Rostás-Péter István: Ezentúl mindent

Ezentúl mindent vagy majdnem mindent el lehet már képzelni. Azt is, hogy ez a pamflet hiába tölti ki a rovat épp aktuális keretét. Andrei Pleşura hivatkozom hirtelenjében, mikor egy ízben arra kereste a választ, vajon miért csodálkozunk, és háborgunk, valami eszméletlen badarság miatt, és mondjuk azt első reakcióként: „Na ezt azért már nem..., ez felfoghatatlan..., hogy lehetséges ilyesmi!! Hogy mi magunk is eljátsszuk, mintegy tagadni véljük, műcsodálkozással, mintegy védnénk magunkat, s egyben kiszakítanánk a számunkra dehonesztáló közegből” – így Pleşu álságot leplező magyarázata.

Hát lehet, igenis, képesek vagyunk alulmúlni verhetetlennek hitt mélyrekordokat. Bizonyíték rá a frissen felkent tanügyminiszter, Valentin Popa esete. (Oktatásunk „állapotáról” csak három adat: hat évvel ezelőtt több mint 240 ezer analfabétát regisztráltak, 2418 tanintézetnek ma  is udvari illemhelye van, a frissiben alakult kormány programja 2 500 új tanoda felépítését hirdeti meg, miközben az előző miniszter 600 esetben látta indokoltnak az iskolaösszevonást.)

Éééés, hölgyeim és uraim, színre lép egy újdonsült akvizíció: egy tárcavezető, aki napi frekvenciával tesz erőszakot anyanyelvén. Mondják, műszaki képzettségű, s ezért. Meg hogy amúgy jó menedzser (bár a szucsávai egyetem hallgatóinak látványos létszámcsökkenése  nem ezt látszik igazolni). Ha még így is lenne, szinte már tanítható a politikai kommunikáció speckurzuson az a lazaság, ahogyan a fogást és szenzációt érző riporterek (verbális zaklatás határán elkövetett) sorozatos kérdéseire, válasz nélkül hagyja az anyanyelvi kompetenciáit sürgető érdeklődést, vagy beéri félreplikákkal, miközben láthatóan csak arra gondol, hogy a kutya meg a karaván...

A Popát körülbástyázó rektori támogatólevél csak glazúr a savanyú tortán, amit az arcunkba vágnak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy miközben a szmokingról letöröljük a hablantyút még mosolyogjunk is hozzá egyetemi szférához illően.

A parlamenti szakbizottsági meghallgatáson a „pámblikás jelenet” minden volt, csak vicces nem. (Ha román lennék, feljelenteném a jópofizó honatyákat, hogy a nemzeti szimbólumot ilyen bornírt jelenetre kellékként, mintegy fogyóeszközként felhasználják. De hát volt már trikolórnak átmetszése egy iskolában is, ahol felújított vécét avatott ezáltal a Piatra Neamţ polgármestere... Ehhez képest azért ez a bizottsági intermezzo már valóságos szintlépés).

És még egy, úgymond nem szándékolt, de annál perverzebb következmény: mindezek után (vagy függvényében) relativizálódnak, mit viszonylagosak, teljesen eltorzulnak az értékskálák (bár nem tudom mit keres itt az axiológiára, vagy netán taxonómiára utaló kifejezés –  makacskodó preciőz  intruderek). Ilyenkor tör fel elemi erővel a hajlam, hogy visszasírjuk Abramburica asszonyt, doamna Catit, aki szintén esélyes volt a tanügyminiszteri posztra (készakarva kerülöm a tisztség kifejezést). Szóval már-már Ecaterina Andronescut, az oktatásbeli antireform zászlóshajóját óhajtanánk inkábbha. 

Ilyenkor valóban szakad a gát, és ilyenek hangzanak el: most már bármi következhet, nem fogunk felszisszenni, fejcsóválni, még a hümmögést is megspóroljuk.

Hogy aztán az emberi természet és képzelőerő újra elpiruljon szégyenében, mikor megint rajtakapják; dehogyis engedheti meg beképzelt, öntelt módon, hogy azt feltételezze, már nem lepődhet meg semmin. A lét tehát nem egyéb, mint két lepetés közötti hatásszünet, amikor újra levegő után kapkodunk, mert a ritkuló neuronkötegnek is, bármily meglepő, oxigénre van szüksége. A tudomány mai állása szerint.

Fotó: libertatea.ro

Kimaradt?