Bíró Béla: Jog és politika


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Sydney Hook amerikai jogfilozófus már a 80-as években figyelmeztetett rá, hogy a jog fokozatosan rátelepszik a politikára, olyan politikai jogköröket sajátít ki, melyek alapvetően az álampolgárok közösségét, egészen pontosan az állampolgárok által megválasztott parlamentet, a törvényhozást illetik meg. A bíróságok és mindenekelőtt az alkotmánybíróság a jog értelmezésének örve alatt gyakorta maguk „hoznak” törvényeket. Miközben magának az alkotmánynak a megváltoztatásától mereven elzárkóznak. Ezek a személyek, írja Hook, „olyan mélységes bizalmatlanságról tesznek tanúságot a nép iránt, hogy felmerül az emberben a kérdés, milyen alapon hihetnek még a demokratikus önkormányzó hatalomban, szemben mondjuk a jóindulatú despotizmussal?” Ezt a folyamatot egy másik „egészíti ki”, a vitatott kérdéseket ugyanis olyan alkotmánybíróságok „oldják meg”, melyeknek bírái semmi esetre sem tekinthetők valóban függetleneknek, gyakorta nyilvánvalóan a politika befolyása alatt állnak. Azaz voltaképpen a politika fekszik rá a jogra, egészen pontosan nem a törvényhozásként, hanem a végrehajtó hatalomként (azaz kormányzatként) értelmezett politika. Mely 50+1 szavazattal éppenhogy megkaparintja a hatalmat. És többé már nincs alávetve demokratikus kontrollnak, hiszen többségi szavazással azzal 1 (egy) szavazattal szabadon negligálhatja az ellenzéket. Így aztán a szófogadó bíróságok a hatalmat éppen gyakorló politikai párt vagy pártszövetség a végrehajtó hatalom elvárásait teljesítik.

Ilyen körülmények közt bármi lehetségessé válhat. A törvények szándékos félremagyarázása vagy a törvényekbe gyakorta tudatosan beépített kiskapuk kihasználása lehetőséget teremt az állampolgár emberi jogainak sokszor egészen gátlástalan felfüggesztésére. Legtöbbször magukra az emberi jogokra való hivatkozással. A bírák az alkalmazott törvény értelmét nemegyszer a legdurvább retorikai szemfényvesztéssel tökéletes ellentététébe fordíthatják át.

Hook szerint ilyen esetekben a törvényhozásnak rendelkeznie kell a lehetőséggel, hogy kétharmados többségre alapozva az alkotmánybíróság döntéseit is felülvizsgálhassa. Ez persze azoknak a parlamenteknek az esetében, melyek kétharmados többséggel rendelkeznek, maga is visszaélésekre teremt lehetőséget. Csakhogy kétharmados többség csak és csakis abban az esetben jöhet létre, ha az a politikai párt vagy pártszövetség, mely korábban birtokolta a hatalmat, súlyosan visszaélt az igazságszolgáltatással és a végrehajtó hatalommal. Pusztán a választók jogtalanságok elleni tömeges tiltakozása vezethet efféle legális túlhatalmakhoz. Az ilyesszerű helyzetek kialakulását kellene megelőznie a hatalmi ágak szétválasztására vonatkozó jogállami alapelvnek. A jelek azonban arra utalnak, hogy ez az elv manapság ritkán érvényesülhet maradéktalanul.

Hogy az egykori szovjet tábor utódállamaiban nagyjából ez a helyzet, a saját bőrünkön érezhetjük. De sajnos Nyugaton is analóg folyamatok zajlanak. A parlamenteknek itt is lehetőségük van arra, hogy szinte teljesen függetlenítsék magukat a választótestület akaratától, s az ellenszegülőket a populizmus vádjával hallgattassák el. Igy aztán a legitim túlhatalom itt is kialakulhat. Példa Macron csaknem 90 százalékos parlamenti hatalma. A második világháborút követő periódusban ugyanis Franciaországban és másutt is ugyanaz a politikai garnitúra gyakorolta a hatalmat. Ez pedig egy idő után elkerülhetetlenül olyan torzulásokhoz vezetett, melyek a politikai rendszer egyensúlyát felborították, s nem csak a kétharmados biztonsági küszöböt képesek megsemmisíteni, de amint azt az Európai Unió esetében láthatjuk, még a vétó alapszerződésben rögzített alapjogát is. Azokat a pártokat, melyek tényleges ellensúlyt jelenthetnének, a mai politikai rendszer a populizmus vádjával egyszerűen kirekesztheti magából.

