Sebestyén Mihály: Az autonóm cselédszoba

"Megütközést váltott ki Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának ülésén, amikor felvetette a kisebb magyar közösségek „önkéntes területfeladásának" lehetőségét", olvasni felcímként a Maszolban.

Végeredményben minden közbevetett álmentegetőzés dacára Szásznak semmi sem drága. Elvégre ő már át is települt, önkéntesen és önkényesen visszavonult kenyéradó gazdái védszárnya alá.

Az efféle javaslatok, ha valósággá válnak, aligha lesznek folytonos örömforrássá. Csakis sorstragédiákat okozhatnak, emberit, közösségit, európait. A demokrácia halálát.

Gondoljunk csak a legutóbbi magyar-szlovák lakosságcserére, amelynek során a felvidéki magyarokat áttelepítették Magyarországra, bár sokkal indokoltabb, ha azt állítjuk, átzsuppolták őket, és helyettük elkeseredett magyarországi szlovákokat vittek reszlovákosításra az anyaországba, hogy minél több bratyi legyen szláv. Fontos volt a megszerzendő földvagyon, a visszamaradó ingatlan és el nem vihető ingóságok elzabrálása.

De hivatkozhatnánk a görögországi törökökre és a törökországi ortodox görögökre, akiknek elhagyott templomát néhány éve úgy mutogatták nekünk, mint elárvult, furcsa, nem tudni kik által épített kultikus helyet. A kiköltözéssel együtt törökföldön megtörtént a sikeres (?) emlékezettörlés, hogy ne legyen kényelmetlen, szégyellni való a rablás tudata, hogy a másféle eredet tüskéje ne szúrjon a szívébe és elméjébe az új gazdának.

Az ismert sztálini gyakorlat, a diktatúrák módszertani foglya Szász Jenő, a nemzetstratéga, vagy inkább a nyálmosoly-demokrata Semlyén Zsolté, akinek zsoldjában Udvarhely Jenő hercege népünk jövőjéről gondolkodik?

Annak idején volt még a román kormányokban, politikusokban, Groza Péterben annyi józan önmérséklet, hogy nem haraptak rá a nemzetiségi kérdés rendezésének sztálini módszerére, a lakosságcserére, a nemzetiség-koncentrációra. A területszűkítésre, a kikényszerített önfeladásra. Bíztak abban, hogy hatvan-hetven év alatt magától is felszívódik, beolvad, elfolyik, kicsorran a magyar népesség Erdély és Bánát országából, a Partiumból, és természetesen jelentősen, ha nem teljesen elvékonyodik a Siculusok székeiben a nem román. Lassú kihalással. Elöregedéssel. Politikai, gazdasági módszerekkel, kultúraelvonással, nemzetpolitikai manőverekkel, felmagasított fájdalomküszöbbel.

Nem teljesen így történt. Megmaradtak a közösségek, újratermelődött és többesült a kultúrafenntartó és művelő értelmiség, ha nőtt is a szórványosodás mértéke, csökkent a magyarok erdélyi-bánsági-partiumi létszáma összességében. Átrendeződött részben az etnikai térkép.

Amit most kezdeményez, vélelmez Szász Jenő: az önfeladás legklasszikusabb példája. A beköltözés Székelyföldre, a skanzenbe, az indián rezervátumok szolgai lekottázása lesz. Gettó. Vagy már az sem, ha szétszabdalják régiók és regimentek között.

És aki nem megy azzal mi történik? Leírják, huszonötöt vernek a még magyar talpára? Mit szól mindehhez a december 5-i magyar? A szívélyesen leoláhozók tömege?

Tessék mondani, abban reménykedhetünk, ha áttelepítenek, mert a két kormányzat politikai színezéktől függetlenül belemegy a tragikus játékba, lesz majd egy autonóm cselédszobánk Magyarországon (heti egyszeri fürdőszobahasználattal), s ha ott nem férünk el valamennyien, akkor húznak még kedvünkért egy emeletet Magyarország fölé – IMF hitelből?

Kimaradt?