Rostás-Péter István: Fogadok egy punga halba...


-A A+

Fogadok egy punga halba, hogy nem ujjong mindenki önfeledten a hír hallatán, miszerint záros időn belül eltűnnek a műanyagzacskók, a füles nejlonszatyrok, a plasztikplászák. Elsőre a „pungás nénik-bácsik” szűk, ám feltűnő csoportja fog szívni; ezek a hajléktalan, vagy „csak” nyomorgó emberek, akik az összeguberált napi prédát – nem lévén egyebük – ilyen ad-hoc módon tárolják, cipelik. Másodjára a szipózó suhancok anyáznak, mert hiába van kábító cucc, ha nem lehet becsületesen szájhoz-orrhoz illeszteni és leslukkolni, márpedig zacskó nélkül bajosan lehetne. Harmadik körben jönnek a diákok, albérletek gyakori váltogatói, akik arra a pár hónapra nem fognak ikeásjiskes dobozokat és fifikás zsebes tatyókat beszerezni. S akkor még nem szóltam a kereskedőkről, Merkuriusz kis- és nagybani szolgáiról. Hogy ők mitévők legyenek majd. A szatyorként felszámolt 12 banis ökóadó – a ki tudja milyen alapon átgondolt elvárások dacára – nem rettentette vissza a piacot a zizegő pihekönnyű csomagolóanyag nyaklótlan használatától. A törvénytervezet szerint jövő nyártól 15-25 ezer lej között perkál, az aki mégis nejlonban nyomul, főleg abban a vékony szakadósban. Jól ellátott zöldség és gyümölcsboltban az egyébként profi eladó nem értette, mikor azt kértem, hogy a banánt ne pakolja zacsiba, mert jót tesz a környezetnek. A politikusok ezúttal megússzák, mert az új kampánytörvény tiltja a termékekkel való korteskedést, s akkor fölösleges az évtizedek óta bevált cukor-liszt-olaj triászra fogadni. És persze a vásárlóközönség sem fog hirtelen zöld öntudatra váltani: előbb elvörösödik a dühödt meglepetéstől, hogy a pénztárnál ott zsonglőrözik egy halom árucikkel, mert otthon hagyta a tarisnyát, vászoncekkert.

Pedig nem volt mindig így; igaz, memóriánk felezőideje jóval szerényebb, mint a műanyagzacskó ezer éves „haldoklása”. 1957-ben még szendvicsek burkolására, 66-ban már a mostani célzattal kerültek piacra, ipari méretű gyártásuk a 70-es évekre tehető. A számok aggasztó jelenbeli helyzetképet vázolnak: másodpercenként 160 ezer zacsit zabálunk fel, az éves szatyorfogyasztás, ha szépen kisimítva egymás mellé illesztve vizionáljuk, hétszer tudnánk körbecsavarni a földtekét. Ha ebben az iramban gyártunk, és használunk nejlonpungát, 2030-ra több zacskó lesz az óceánokban, mint hal. Tíz százaléka a műanyag zacskóknak kerül tengereinkbe, miközben mindössze egy százalékot hasznosítunk újra.

De nézzük mégis a szatyor teli részét, hogy akkor ki fog ebből a restrikcióból profitálni? Alultáplált textiliparunk, a kisvállalkozók, a rurális közeg még szőni tudó populációja vagy a papírgyárak újfent, hiszen tőlük hódított annak idején piacot a polietilénre és társaira fogadó vegyipari szektor? Vagy a feltalálók, akik már szabadalmaztatták is új ökobarát szatyraikat, de nem tudtak volna mit kezdeni a műanyagtengerben, s most csak a pillanatot várják a dobbantásra?

Szinte nosztalgiázásra sarkall a kép, mely 2025-ben fogad: alig marad cég aki még megengedi magának, hogy termékeit műanyag zacskóba csúsztatva forgalmazza: sikk lesz a pungával végigvonulni a pláza sétányán, azzal a tudattal, hogy luxusportékát lóbálsz, s a többi népek majd mind irigykedve fordulnak utánad: mint egykoron te magad, ha a suliban megjelent egy ABBA vagy Boney M feliratú fehér fogantyús műanyagszatyor.

Fotó: factorydirectpromos.com



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup