Kustán Magyari Attila: Éljen a forradalom – csak ne most, ne ellenünk!

Úgy tűnik, a hamis hősök korát éljük, a múzeumban kitömött, ártalmatlan, idealizált és beletörődő hősökét. Önellentmondás.

Nemcsak azokról a hősökről van szó, akik a bármelyik nemzet bármelyik nemzeti ünnepén megjelentetnek. Az „éljen a forradalom – csak ne most, ne ellenünk” szellemiségében zajló megemlékezések mellett a standard irodalomoktatás is azokat a hősöket mutatja fel, akik lázadók voltak, de mégsem. József Attila nem volt kommunista, Ady Endre nem volt antiklerikális, Németh László nem volt antiszemita – mindannyian példás családapák, buzgó fogyasztók és lelkes választópolgárok voltak.

Nem szólva a filmhősökről. A filmek és sorozatok többsége vagy a beletörődésig ér el, vagy a gonosz legyőzéséig. A disztópiáknak nincs folytatásuk. Azok az első látásra rendszerellenes filmek, amelyekért még érdemes rajongani, a legrosszabbkor állnak meg: a Snowpiercer vagy az Elysium bár valódi lázadásokat mutat – és már ezért hálásak lehetünk –, nem lép tovább.

A celebek sem különbek. A látszólag lázadó figurák – Justin Biebertől Lady Gagáig – egy hatalmas médiagépezeten belül működnek, egy iparág sikeres termékei, és ahogy azt Nicole Aschoff leírja A tőke új prófétái című könyvében, mindössze apologétái és fenntartói egy kizsákmányoló rendszernek. Szelepként működnek a jelen kultúrában éppúgy, mint ahogyan Hofi a kádárizmusban.

És még mindig csak a kivételekről szóltunk. A filmek és sorozatok többsége még csak lázadókat sem jelenít meg. A Feleségek luxuskivitelben és az ehhez hasonló visszataszító produkciók több pilléren állnak: egyrészt olyan szereplőket adnak nekünk, akikre irigykedni lehet, akiket gyűlölni vagy szeretni lehet, másrészt akiket követni lehet. Az értelmetlen fogyasztás, a luxustermékek iránti rajongás, az áskálódás, a szégyentelenül buta életvitel – és ennek folyamatos tagadása, az ún. értékek folyamatos emlegetése által – arra serkenti nézőit, hogy maguk is csak a saját zsebükkel foglalkozzanak, hogy a vásárlás hasznos időtöltés, a luxus elérése fontos életcél és így tovább.

Ennek ellentéte a kispolgárt megjelenítő produkciók egész sora. Az alulfizetett, megalázott, privát szférájába visszahúzódó, politikai analfabéta szereplők, akik azt sugallják, hogy úgysincs kiút, kár erőfeszítéseket tenni, és csak a házunk faláig ér el a hatalmunk. Az élet kis örömeivel megelégedő, befelé forduló mintapolgárok ezek, akik nem elégedetlenkednek, legfennebb apróságokért, amelyek nem a rendszert, hanem az egyes elemeit kritizálják.

Így születik meg és termelődik újra az a jó állampolgár, aki élete nagyobb részében depolitizálódik, négyévente pedig érdeklődő választópolgárként „kiveszi a részét a döntésekből” (és olyan hamis hősökre szavaz, mint Trump, Macron, Duterte és így tovább). Aki évente néhányszor elkullog a hősökre emlékezni, majd beugrik a mekibe. Aki az adóemeléstől és a lassú vonatoktól jön lázba, akit a másik, andersoni „képzelt közösség” bosszant, a migráns, a meleg, az ateista, a hajléktalan – de akinek nem engedték meg, hogy valami valóban újat képzeljen el.

A nyugatnak pedig ellensége sincs többé, mert a „kommunista” Szovjetunió híján, a még rossz alternatívákat sem kínáló, kapitalista Kínával és Oroszországgal, a kihaló Iszlám Állammal, a távoli, elszigetelt problémákkal nem kell felvennie a valódi versenyt. A félelem szükséges szintjét ugyan fenn kell tartania, új ellenségeket talált is, de megszabadult egy másik világ rémétől. A belső antagonizmusokat így is el tudja simítani a generált külső ellenségképpel és a belső alternatívák tompításával, de éppen az hiányzik belőle, amit hangosan hirdet: a verseny egy jobb világért.

Fotó: digitaltrends.com

Kimaradt?