Bogdán Tibor: A rendőrré lett milicista és a milicistává vált rendőr


Array ( [0] => BogdanTibor.png [foto] => BogdanTibor.png )
-A A+

Korábban, még az „átkosban”, amolyan szólásmondássá lett, hogy a Szekuritáte az ország szíve – és ver, ver, ver… A mondás persze érvényes volt a milicistákra is, akik maguk sem mentek a szomszédba, egy kis agyabugyálásért. A tekintélyük ettől ugyan nem lett nagyobb, de mindenesetre félelmet keltett még a „szektorista” is.

1990 után megváltozott a helyzet. Hivatalosan. A milíciából rendőrség lett – az emberek azonban nem változtak. Emiatt aztán ugyancsak nehéz lett volna elhitetni, hogy a helyzet gyökeresen átalakult, a milicisták egyetlen éjszaka alatt rendőrré szelídültek. Iliescuék tehát arra törekedtek, hogy legalább a rendőrség megszervezését és működését szabályozó törvény a lényegi változás látszatát keltse, elhitetve az istenadta néppel, hogy a rendőrré lett milicista immár nem milicista, hanem rendőr.

A rendőrséget sokan amolyan szükséges rossznak tartják. És ebben van is igazság. A rendőrség jó intézmény, ha csupán feladatának tesz eleget, a rendet védelmezi. Rossznak bizonyul azonban, ha visszaél hatásköreivel, hatalmával, amire pedig a jelenlegi, a rosszemlékezetű milícia emlékeit még eltörölni kívánó, vagyis lényegében demokratikusan megfogalmazott törvény bőséges lehetőséget ad.

A korábbi jogszabályba nem iktatott, de azért azokra lehetőséget adó visszaéléseket szeretné most törvényesíteni a teleormani kiskirály, a populista, tehát be nem tartható ígéretei miatt egyre sűrűbben támadott és kifütyült Liviu Dragnea, embere, a nagy hirtelen belügyminiszterré avanzsált Carmen Dan révén.

Nem véletlen, hogy az új rendszabály mindenekelőtt a „méltóságok” elleni utcai füttykoncertnek, pfujolásnak kívánja elejét venni. Az egyik cikkely szerint például ezentúl akár három hónaptól egy évig tartó börtönbüntetés járhat a rendfenntartók elleni „sértő szavakért, kifejezésekért, obszcén gesztusokért”. A törvénynek pedig nagy gondja van arra, hogy mindezt egyértelműen kétértelművé tegye, így a rendőr bármilyen szót, kifejezést, gesztust, kifütyülést, pfujolást bántalmazónak, és a hatósági közeg megsértéseként értékelhet. Ha mondjuk egy tömegtüntetésen a tömeg kifütyülne valakit, akkor elvileg az egész tömegtüntetést bekasztlizhatná.

A készülő törvény bevezetné az „adminisztratív fogvatartás” fogalmát is, azaz a rendőrnek jogában állna megtiltania bárkinek, hogy elhagyjon egy bizonyos területet. Az pedig már csak természetes, hogy a jogszabály nem jelöl ki semmilyen időben időhatárt az „adminisztratív fogvatartás” esetében, és azt sem tisztázza, hogy ebben az esetben milyen jogok, garanciák illetik meg az „adminisztratívan fogvatartott” személyt.

Ha alapvetően nem lenne félelmetes, akkor akár nevetségesnek is tarthatnánk azt a rendelkezést, miszerint a rendőri vizsgálatnak kitett személy nem vehet fel „támadásveszélyes testállást”. A „támadásvesélyes testállás” tényéről pedig szintén a rendőr dönt, kénye-kedve, több-kevesebb fantáziája szerint. Így aztán a kevesebb képzelőerővel megáldott rendőrök esetében is bőséges a választék. Ha mondjuk csak egyhelyben áll a páciens, akkor esetleg támadásra készül, ha ül, akkor a székről felpattanva bármikor nekiugorhat a kivizsgálónak; ha a székre támaszkodik, akkor gyanús, hogy az ülőalkalmatosságot hozzávágná a rendőrhöz, ha lóbálná a kezét, akkor természetesen ütésre készül, ha hátrateszi, azt még rosszabb, mert ki tudja, mit rejteget a markában…

Az új törvény pedig – ha eredeti formájában fogadják el – lehetővé teszi a rendőrnek azt is, hogy „bármilyen módon behatoljon” (akár tehát az ajtót is betörve) természetes vagy jogi személyek lakásába, székhelyeire a tulajdonos vagy törvényes képviselője engedélye nélkül is.

És a rendőrnek a jövőben joga lesz ahhoz is, hogy ne csak kihágást, bűntényt elkövető személyt igazoltasson, hanem bárkit, akit ilyen vagy olyan módon gyanúsnak ítél meg. Az igazoltatást megtagadót pedig bekísérheti a rendőrségre, és az ezzel járó kellemetlenségektől, elpazarolt időtől nem védi meg az ártatlan delikvenst az sem, hogy ilyenkor jogában áll felhívni hozzá közelálló személyt – aki lehet, hogy egy másik városban él – vagy ügyvédet kérhet. Így aztán bárki rendőri önkény áldozatává válhat. Kissé sarkítva: elvileg megtörténhet, hogy ha a rendőrnek megtetszik egy csinos lány, akkor leigazoltatási jogával élve megtudhatja annak nevét, életkorát, lakcímét, egyéb személyes adatait.

Elvileg, mondom, mert bár sokan naivnak tartanak, én hiszek abban, hogy az elfogadásra kerülő törvény mélységesen demokratikus lesz, hiszek a rend őrében és meggyőződésem, hogy a demokratikus rendőrség új tagjai civilizáltan viselkednek, okosak, értelmesek lesznek. Nem ülök fel tehát a régi rendőrvicceknek, miszerint a rend őrei legalább olyan buták, mint a szőke nők.  (Már csak azért sem, mert a szőke nők sem buták). Bár a Teleorman megyei elemi iskolai titkárnőből lett főnökük, az első (szőke, kiszőkített?) női belügyminiszter, Carmen Dan kissé megingathatná bizalmamat, hiszen olyannyira nem ismeri még a tulajdon anyanyelvét sem, hogy a keresztnevet (pronume) rendszeresen összetéveszti a névmással (prenume), ezzel pedig szinte elképzelhetővé teszi a viccbeli történetet, miszerint a rendőr által igazoltatott szőke nő a táskájában kotorászva csak egy tükröt talál, amelyben önmagát megpillantva azt fényképes személyi igazolványként nyújtja át a közegnek. Aki a tükörbe nézve, saját magát megpillantva, szalutálva felkiált: Ó, uram, hát miért nem mondta rögtön, hogy kollégák vagyunk?!

Fotó: psnews.ro



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik