Bíró Béla: A castello és a bikaviadal

A spanyol–katalán konfliktus a tárgyalásokra való belső és külső felszólítások nyomán sem enyhül. A végkifejlet megjósolhatatlan. A problémát az teszi rendkívül bonyolulttá, hogy Katalónia spanyol királyság általi 1714-es leigázásását követően rendkívül sokszínű társadalommá vált. Amint azt Thomas Urban a Süddeutsche Zeitung Tarragonában élő tudósítója A spanyol-katalán viszály kultúrák konfliktusa című írásában megállapítja: Katalónia lakosságának egy harmada katalánnak, egy harmada kettős identitásúnak, és egy harmada kifejezetten spanyolnak vallja magát. A középső csoport véleménye konfliktusos helyzetekben megoszlik, s így (főként a spanyol rendőrség atrocitásainak nyomán) valóban lehetségessé válik, hogy a többség a végül is az elszakadás mellett voksolhasson.

Annál is inkább, mert mindhárom csoportot éles kulturális különbségek választják el a spanyolországi spanyoloktól. Katalónia önnön gazdagságát a középkor évszázadaiban alapozta meg. A katalán városok a német Hansa-városokhoz vagy az itáliai városállamokhoz hasonlóan kereskedő városok, melyekben a polgári életvitel, az önkormányzatiság, a demokratikus mentalitások válnak dominánssá. A politika alapelve a kompromisszum és a hatalmi egyensúly. A társadalom rendje jobbára horizontálisan – azaz társadalmi rétegek valamely egyenlőségének elve szerint – szerveződik. A spanyol királysággal ellentétben, mely gazdagságát katonai hatalmára, a Nagy Armadának nevezett hajóhadra és a meghódított területek, az aztékok és szomszédaik kifosztására alapozza. A spanyol társadalom szigorúan hierarchikus. A csúcson az abszolút hatalmat birtokló király, alatta a nemesség, aztán a klérus, s a hierarchia alján a hadköteles parasztság.

A francoista állampárt utódpártjaként létrejött PP (azaz a Spanyol Néppárt) lényeg szerint ezeket a hagyományokat örökíti tovább. A politika egy szűk elit kezében van, a pártközi demokrácia kezdetleges, a választási alapelv: „a győztes mindent visz.” A kompromisszum szinte már ismeretlen, a hatalom birtokosai az állásokat és a befolyást egymás közt osztogatják. Amiből nem is fakadhat más, mint a korrupció szétágazó rendszere.

Elég figyelemmel követni a spanyol miniszterelnök, Mariano Rajoy vagy VI. Fülöp spanyol a király tévényilatkozatait. Mindkettejük hatalmi díszletek közt hangoztatott mondataiból hajthatatlanság és az egykori világhatalom öntudata árad. A katalán elnök újságírók gyűrűjében, egy tömeg tagjaként nyilatkozik.

Ez a két politikai kultúra szinte már kizárja egymást. Ez a magyarázata annak, hogy sokszor még a Katalóniában élő spanyol érzelműek is a katalán függetlenségiekhez húznak.

Thomas Urban a két politikai közösség közti különbséget a bikaviadal és a castello szimbólumaiban próbálja megragadni.

A bikaviadal, amint azt a kolozsvári Balázs Sándor a nyolcvanas évek elején egy zseniális (a Ceaușescu rendszer hatalomgyakorlásának metaforájaként kimunkált) esszéjében megfogalmazta, az egyenlő esélyek látszatára alapozott perverz „párbaj” paródiája. A bika sorsa ugyanis már eleve el van döntve. A játékszabályok olyanok, hogy bár a viador is kockáztat, kizárólag neki van esélye az életben maradásra. A bikának, akit folyton megtévesztenek, akiből voltaképpen gúnyt űznek, akinek kudarcait a közönség örömujjongásokkal követi, semmi esélye a sikerre. Végül mindenképpen lemészárolják. (Amin az sem változtathat, hogy néha viadorok is áldozatul eshetnek.) A bika egyedül áll szemben egy ellenséges világgal, együttérzés és támasz nélkül. (Miközben a viadort együttérzés követi és akcióit matadorok támogatják.) Ez a felállítás nagy mértékben a többség-kisebb modernkori helyzetének mélyre világító szimbóluma.

A katalán jelkép a castello, az emberi testekből felépített többemeletnyi élő torony, melyhez rendkívüli koncentráció, a tornagyakorlat végrehajtóinak tökéletes együttműködése, a közös teljesítmény szépségébe vetett hit szükségeltetik.

Az, ami most történik Spanyolországban, a déja vu érzését keltheti a megfigyelőben. 1936-ban szintén van egy köztiszteletű elnöke az akkor épp autonómmá vált katalán tartománynak. Lluis Companis. A tartomány függetlenségének kikiáltása után a spanyol hatalom lázadás vádjával őt is letartóztatja, és társaival együtt 30 éves börtönbüntetésre ítéli. A szocialisták hatalomra jutásakor kiszabadul, megszervezi Barcelona védelmét, majd miután Franco a német messerschmitteket is beveti, az összeomlás elől Franciaországba menekül. A németek franciaországi bevonulása után a Gestapo kiszolgáltatja Spanyolországnak, ahol Franco gondolkodás nélkül felakasztatja.

Rajoy miniszterelnök Carlas Puigdemont is a lázadás vádjával fenyegeti. Hogy miként lehet egy demokratikus népszavazást lázadássá átstilizálni, az szintén a spanyol politikai kultúra, implicite jogrendszer sajátos rejtélye.

Hogyan élhet együtt két ennyire különböző politikai kultúra? Nehéz kérdés. De nézetem szerint nem pusztán Spanyolország, hanem az egyesült Európa létkérdése is. Az őshonos európaiak és a bevándorlók politikai kultúrájának szokásrendje, erkölcsi nézetei közt is legalább akkora különbségek vannak, mint a katalán és a spanyol politikai kultúra közt. Ha nem leszünk képesek kigyöngyözni azokat az alapelveket, melyek ennyire különböző emberek és kultúrák együttélését lehetővé teszik, nyilvánvalóan el vagyunk veszve. Előbb-utóbb egymás fejét fogjuk levagdosni, illetve egymást géppuskázzuk halomra.

Spanyolország számára is az volna az értelmesebb, ha a bikaviadal ethoszát fokozatosan az ez idő szerint kinevetett, mert férfiatlannak tekintett castello ethoszával cserélné fel. S ebben az Európai Uniónak is része lehetne. Mert azt képes betiltani, hogy disznóinkat ne az állatok szempontjából sérelmes sváb, székely, román hagyomány szerint szúrjuk le, a bikaviadalokat azonban tisztességes európai hagyományként fogadja el.

Hogyan lesz itt egységes és méltányos európai jogrend, hogy ha az, ami az egyiknek tilos, a másiknak megengedett?

Mélységes rejtély.

Kimaradt?