Rostás-Péter István: A bebörtönzött kaszárnya


-A A+

A jelképek erejével nem tanácsos visszaélni – gondoltam magamban, és a billentyűk közé csaptam: mivelhogy az igazságügyi tárca tulajdonosa szerdán este hozta a nap hírét, az új büntetésvégrehajtó egység létrehozásáról. Mert 2018-as költségvetésünk több jel szerint is „visszafogott” lesz, nem új fogházat építünk, hanem egy valahai kaszárnya vált mundért és manírt. Az ötlet már egy éve közszájon forgott, mindannyiszor az elítéltek méltatlan (értsd: embertelen) körülményeiről nyílt lehetőség véleménykedni. A hír randomszerűen a következő reakciókat váltotta ki médiafogyasztói mivoltomból:

1. Íme egy pozitív infó, vívmányriportnak csírája, bár egyetlen Buzău megyei politikus sem fog ezzel előhozakodni a következő választási kampányban; a műút–kultúrház–templom trojkának nincs alternatívája.

2. A magát mamutléptekkel újjászervező haderő (a súlyos létszámhiánnyal küszködő belüggyel vállvetve) ott karcsúsít (csonkít), ahol éri. Elvégre amerikai rakétavédő pajzshoz illik néhány kilövőállomás is; akár egy jól eltalált deux-pièces, feszül majd hazánk harczias termetén, a számla értékét – legalábbis első tetemes részletét – év végéig utalni kellene az Újperencián túlra.

3. Az átminősült ingatlanok adottságai aligha felelnek meg egy korszerű börtön kívánalmainak.

4. Üzenet ez, hogy inkább bővítjük az „infrasturktúrát”, mert a prevencióval, a szabadultak integrációjával jóval több a vesződés, meg a költség.

5. Félszeg, erőtlen gesztus: a 27 ezer börtönlakó gondját-baját, egészségének napi fenyegetettségét enyhítendő legalább tíz hasonló lépésnek kellene követnie. Így viszont már kampányméreteket öltene, és akkor a sajtó, az ellenzék, meg hát a külföldi visszhang... (Szalagcím-változatok: Börtönparadicsom Kelet-Európában / Sztrádák helyett cellák / Oltári biznisz a rácsfelvarrás.)

6. Tudorel Toader végre felszusszanhatott, a kormánykoalíció már nem nyaggatja az igazságügyi törvénycsomaggal, tehet valami konkrét, miniszterhez illő lépést.

7. Egy börtön, bár a közvetlen környék renoméjának árthat, mégiscsak befektetés: munkaerőmegtartó ereje van: Măgura és Unguriu község lakóiból néhányan elszegődhetnek a kiszolgáló személyzet kötelékébe, a beszállítóknak biztos partner.

És itt kifogy a szufla, ám a nosztalgia mindig kéznél van ilyenkor: nyolcvanas évek közepe, valahol Tulcea mellett. Katonákként egy konzervgyárban. Exportra megy a meló, s hogy a mennyiség–minőség mutatók a szocialista (érték)rend szerint glédába álljanak, rabokkal dolgoztatnak. Mi, a frissen berukkolt bakák csak ott hátul a ládaraktárban, mint a nékálifikátok. Az elzárt részlegen külön illemhely, rácsos buszokkal szállítják a „pizsamásokat”. Egyszer véletlenül összefutok egy elítélttel: körbenéz, tekintete űzött, miközben újabb adag kartonpapírt nyalábol, két ujját a szájához illeszti, mintha cigit szívna. Annyira megdöbbent a helyzet, de főleg a nézése, hogy nem értem, mire utal, s mire kapnék a zubbonyzsebhez, már eliramodik. Kilépek az eresz alá, rágyújtok. Két slukk, és elnyomom. Csikkel együtt a részvétet is.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup