Bíró Béla: A szultán visszatér…


-A A+

A török elnök a napokban 60 muszlim állam fiatal nőit egy, az elnöki palotában tartott nagyszabású beszédben ösztönözte arra, hogy teljesítsék Alahhal és az ő prófétájával szembeni kötelességüket. Szó szerint: „Mit mondanak nekünk Allah és a Próféta? A parancs világos és jelentésteli. Készüljetek a házasságra, menjetek férjhez és sokasodjatok… Egy muszlimnak szent kötelessége sokasodni…” De Erdogan, aki találkozóikon még Angela Merkelt is levegőnek nézi, nem lenne Erdogan, ha azt is nem tette volna hozzá, hogy „A muszlim nő szerepe nem szűkíthető le pusztán az anyaságra. Ha szükség van rá, úttörő tudósokká, politikusokká, tanárnőkké vagy éppenséggel bátor harcosokká kell válnotok.”

A Die Welt által idézett beszéd voltaképpeni értelme azonban csak a befejezésben bontakozik ki. Ebben ugyanis Erdogan Európát – sajnos nem minden alap nélkül – „idegenellenességgel, kulturális rasszizmussal és mind erőteljesebb iszlámellenességgel vádolja, hogy aztán feltegye a kérdést: »De mi lesz azoknak az életterével, akik viselet, nyelv, vallás és a bőrszín tekintetében mások? Ez az élettér mindinkább összeszűkül. Európa ezeknek a népcsoportoknak a számára mindinkább valamiféle szabadtéri börtönné alakul.«”

A lap Erdogan szavait nem kommentálja (ámbár Orbán Viktor jóval mértékletesebb „tanácsát” a német sajtóban is sokan azzal bélyegezték meg, hogy a magyar nőket tenyészkancákká szeretné alacsonyítani), mégsem nehéz elképzelni, mit érezhet egy német ezeknek a soroknak az olvastán. Nyilvánvaló szorongást. Annak ellenére is, hogy közismert: Erdogan szavai nem szívből, hanem – amint azt a modern török állam alapítójának hagyományait őrző Attatürk-párt egyik alelnöke megjegyzi –  a közvéleménykutatásokból fakadnak. (Mellesleg – Erdogan szerint – ez a párt „ellopja Törökországtól Attatürköt”. Nesze neked Törökország!!)

Erdogan népszerűsége ugyanis az elnökválasztási kampányban aratott (igaz, meglehetősen szerény) győzelem után mélyponton van. A megkérdezettek 46,3 százaléka tartja a „szultánt” elfogadható vezetőnek. Ez pedig a két év múlva sorra kerülő parlamenti választásokon – mivel az elnöki rendszer végérvényes megszilárdítása az új parlementtől függ – „vészesen” kevés. Erdogánnak tehát ellenségképre és a muszlim vallásnak mélyen elkötelezett, s a férfiaknál – amúgy törökösen – befolyásolhatóbb nőkre van szüksége.

A helyzetet német szempontból az is bonyolítja, hogy az idei elnökválasztáson megjelent németországi törökök túlnyomó többsége (a török integrációt ünneplő sajtó döbbenetére) Erdogánra szavazott. Igaz, sokan távol maradtak a szavazástól.

A németországi törökök és a többi muszlim államból bevándoroltak közismerten kettős kötődésűek. (Ami számunkra, némileg eltérő okokból ugyan, de akár magától értetődő is lehetne.) Nem csak a befogadó országhoz, de származási országaikhoz is szinte azonos mértékben ragaszkodnak. Nem véletlen tehát, hogy Erdogannak a németországi törökökre is komoly befolyása van. A szó hagyományos értelmében vett teljes asszimiláció esetükben irreális elvárás. Legfeljebb valamiféle – mindkét részről mélyen átélt – kettős identitásról lehet szó.

Egy egészen friss, a Bertelsmann-Alapítvány által végzett felmérés adataiból ki is derül, hogy Európa három vezető államában: Németországban, Franciaországban és Angliában a bevándorlók (a tanulmány pusztán 2010 előtt érkezetteket veszi számításba) erőteljesen kötődnek befogadó államaikhoz – is. Azaz több mint 90 százalékban – hozott identitásaikat megőrizve is – integráltnak tekinthetők. A kutatást magát is – melyet a Die Welt ismertet – egy muszlim nő, Jasemin El-Menuar vezette. Ő az integráción tényleg nem asszimilációt, hanem társadalmi beilleszkedést, azaz a nyugati társadalmak életében való részvételi esélyek egyenlőségét érti. Azaz a nyelvi kompetenciát, a képzettséget, a munka világában megszerzett pozíciót és a vallási közösségek közti kiegyensúlyozott kapcsolatokat. A 2010 előtt érkezett muszlim fiatalok csaknem kivétel nélkül vegyes társaságokba járnak, így hamar elsajátítják a német nyelvet, s nyelvismereteik alapján a tisztes munkahely megszerzéséhez szükséges képzettségre is szert tehetnek.

Igaz, a németek 19 százaléka nem szeretne magának muszlim szomszédot. S hellyel-közzel a munkahelyi diszkriminációra is vannak példák. Ennek ellenére a vizsgálat által érintett muszlimok 60 százaléka teljes, 20 százaléka részmunkaidőben dolgozik. Csupán 20 százalékuk munkanélküli. Igaz, ez az arány – a pusztán 4 százalékos német munkanélküli rátához mérten – óriási, de ez – a muszlim családi szokásokat, főként a nők családanyai szerepének fontosságát is tekintetbe véve – még mindig kedvezőnek tekinthető.

Ráadásul Németországban a nemzedékek közt sincs szignifikáns különbség. Franciaországtól eltérően, ahol a fiatalok (nyilván a közismert francia xenofóbia hatására) idegenebbnek érzik magukat, mint az idősebb generáció tagjai. Igaz, Angliában a fiatalabbak még erőteljesebben is kötődnek az országhoz, mint az idősebbek.

A tanulmány adatai szerint azonban az állam iránti lojalitás (melyen a szerzők az integráció sikerességét mérik) mindhárom országban 90 százalék fölött van. A szerzők azt is megállapítják, hogy az integráció mértéke nem annyira az egyes személyektől, mint inkább annak az államnak a keretfeltételeitől függ, melyekben élnek. A legbefogadóbb Anglia, ahol még a rendőrnők számára is megengedett a – Franciaországban és Németországban oly sok problémát okozó – fejkendő, az úgynevezett csador.

A munka világába való beilleszkedést mindenütt, de főként Németországban a vallási szokások is nehezíthetik, de a szerzők véleménye szerint a két dolog összeegyeztethető, főként, ha a rugalmas munkaidő bevezetésére vonatkozó törvénytervezetre, mely már Merkel asztalán található, a Bundestag is rábólint.

A tanulmány fényében (bár ismétlem, az adatok csupán a 2010 előtti helyzetre vonatkoznak, tehát a migránsválság következményei kívül esnek a vizsgálódások körén) a helyzet nem annyira aggasztó, mint amilyennek a napi hírekből érzékelhetjük. A tanulmány nagy valószínűséggel épp ennek a benyomásnak a cáfolata végett született. Mintegy önmegnyugtatásul.

Az Erdogan-beszéd azonban szerfelett rossz ómen, hiszen a „szultán” szavai mögül Szulejmánnak és társainak „világhódító” törekvései, egyfajta muszlim imperializmus ideológiája szüremlik elő. Ráadásul, amint azt a bevezetésben idézett mondatok is jelzik, Erdogan kifejezetten riasztó jelenség. Az élettér – német fordításban a Lebensraum – egyenesen Adolf Hitlert juttatja az ember eszébe. A kifejezés egy német idegeit tehát joggal borzolhatja.

A helyzet – Törökország katonai hatalmának, a 60 muszlim állam női előtt elmondott beszéd célzatából kibontakozó „terjeszkedési” szándékának, valamint a migránsválság és az Iszlám Állam bukásának háttere előtt tényleg – hátborzongató. S az – illiberalizmus jegyében kialakult – török–magyar barátság sem túlságosan hízelgő. Legalábbis ránk, magyarokra nézve. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup