Bíró Béla: Mert minden percért kár…

Meghökkentő teória, hogy az emberi társadalmakat kizárólag törvények szabályozzák, magyarán tartják rendben. Ez csak a látszat. A tételes (nem pusztán kőtáblákon rögzített) törvények addig érvényesek (pontosabban fogalmazva: hatékonyak), amíg a társadalom többsége által érvényesnek érzett értékeken alapulnak. Azaz végső fokon az értékek a meghatározók. (Hogy az Európai Unió mit művel a törvényekkel, az lassan közröhej. Vagy összeurópai tragédia. A magyar törvényipar csak a társasjáték természetes összetevője.) A jog (gondoljunk a görög szofisztikára) bármit cáfolhat és igazolhat. Merthogy elfogultságaikat nem is nagyon tagadó „bírák” működtethetik.

Az értékek ugyanis elválaszthatatlanok az érzelmektől. Amit értékesnek érzek, ahhoz szenvedélyesen ragaszkodom. Az igazság, a szépség, a jóság, a hűség alapvető emberi értékek. Aki hozzájuk igazodik, az – az egykori közvélekedés (azaz az emberi társadalmakat íratlan törvények hiányában is szabályozó) alapelvek szerint – helyesen (azaz erkölcsösen) cselekszik.

A modern értékpluralizmus (amelynek és is feltétlen híve vagyok, ha nem lennék az, nem lennék újságíró, és nem lehettem volna egyetemi tanár) korántsem azt jelenti, hogy minden állítólagos érték (a puszta vélekedés, csúnyaság, az ilyen vagy olyan okokból indokolható gonoszság, a gyakorta szintén indokolható – sőt az előbbiek jegyében „indokolt” – hűtlenség) elfogadhatóak lennének. Pusztán azzal „indokolható”, hogy mások vagyunk. Fennen hangoztatott egyenlőségünk valójában annyit jelentene: abban vagyunk egyformák, hogy különbözhetünk.

Mindebből látszólag az következne, és (minden korábbi világoknál haladottabb világunk önszeméletében) következik is, hogy ember embert nem érthet meg, mivel mindenkinek meg van a saját testére és lelkére szabott igazsága, szépségideálja, jóságelve, hűség- (értsd hűtlenség) teóriája. Szabad a vásár.

Ezt az ideológiát hívjuk úgy, hogy individualizmus. Csakhogy ez ideológia tökéletes képtelenség. Társadalmakban (vagy manapság kizárólagos közösségekként aposztrofált államokban) élünk. Márpedig egy kizárólag individualizmusra alapozott állam képtelenség. Az az állampolgári közösség, amelyben mindenki a saját (kizárólagosnak tekintett) igazságait, szépségideáljait, jóságelveit, hűtlenség ideáljait hajszolja, gyakorlatilag életképtelen. Mert a hűség a házastárshoz, a tágabb értelemben vett családhoz, a helyi közösséghez, a tágabb értelemben vett államhoz való hűséget is jelentené. Valamikor jelentette is. Ha nem jelenti, akkor mindennek vége…

Nyugat-Európa individualizált államai a hűtlenség par excellence formációi. Az emberi jogok, melyek a kisebbségi jogokat (a kisebbségeket előbb már nagyvonalakban felsoroltam) csupán sajátos elvek alapján szelektált kisebbségek (a melegek, az – egyébként továbbra is semmibe vett – nők, a továbbra is lenézett cigányok, s az épp a kivételezettség révén továbbra is ellenszenvesé tett zsidók) esetében ismerik el. Ettől azonban a nyelvi-kulturális közösségek sem lesznek rokonszenvesebbek. Sőt.

Egyetlen közösség marad, mely sokak számára kizárólagos érték gyanánt érvényesül. S ez az emberiség.

Az elképesztő csak az, hogy az emberiség szerelmeseinek fogalmuk sincs magáról az emberiségről. Az emberiség – nem túlzok, ha azt írom: homályos – fogalmában a lehető legélesebben kitapintott Énjüket imádják. A világhírű amerikai szociológus, Chritopher Lasch (még a múlt század közepe táján) ezt a jelenséget nevezte az önimádat társadalmának. (Ez híres könyvének címe is.) Aki ma azt állítja, hogy bárkit is szeret, kétségtelenül önmagát imádja.

Mi következik ebből?

Aligha férhet kétség hozzá, hogy a gyűlölködés. Csakhogy az ember (tetszik, nem tetszik) társadalmi lény. A gyűlölködők tehát elkerülhetetlenül csapatokba verődnek. A gyűlölködés ugyanis (ha az individualizmus tartható ideológia) nem lehet individuális. Egy effajta individualizmusnak nem lenne semmi értelme. Egy házastársat, szomszédot, egy más nyelven beszélőt, egy más bőrszínűt (egymagában) gyűlölni (általánossága ellenére is) periférikus jelenség. Azaz elméletté nem dagasztható. Kivételes eset. A dolognak csak akkor van értelme, ha – társadalmi lényekként – általánosítunk. Az egyéni gyűlölködés – bizonyos értelemben – lealacsonyít. A mások iránt érzett gyülölet viszont „felemel”. Ekkor ugyanis egy – egyébként vehemensen tagadott – közösség felemelt fejű tagjaként (lásd épp megbukott miniszterelnökünket!) lehetek több, jobb, szebb, hűségesebb, mint a másik, azaz bárki más.

Az értékek attól értékesek, hogy erőteljes érzelmekkel (hogy ne mondjam szeretettel) ragaszkodunk hozzájuk.

De aki az emberiséget imádja (mely a nemzettel oly könnyen behelyettesíthető), az mindenki mást utálhat. (Az emberiség ugyanis mindig valamiféle többséget jelenthet.) S ha akadnak olyanok, akik nem csak az emberiséget, hanem a melegeket, a nőket, a más nyelvűeket, a színesbőrűeket is önmagához hasonlókként (értsd természetes, azaz a különbözésben hasonlókként, tehát egyenjogúakként) fogadja el, annak szemére lehet hányni, hogy: mi ez?

Az obligát válasz az egykori sláger (nem kevésbé giccses) fordítottja: gyűlöljük egymást, gyerekek, mert minden percért kár…

Fotó: blogspot.com

Kimaradt?