Ami az Uniót illeti, teljesen függetlenül attól, hogy a kvóta-ügyben kinek van igaza, a vonatkozó döntések csakis tagállami keretekben dönthetők el. Természetesen a tagállamoknak sincs joguk elutasítani azokat a menedékkérőket, akik államaikban folyamodnak törvényes menedékért. De az Uniónak sem lehet joga arra, hogy a bevándorlók-menedékkérők és az egyes államok megkérdezése nélkül mindannyiuk feje fölött dönthessen ilyen meghatározó fontosságú kérdésekben.

Hogy a kvótákra vonatkozó döntések minden áron való kierőszakolásának kérdése micsoda abszurditásokhoz vezethet, azt jól jelzi a magyar szocialista európai képviselő, Szanyi Tibor javaslata, hogy a Lengyelország és Magyarország ellen kezdeményezett kötelességszegési eljárásokat az Állam és Kormányfők Csúcstalálkozójának egyidejűleg kellene tárgyalnia. Így elejét lehet venni annak, hogy a két állam kölcsönös vétókkal húzhassa ki egymást a csávából.

Megdöbbentő ötlet, mely magának a vétó jogintézményének felszámolását jelentené. Mert ha ezt két állammal meg lehet tenni, akkor a nagyok bármikor megtehetik, hogy a kisebb államokat hármasával, négyesével, ötösével és így tovább kiszoríthassák a döntéshozatalból, s ezzel magából az európai demokráciából. S ha a nagyok közt jönnének létre konfliktusok (amit Macron a német érdekeket súlyosan sértő javaslatai valószínűsítenek is), egyikükkel-másikukkal ugyanígy el lehetne bánni. Annak ellenére is, hogy ez a jogintézmény az Unió demokratikus berendezkedése szempontjából alapvető jelentéségű.

A bíróságokra nemigen lehetne számítani, hiszen azok számos jelből ítélve a parlamenti többség befolyása alatt állnak.

Ennek a helyzetnek sajnálatos módon csak és csakis az lehet a következménye, hogy a Európai Parlament, ahogyan az a magyar és a lengyel parlamentek esetében is történt, a következő választási ciklusban jobboldali kétharmaddal kormányozhat majd. És éppúgy visszaélhet a jogrendszerrel, ahogyan ma a balliberális tábor – Szanyi Tibor halhatatlan ötletének mintájára – visszaélhet. De legalábbis visszaélhetne.

A fenti gondolatmenet korántsem a menedékkérők és a bevándorlók elutasításáról szól. Nekem is meggyőződésem, hogy a menekülteket minden államnak kötelessége befogadni, és bevándorlókat munkaerőigényeinek megfelelően bármely állam vállalhatja. Sőt – a szóban forgó államok politikai elitjétől eltérően – arról is meg vagyok győződve, hogy a menekülteket és a bevándorlókat, ha elfogadtuk őket, minden vonatkozásban ugyanazoknak a jogoknak kell megilletniük, mint amelyek a befogadó állam polgárait megilletik. Nyelvileg és kulturálisan is. A befogadó államoknak ugyanúgy garantálniuk kellene anyanyelvi oktatásukat is, mint ahogyan a befogadó állam nyelvének elsajátítását garantálják. Soha nem hittem benne, hogy az őshonos kisebbségek és bevándorlók közt éles különbséget kellene tennünk. Hiszen aki ma bevándorló, 100-200 év multán ugyanolyan őshonossá válik, mint az 500-1000 évvel ezelőtt betelepültek. Az évszázadok világtörténelmi perspektívában jelentéktelen pillanatok. 

Ezekről a kérdésekről azonban szó sem esik, pedig hosszú távon sokkal fontosabbak, mint kvóták szerinti elosztás kérdése. Ezektől függ ugyanis, hogy a menekültek és a bevándorlók valóban szabadnak érezhetik-e magukat befogadó államaikban, s következésként tényleg képesek lehetnek-e nem egyénenként (ez a változat ugyanis már régen nem működik), hanem közösségi lényekként integrálódni befogadó államaikba.

Melyek ekként válhatnak tényleg befogadókká és nem pusztán „munkáltatókká”.

 

    



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup