely önmagában is az élővilág stabilitásának alapfeltétele.

Ha a stabilitás valamilyen okból felborul, elkerülhetetlenül ökológiai katasztrófák következnek be. Hasonlókból eleddig az elszigetelt, következésként saját (korlátozott éghajlati, talajtani, földrajzi) ökoszisztémával rendelkező szigetek vagy szigetvilágok nyújtottak gyakorta elrettentő példákat. Azokon vagy azokban ugyanis a folyamat az életvilág nagyon sajátos – és a kontinensek élővilágához viszonyítva jóval szegényesebb, tehát idegen hatásoknak kiszolgáltatottabb keretei közt – sokkal gyorsabban lezajlik, mint a hatalmas területű, változatosabb domborzatú, klímájú és következésként nagyobb biodiverzitású kontinenseken.

Az egyik legközismertebb példa annak a kígyónak az esete, mely – talán Ausztráliában – felkapaszkodott az egyik repülőgépre, s végül egy csodálatos madárvilágot fenntartó szigeten landolt. Szorgalmasan lerakta a tojásait. Mivel az adott szigeten nem volt olyan ragadozó, mely terjeszkedésének határt szabhatott volna, a kígyók oly mértékben elszaporodtak, hogy a szigeten ma már madárfüttyöt sem hallani, a teljes madárvilágot sikerült kipusztítaniuk. Ma már az embergyerekek életét veszélyeztetik… Persze, miután mindent kipusztítottak maguk körül, táplálék hiányában a kígyópopuláció is összeomolhat. De nem feltétlenül, hiszen – ha van rá némi idő – veszélyhelyzetben a természet a kígyók táplálékául szolgáló egyéb veszélyeztetett populációk egyikének-másikának szaporaságát is megnövelheti. A madárfüttytől megtisztított állapot elvben stabilizálódhat. A természet védekezik a természetellenes jelenségek ellen. (Ez a jelenség háborús katasztrófák nyomán az emberi populációkban is megfigyelhető.) A madárvilág kipusztulása azonban ekkor sem maradhat komoly következmények nélkül, hiszen – a füttyön túl – a madarak is szolgáltak valamire.

A hasonló példák hosszan sorolhatók.

Az új növényfaták, ahogyan azt az eukaliptuszok esetében láthattuk, a talajösszetételt, a fényviszonyokat és a mikroklímát is megváltoztatják. Ennek legeklatánsabb példái az akácfélék inváziói. Ezek a fák a földközi tenger medencéjében, ahol korábban ismeretlenek voltak, viharos gyorsasággal elszaporodtak, és ma már gyakorlatilag kiirthatatlanoknak számítanak. A probléma az, hogy nem csak az ökoszisztéma fizikai és kémiai viszonyait változtatják meg, de a mikroorganizmusok rendjét és a növénymagkészleteket is. Sőt, megváltoztatják azokat az élelmiszerláncokat, melyeken az őshonos élővilág alapult. Mindemellett a vízháztartást is radikálisan átalakíthatják, s mint az eukaliptuszok esetében láttuk, s a tűzvészek valószínűségét is mértéktelenül megnövelhetik.

Következésként sajátosan szegényes ökoszisztémákat alakíthatnak ki. Európában még csak kezdődnek a folyamatok. De – figyelmeztetnek a biológusok – számos európai táj máris elveszítette egyedi jellegét.

A biológusok körében persze ez a kérdés is szenvedélyes vitákat vált ki. Vannak európai biológusok, akik a fentiek ellenére is – többé-kevésbé megfontolandó – érveket képesek felsorakoztatni amellett, hogy esetenként a biodiverzitás is növekedhet, hiszen vannak növények, melyek zökkenőmentesen beilleszkedhetnek az őshonos ökoszisztémába. Arról nem is beszélve, hogy az éghajlatváltozás következményeit is csökkenthetik, hiszen a megváltozott éghajlati adottságokhoz alkalmazkodni képtelen növény vagy állatfajokat helyettesíthetik. (Egyetlen, immár ázsiai példa: a bölények ismét megjelennek Szibériában.)

A vita azonban meglehetősen steril, az ugyanis, hogy valami kedvező vagy kedvezőtlen, csak hosszú évtizedek múltán fog eldőlni. Úgy tűnik, addig is ökológiai hazárdjátékokat játszunk.

A vitát az is súlyosbítja, az ökológiai jelenségek és a migránsválság közti analógiák nehezen elkerülhetők. Így aztán a biológiai vitákat politikai szenvedélyek is megterhelik.

Az ember esetében a kérdéskör természetesen jóval bonyolultabb,: kulturális, szociológiai, történeti tényezők is meghatározó szerepet játszanak. Az Ember azonban nem kígyó vagy énekesmadár. Mindkettő egyszerre. De hogy lényének mikor melyik összetevője kerül előtérbe, szintén a társadalmi viszonyok, azaz a testét és szellemét alakító biológiai és szociális „ökoszisztéma” függvénye. A világirodalom történetének egyik legcsodálatosabb énekesmadara az arab Omár Khajjám. Akárcsak Shakespeare, Goethe, Lope de Vega, Francois Villon, és természetesen Arany János, Mihai Eminescu, József Attila az európainak. S az európai kígyót is a legszelídebb európai arab állam, az andalúziai kalifátus tudománya hívta elő belőlünk, keresztényekből. Cortez és a portugál, angol, francia „konkvisztádorok” indiánokat kiirtó rablóbandái számára az andalúziai arab tudomány teremtette meg a szükséges földrajzi ismereteket (lásd Kolumbusz!). S az arab matematika nélkül az atombombát sem találhattuk volna fel. De az arab terrorizmus sem teljesen független az arab társadalmakat szétverő (s végül – de elkerülhetetlen következményként – két gyilkos világháborút is kirobbantó) európai imperializmustól. Ezeket a fejtegetéseket a maistream ideológiák hívei – néhány kontextusból kiragadott mondatra alapozva – szociobiológiának (magyarán színtiszta fasizmusnak) fogják minősíteni. Lelkük rajta.

Ők ugyanis egyfajta bigott ateizmusra alapozva továbbra is Istennek képzelik magukat, és paradox módon – az egyik fél a keresztény Isten, a másik Allah – megtagadott vagy büszkén vállalt – képmása gyanánt (végső fokon semmi lényegi különbség, mindkettő ugyanabból a zsidó mitológiából eredeztethető) játsszák továbbra is felelőtlen hazárdjátékaikat. Hosszú évtizedek múlva fog egyértelművé válni, hogy mit kockáztatnak. Akkor azonban már aligha változtathatunk bármit is. A fejlemények visszafordíthatatlanná válhatnak, akárcsak a kígyó- vagy az akácinvázió. Az eukaliptusz némileg más történet, ha a portugálok a pénzhajhászást feladnák, s erdőségeiket a tűzvészeknek ellenállóbb őshonos tölgyekkel telepíthetnék újra, a folyamat – a biológusok szerint is – visszafordítható lehetne. Ennek az esélye azonban – a mai pénzimádó világban – gyakorlatilag nulla. Hol van az a Jézus Krisztus vagy az a – kamatot is elutasító – Mohamed, aki kiverné a kufárokat (nem a – ma már mind üresebb – keresztény templomokból és – a mind zsúfoltabb – muszlim mecsetekből), de mindinkább a kufárokkal telezsúfolt Teremtésből magából?

Talán romlik a látásom: nem látom őket.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik