Ambrus Attila: Amikor a MI TI-vé lett


Array ( [0] => AmbrusAttila.png [foto] => AmbrusAttila.png )
-A A+

Nem ártana, ha a közelgő centenáriumi ünnepségek kapcsán kísérletet tennénk a másik fél bőrébe bújni. Ez még az egymás iránti empátia hiányában is lehetséges, pusztán csak kognitív tapasztalással. Hiszen 99 évvel ezelőtt még MI voltunk a TI, s fontos magyar és román elemzések születtek az együttélés és különválás esélyeiről.

Román részről az aradi Vasile Goldiș íásai számíthatnának kötelező olvasmánynak, ha a román értelmiségiek nem tartanák zavarbaejtőeknek, illetve ha magyarul hozzáférhetőek lehetnének. (A Kriterion könyvkiadó jelentetett meg egy válogatást Goldiș nemzetpolitikai tanulmányaiból 1978-ban.)

Goldiș – akinek alaptétele, hogy „A nemzetiség fogalmából következik, hogy az egyik nemzetiséget nem lehet egyszerűen egy másik nemzetiségbe beolvasztani!”  – tagadja azt, hogy lehet célravezető kisebbségi irredentizmus. Az irredentizmus nem valami olyan természetes dolog, mint amilyennek a soviniszták kívánják feltüntetni! Azt is bizonyítja, hogy az irredentizmusnak nem az az ellenszere, hogy a kisebbséget elnyomják, kultúrájában akadályozzák, szegénységben tartják, hanem éppen ellenkezőleg nagyobb szabadságot kell adni, mint amilyent a körülöttük lévő nemzeti államokban élvezhetnének.

Vasile Goldiș a nemleges választ sugallva tette fel a kérdést, hogy okos politika-e az, amely az ország népeit egymásra uszítja, szolgaságban, kultúrátlan állapotban és anyagi szenvedésben tartja, csak azért mert – oktalanul – úgy véli, hogy ha ezek a nemzetek virágzó állapotba jutnak, szétrobbantják az országot.

De hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia is szétrobbant – hozhatják fel ellenvetésként a soviniszták. Éppen Goldiș szolgáltat elegendő adatot arra, ami a románoknak és a magyaroknak is kényelmetlen igazság: a Monarchia összeomlása nem a kisebbségek szervezkedésének az eredménye, hanem a belső életrevalóság hiányának, a kisebbségek értelmetlen hátrányos megkülönböztetésének eredménye volt.

Csoda-e, ha ma, a posztigazság korszakában Goldiș írásairól nem vesz tudomást a győzelmének tudatában minden ígéretéről megfeledkezett kisebbségből többséggé vált hatalom. Főként azért, mert hatalmát gyengének érzi, s azt szinte kizárólag az erdélyi magyarsággal szemben tudja fitogtatni.

Ugye érthető, hogy miért nem szereti a közös közeli és távlati célokat nem találó, csupán a magyarellenességben egységes román politikai osztály Goldiș 1918 előtt írt tanulmányait, ha ilyen részekre talál bennük: „Nagyon természetes, hogy a romániai románoknak fáj, amikor azt hallják, hogy a magyarországi fajrokonaikat a saját államuk megakadályozza abban, hogy saját nyelvükön művelődhessenek, saját nyelvükön közigazgathassák magukat, sőt a bíráskodás felettük nem román nyelven történik, s ezáltal (…) nagyon sok tévedésnek és keserűségnek vannak kitéve.” Érthető az is, hogy miért igyekszik eltekinteni az olyan – azóta beigazolódott – jóslatoktól, miszerint a kisebbségek elnyomása előbb-utóbb az uralkodó nemzet tagjai elleni fellépésbe torkollik.

Arról nem is beszélve, hogy Vasile Goldiș – akiről azt is igyeksznek elhallgatni, hogy ő terjesztette elő a gyulafehérvári nyilatkozatot – konklúzióként kimondta: „Tartós megoldás csak olyan lehet, amely egyrészt intézményileg keresztülviszi, hogy minden nép a maga nyelvén műveltessék, a maga nyelvén közigazgattassék, s a maga nyelvén bíráskodjanak fölötte, mégpedig olyan képesített egyének által, akik nem csak a nép szokásait, jellemét és lelkivilágát teljesen ismerik, sőt annak részesei...”

Goldiș érveit a nemzetállam és főként az asszimilációs törekvések ellen vonultatja fel. Ma a nemzetállami és a beolvasztási, elűzési kísérletek egyre erősödnek. Amit nem lehet ünnepelni.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik